vissza a főoldalra

 

 

 2011.06.17. 

Stendhal ürügyén, nem csak Stendhalról

Monsieur Henri Beyle, akinek 171 írói álneve közül leginkább a „Stendhal” vált világhírűvé, újra és újra elkápráztat írásművészetének erejével, világnézetének megvesztegethetetlen valóságtiszteletével. Furcsa egy életmű az övé, nem egy-egy elfelejtett sora vagy oldala kerülhet kezünkbe hirtelen, de szinte teljesen ismeretlen – mert nem olvasott és nem emlegetett - vaskos kötetei is. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy ez a tartós mellőzöttség Stendhal műveinek sajátja: maga is állandóan hangoztatta, nem zavarta, szinte élvezte, és olyan hozzáállással írta könyveit, hogy azokat majd csak 50, 60, 80 évvel később fogják olvasni, mert addigra megérik hozzájuk a francia társadalom. Ez persze csupán tapintatos kifejezése annak, amire valójában gondolt: addigra kihalnak azok a kortársak, rokonok, személyiségek, akiket írásaiban kegyetlen tárgyilagossággal ábrázol – mert csak így tud ábrázolni -, és akik az igazsággal sosem lennének képesek szembenézni, viszont ha-lálosan megsértődnének. Így aztán Stendhal, szinte akaratlanul is mindig azzal az alkotói szabadsággal írt koráról, amit csak azok birtokolhatnak, akik nem kortársaiknak, hanem a távoli jövőnek – magyarul: a fióknak - írnak. Az az igazság, hogy az ízig-vérig XIX. – (sőt, némileg XVIII.) – századi Stendhal életművének jelentős része valóban csak a XX. században került nyomdába, vált kéziratból könyvvé.

Mindez különösképpen igaz a Napóleon élete címet viselő, kétszáz oldalas, nagy sebtében befejezett, valójában torzóban maradt művére, amely ugyan részlegesen megjelent a halálát követő években, de valójában csak 1929-ben – pontosan 110 évvel írása után – nyomtatták ki Franciaországban teljes, autentikus szövegét.

Stendhal 18 éves korától, 1800-tól a lipcsei csatáig bezárólag a császár udvarában élt, naponta találkozott vele, hallgatta, figyelte megnyilvánulásait, később még a beszélő viszony óriási kegye is kijárt neki. Kísérte Napóleont, lehet mondani, minden csatájában – beleértve a moszkvai hadjáratot is – jelen volt, dip-lomáciai és közigazgatási feladatokat látva el. Életének legnagyobb élménye, ideája és hatása lett Napóleon, aki nélkül Stendhal nem lett volna Stendhal. Eszébe nem jutott volna könyvet írni sem a tábornokról, sem a császárról, ha mások – illetéktelen, ilyen-olyan irányban elfogult, alulinformált, gyakran beszűkült tudatú vagy aktuális politikai érdekeket képviselő tollforgatók – ezt tömegével nem kezdték volna el. A Napóleont zsigerileg gyűlölő Madame de Stael – a párizsi svéd nagykövet felesége – irodalmi kifakadása volt az utolsó csepp a pohárban: Stendhal elhatározta, hogy ringbe lép a valóságos Napóleon-imázs megőrzése érdekében. Azt is elhatározta, hogy teljesen a saját, megélt véleményét fogja képviselni, semmi mást: „A szerző elbizakodott: senkit nem utánoz.” És mert igazmondási kényszerének szorításán még az imádott császárral kapcsolatosan sem volt hajlandó lazítani, azonnal hozzá is teszi: „Csak a kis érdem szeretheti a számára hízelgő hazugságot; Napóleon annál nagyobb lesz, minél inkább fény derül a teljes igazságra”. Azután nekilát a műnek, amely torzóban maradva is két rekordot biztosan magáénak mondhat: a legavatottabb, leghitelesebb könyv, amit valaha Napóleonról írtak, illetve a legkevésbé ismert e témában. (Ne kérdezzék, hogy miért.)

Figyelemre méltó észrevételt tesz Stendhal az 1789-et követő idők társadalmiságáról, bár megfigyelése nemcsak arra érvényes, de azóta is minden nagy változásra: „A forradalom idején tapasztalható volt a klubokban, hogy minden társadalmat, amely fél, tudtán kívül azok a tagjai uralnak és irányítanak, akiknek a fejében a legkevesebb a világosság, és a legnagyobb az őrület. Minden pártban úgy van, hogy minél több a szellem valakiben, annál kevésbé híve pártjának, főleg ha négyszemközt vall színt.”  Ha jól belegondolunk, itt valójában a politikai élet devalválódásának, az eszmék, pártok, ideák mindig bekövetkező elértéktelenedésének egyik fő okát ragadta meg Stendhal: még ha egy eszme elfogadható lenne is netán, gyakorta elfogadhatatlanok, akik hirdetik. Aztán jelentkezik egy másik társadalmi kérdés is, nevesen a tömegek, a közvélemény következetességének hiánya: „a nép csakis akkor erős, csakis akkor számít, ha haragszik: akkor semmi nem drága neki. De ha megszűnik a harag, már a legkisebb áldozat is lehetetlennek tűnik”. Ezt az utóbbi mondatot különösen ajánlanám az Orbán-kormány figyelmébe, melyet a Gyurcsány-Bajnaiékkal szembeni elementáris népharag magas polcra repített fel, de ezzel okavesztetté is vált ez a harag. Most viszont áldozatokat követelnek tőle… Ha hihetünk Stendhalnak, erre nemet fog mondani.

Hogy nem erőltetett dolog napjaink magyar politikai képleteit Stendhal-szövegekkel illusztrálni, bizonyítja az író alábbi tétele is, főleg, ha egybevetjük azokkal a korábbi Fidesz-akciókkal – (vizitdíj-, tandíjeltörlés, bankadó-bevezetés, IMF-kiebrudalás) –, melyek az egész nemzet szimpátiájával és lelkes támogatásával találkoztak: „Európában kezdik belátni: minden nép csak annyira szabad, amenynyire merészsége diadalmaskodik a félelem felett.”

Az persze már politikai orientáció kérdése, ki mit tart nagyobb merészségnek: azt, hogy belevágunk a több évtizedes államadósság minden áron való visszafizetésének radikális kalandjába, vagy azt, hogy ezt a kérdést kivesszük a sürgősen megoldandó programpontok közül? Sajnos Stendhal a Napóleon életében külön nem tért ki erre.

 

Szőcs Zoltán