vissza a főoldalra

 2011.06.24. 

Válasz a balliberális hangzavarra

Varga Csaba: Válaszúton – húsz év múltán

A Pázmány Péter Egyetem jogi karának kiváló jogbölcseleti professzora, Varga Csaba tiszta vizet öntött a pohárba, legújabb, 2011-ben megjelent könyvében.

Mi hergelte a bolsevikokat és a liberálisokat a médiatörvény ellen, az alkotmány ellen, a kétharmados többséget szerzett kormányzati tevékenység ellen? Márai Sándor szavaival élve: a jó bolsevikok a szajrét féltették, meg a hatalmat, amit sikerült nekik az elmúlt húsz év során újra „államosítani” szocialista módra.

Kezdjük a legelején.

„A hagyomány az egyetlen forrás és éltető erő, a megújulás esélye, mert kimeríthetetlen. Miközben ugyanaz, még-

is mindenkor más – csakúgy mint életünk. Ha szuverén a nemzet gyűlése, mely törvényt ad, úgy uralkodhat-e más felette?”

Ez a kérdés, és erre kapunk választ. A külvilágunk és belvilágunk címet viselő fejezet a belső erőkről és a külső erőkről szól.

„A mához közeledve a kommunisták ritka sikerű és hasznú tette, jelesül önpusztítása sodrában egyre nyíltabban fogalmazódott meg a teljes szemléleti megújulás szüksége, a tagadás elvi rögzítése; a mozgalmárok kedvenc patronja eszméiknek a tudományosság igézetében történő oltalma azonban ma is makacsul megfogalmazódik, mint egy, a tudomány iránti hűséggel védhető álláspont. Úgy vélem, magában annak mezítelen tényében, hogy ez – és itt s most nem a lényeget érintő, hogy egykori pozícióját a marxizmus időközben esetleg átruházta valami másra, ez idő szerint talán az úgynevezett liberalizmus mainstream doktrínájára – egyáltalán vállalhatónak tetszik, az eddigi berendezkedés szocializációs hatása rejlik. Megszoktuk. Jelenlétével megtanultunk együtt élni, lett volt légyen ez bármennyire viszolyogtató.”

Egy tekintet a múltra, amely Sorossal terhes, a nyitott társadalom abrakadabrájával súlyos és a tabusításokkal agyonnyomorított világot tár elénk.

„A magyarság tudományokban korábban kíméletlenül kikényszerített tabusítások változatlanul diszkvalifikálhatnak bármiféle megközelítéseket, irányzatokat, témákat – legcsekélyebb további vizsgálódások igényét sem felvetve. Egy egykori kollégám kedves kifejezésével élve, Németh László talán ma is változatlanul inkább orvosnak állna, hiszen azok a gondok, amik a magyarság legnagyobb gondolkodóit, így őt is a XX. század delén mindvégig foglalkoztatták, ma sem kerültek akadémiai vagy egyetemi művelésre.

Mindenképpen szembeszökő egyfajta szellemi mainstream lehangoló s terméketlen kizárólagossága, minden egyébnek perifériára szorításával, vagy éppen megsértettségében, s ezzel valamiféle szélsőségbe taszításával. Ami a népi mozgalmak ígéretét adta egykor, alternatív történelemlátással, szociográfiával, emberközpontúsággal, ősiségünk tágabb keresésével, mára kihunyván, már úgyszólván hiányérzetet sem kelt.”

És máris elérkezünk rögtön a könyv elején egy igen fontos tanulmányhoz, melynek az a címe: Halála vagy egyetlen esélye-e a tettnek az okoskodás? Ez a tanulmány 2010-ben jelent meg először. Azt írja Varga professzor – már a mában vagyunk.

„Tömött táskával, avagy nyeszlet tasakkal indul-e majd a kormányzásnak a két utolsó (s számunkra legkeservesebb) cikluson keresztül pihengető, az eltelt két évtized négyötödében semmiféle felelősségtől meg nem viselt erő? Nyolc év erőgyűjtése után majd hirtelen most fogják kitalálni Magyarországot – az ország népe értelmisége helyett? Egy olyan szűk (s elsődlegesen nem is tehetségelvű kiválasztásban, hanem politikai szocializációjában, azaz karrier-várakozásaiban összenőtt) csapat részéről, amely a kormányrúdnál, a körülmények szorításában aligha lehet majd képes többre és másra, mint improvizálásra? Nem a déjavu érzését kelti ez a helyzet? Nem elégszer találkoztunk már – döntés + cselekvés logikájával –, ami legfeljebb kész helyzet előállítására képes, s amin már bírálat sem változtathat? Ez az álmunk a demokráciáról? A magyarok közösségiségéről? És pusztán csak azért, mert ellenzéki nyugalomban kellemesebb tücsökként hegedülni, mintsem hangya szorgalmatosságával túléléshez szükséges javakat összerakosgatni? Egykori tanítványokból állt az a kormányzó erő, melynek hatalma teljén megfogalmaztam egy olyan spontán közreműködést lehetővé tevő, mégis rendszerszerűként önmagát megszervező politikai tervezés és koncepcionális lehetséges körvonalait, melyben teljes az előrelátás, a köz és elitjei demokráciája; költséget nem igényel; ámde jövőképnek s részletekbe hatoló technikai megoldásoknak versenyterepéül szolgálhatna.”

Mi is volt a kommunizmus után a kis országokban meg a világban? Németországban egyszerűbb volt a helyzet, mert a győztes hatalmak a legyőzött országban földig romboltak mindent, államgépezetet, gondolkodást, filozófiát, meg mindent, ami útjukba került. Nálunk is valami hasonló történt a bolsevizmus térhódításával. Varga professzor rólunk szólván egy emlékre hivatkozik.

„Másfél évtizede külön-külön alkalmakkor őfelsége brit külügyi szakértőinek, a francia politikusnak, meg egy Amerika nyugati partjához kötődő szenátornak annak hallatán, hogy utódállamokbeli véreink megóvására kollektív jogok biztosítására törekszünk, saját kért/kéretlen polgártársaikként rögvest szikhek, arabok és spanyolok, vagy éppen kaliforniai leszbikusok jutottak eszükbe, akik mint veszélyes közlésünk reagáló első felháborodásukban rögtön el is mondották – azonnal külön államot követelnének maguknak, mihelyst a felforgató eszme utat törhetne náluk. Az ő félelmük falát semmiféle történelmi érveléssel vagy a történetesen általuk reánk oktrojált békeszerződések szomorú és méltánytalan következményeire történő hivatkozással nem tudtuk áttörni. Utólag persze fájdalmas mulatságosként érzékelhetünk egy ilyfokú empátia- hiányt, és lényegileg eltérő történelmi helyzetek ilyen primitív egybemosását, a tanulság mégis az, hogy maga a collective rights kifejezése pejorálta annak kulturális átfordíthatóságát, ennek következtében pedig az ezzel érvelő, az ő szemükben eleve védhetetlen konnotációs közegbe került. Mi hát az adódó következtetés? Képtelen feladat arra kényszeríteni egy saját rutinjához s ennek a külvilág számára történő diktáláshoz szokott nagyhatalmat, hogy egy eladdig számára ismeretlen tapasztalattal nézzen szembe.”

A nagyhatalmak mellett aztán itt vannak a nagy ideológiák. A fasizmust ezer esztendőre és még azon túl is törvényen kívül helyezték, bűneik elévülhetetlenek. A bolsevikok meg csak úgy jönnek-mennek a történelemben. Hogy ők százmilliónyi embert kiirtottak, az elévülhet. Na de nézzük, mit mond Varga professzor.

„Hogy mennyire eltérő nemzeti tapasztalatok s érdekek torzító foglyává lehet még annak egyértelműsége is, hogy akár a bolsevizmusról miképpen vélekedhetünk, jól mutatja egy akkoriban Tiltott történelem címmel napvilágot látott könyv, mely francia történész tollából Párizsban jelent meg, ám csakis Brüsszelben tudtam megvenni (hiszen hiába uralg szólásszabadság Franciaországban, láthatóan sok mindent nem terjesztenek, persze csak önnön mediatikusan koordinált elviségükből fakadóan). Nos e mű hosszan taglalja, hogy a francia értelmiséget mennyire egy diktatórikus baloldali erőfölény hatja át, s az ott túlnyomóan uralkodó ideológiai összképből egy éppen kevéssé toleráns nemzeti magatartás keveredik ki. Visszatérőben pedig a repülőn a Magyar Hírlapból olvashattam Habsburg Ottó nyilatkozatát egy másik könyv kapcsán, amely a Le livre noire du communisme cím alatt adott végre számot arról, hogy nyolcvanöt-millió áldozata volt a bennünket sem kímélő szociális kísérlet emberéletekben kifejezett ára. Tudvalevő, hogy Franciaországban ez volt az első mű, amely a bolsevizmust a nemzeti szocializmus borzalmaira emlékeztető negatív színben tüntette fel. Habsburg Ottó megnyilatkozása pedig afelett érzett felháborodását kürtölte világgá, hogy amikor a francia nemzetgyűlésben feltették ennek nyomán a kérdést, vajon miképpen lehetnek egy hit vallói miniszterek egy itt, és akkor zavartalanul reg-náló kormányban, az érintettek kikérték maguknak az inszinuációt.”

Emlékszünk az első szabadon választott parlamentre és kormányra. Önmagát, önmagukat nyugodt erőként azonosították.

„Nos, a mi demokráciaépítésünk felől nézve adott volt egy helyzet, amelyben választással győzött egy párt, és kormányt alakított, miközben ettől kezdve a sült galambra várakozók tömegének hallgatólagos támogatásával az ellenzékbe szorultak, mintegy a valódi átmenet sorsának ellendrukkereként léptek fel, s önnön túléléséért lihegve az általuk privatizált sajtó is saját hatalmi harcba kezdett. Ebből is adódhatott akkori helyzetünk drámai szépsége és gyakorlati megoldhatatlansága, hiszen aligha tudnak kikovácsolódni jó megoldások ilyen körülmények – aktív ellenségeskedés és szünet nélküli hisztériakeltés – között. Sem a helyzet nem engedte, sem a külső erőtér nem részesítette előnyben túlságosan önálló utak keresését. Hiszen mérvadó nemzetközi környezetünk legalábbis sima átmenetet szeretett volna egy általuk idealizált posztkommunizmusba, voltaképpen ugyanazon rózsaszín várakozással – menjen minden tovább a maga útján, csak kevesebb görönggyel –, mint ami számos lelket táplált itthon is. Azzal a kimondatlan várakozással, hogy úgyszólván mindegy, hogy miként, de vonassanak be azon erők is, amelyek belülről ezt idáig akadályozták. Vagyis a társadalom hallatlanul kicsiny szegmensének kellett megbirkóznia egy hallatlan feladattal, ha egyáltalán tényleges rendszerváltoztatást akart.”

Tehát vannak bűnök, amelyek elévülhetetlenek, és vannak a jogállamiság kategóriája szerint, amelyek elévülnek. Idézzünk Varga tanár úr könyvéből.

„Elgondolkodott-e már büszke jogállamiságunk annak cinikus egyoldalúságán, hogy a fizikailag eltelt időt annak ellenére érvényesíti elévülésként az egykor önnön törvényeit is semmibe vevő diktatúra valahai végrehajtói javára, hogy a dilemma maga is csak azért vetődhet fel most, az önkényuralmi rendszer bukása után, mert az az állam, amelyik fogdmegjeit bűnelkövetésre bátorította, egyszersmind megtagadta ugyanebben a jogban előírt bűnüldözési kötelezettségének a teljesítését? Vajon nem rosszhiszeműség munkál-e abban, hogy ha mégis felvetődnek ügyek, azok bírósági feldolgozását eleve lehetetlenítik, hiszen elévültségük megállapításával ezek továbbgörgetését már ügyészségi szinten megrekesztik?”

Ezt a gondolatmenetet folytassuk csak tovább a világ más térségéből.

„A múlthoz fordulás eleve beavatkozás a dolgok rendes menetébe, alávaló bosszúvágytól fűtött boszorkányüldözés, tehát már szándékában is gyanús, emberjogi szempontból pedig kétséges – röviden tehát: csaknem fasisztoid vállalkozás, miközben már eleve úgy érkeztünk a rendszerváltás közelségébe, hogy a tekintélyes Foreign Affairs a térség biztonságpolitikai kockázataként siratta a Szovjetunió elmúlását. Fedőernyőt látott a bolsevik leigázásban, és a birodalmi rendőri törekvésekben, amely nem engedte robbanni e globális látószögből eleve irracionális fennállásúként látott, röviden hát balkánnak nevezett kisnemzetek sérelmeit és kölcsönös rivalizálását. A szerbiai mészárlás megindulásakor pedig a biztonságpolitikusok úgyszólván fellélegeztek, merthogy megmondották, így hát most már e botrány megtapasztalásával mondhatják: ezért is idegenkedtünk mindig nemzetektől, főként a kicsinyektől; s persze a hagyományoktól, a múlttal érvelőktől is. Most már bárki beláthatja – folytatták -, hogy mindez (akárcsak a kultúra fogalma, amit az amerikai politikai korrektség a beteges önimádat kirekesztő gesztusaként egykor a Harmadik Birodalomhoz szerintük törvényszerűen vezetett germán romanticizmusból eredeztet) csakis öldöklésbe torkoll. Ezért kürtölhetik hát világgá, vagy amerikai jogállamiságot fogadunk el, vagy boszniai vérfürdő lesz az eredmény. Az efféle globális gondolkodásmód ma nemzetközi realitás. Ilyen irányban munkáltak a Soros György Alapítványi világtól ösztönzött emberjogi mozgalmak.”

Íme hát itt van kiterítve és cáfolva az egész globális Soros-ideológia és amerikai nagypolitika. Úgy beszélnek Boszniáról, mint ha nem létezne Irak, aztán nem is volna Afganisztán, meg Rodéziában nem gyilkoltak volna le törzsi zenével kísérten egymillió embert. Szemforgató, mocskos világ ez, amelyet most ízekre szed könyvében Varga Csaba, a jogbölcselet kiváló tudósa. Na és hogy védték saját magukat ezek a terrorista államok és ideológiák, és hogyan védik ma is? Amerikai állampolgár fölött ugye külföldi joghatóság nem ítélkezhet? De csak amerikai fölött nem! Ők, mint nemzetközi joghatóság, mindenki fölött ítélkeznek.

„A kommunista rezsim összeomlásáig párthatározatok rendelkeztek az úgynevezett nómenklatúra-funkción belüli-eknek a büntetőeljárás alóli mentességéről azzal, hogy e jogtagadó beavatkozást esetenként kizárólag bizonyos pártszervek oldhatják fel. Ugyanakkor sok évtizede szerte a világban minden civilizált ország magától értetődően alkalmaz jogként formális beiktatást nem igénylő, általánosan elfogadott nemzetközi normákat, például náci gyilkosokra. Az az elmúlt évtizedekben helyenként megtapasztalt újítás, hogy a diktatúrák elkövette bűnök alól a bolsevista indíttatásból elkövetettek elévültség címén rendre kikerüljenek, s ezért jogilag feldolgozhatatlanok maradjanak, csakis politikai döntés eredménye lehet. Nem véletlen, hogy Európa számos jogásza semmiféle gondot nem észlelt a magyar igazságtételi törekvésben; ráadásul az azóta alakuló nemzetközi szokásjog is, mint láttuk, pontosan a múlttal való következetes elszámolást és elszámoltatást igényli.”

A jog világa értelmezéséről szóló fejezetet így zárja a szerző:

„Óvakodjunk hát a lélek nélküli jogalkalmazástól. Mechanikus applikációt helyettünk elvégezhetne akár egy majom vagy gép is. Értékvédelemre felhívás minden jogszöveg; értékoltalmat kell napi munkánkban megvalósítani. Ősök, elődök, embertársak állnak mögöttünk. Kultúránkban csak így tudtak nékünk üzenni. Tudnunk, feltételeznünk és érvényesítenünk kell hát, hogy nem merő szöveget, hanem jóravalóságukat hagyták ekként számunkra örökül.”

És a lényegi összefoglalás következzék.

„Minden eredmény csakis időleges. A beállott változások nem szervesültek.”

Rólunk, itt és most Magyarországáról beszél Varga Csaba.

„Néhány parlamenti/kormányzati ciklus után lényegileg az ancien régime erői vehették újra birtokba a hatalmat. Legitimnek látszó hívószavakkal a nemzetet anélkül olvaszthatták bele a globális tőke szabadpiacába, hogy a kész helyzet elé állított nemzet gondoskodhatott volna saját értékei és érdekei védelméről.

…Közép- és Kelet-Európában sem a gyakorlat, sem az esélyek nem egyenlőek. Vita van még akörül is, vajon a jogállamiság kimerítően formalizált várakozások kategorikus (befejezett, hézagtalan, előzetesen kodifikált) halmaza-e, vagy olyan tiszteletreméltó eszmény, ami valaha létrehozottan akkori és ottani történelmi feltételek között akkor és ott érzékelt kihívásokra válaszul formálódott.

…Annak mesterségbeli művészete ez, hogy miként kell egyensúlyozni különnemű – ám a jogban egyként védendő – értékek és érdekek között.”

És a lényegre utaló apróságok tömkelege.

„Magyarországon az első szabadon választott kormányzatot szorította agresszíven akkori ellenzékének doktríner liberalizmusa. Ez visszarettentette például a rendőrséget a tényleges fegyverhasználattól. (Rendőrök éjszakai szolgálatban egyébként kisszerű, vidéki/balkáni Trabant tolvajok fegyveres ellenállásának esve visszatérően áldozatul.) A hamis jogtisztelet a hatékony nemzetbiztonsági ellenőrzést máig sikerrel lefegyverezte. Sokáig nem érzett a kormányzat kompetenciát arra, hogy fél évszázados idegen megszállás után hivatalosan felkérdezze továbbszolgáló diplomatáit és fegyveres erői tisztikarát, vajon nem állottak/allanak-e külhatalom zsoldjában; arra pedig máig nem érzett még jogosultságot, hogy a közszolgálatitól egykori esetleges belügyi titkostiszti szolgálatukról tudakozódjon. A kellő jogcím nélkül mérhetetlen gazdagodás máig zavartalan, miután a nemzeti vagyon kétharmadának védhető ellentételezés nélküli elherdálása minimális átláthatóságának legalábbis utólagos ellenőrzésére hivatott mindegyik törvénykezdeményezés elbukott vagy parlamenti obstrukció vagy alkotmánybírósági megítéltetés folytán.”

És még néhány szó végezetül az alkotmánybíróságról. Az alkotmánybíróság őrként áll a parlament felett. A parlament tagjait, a képviselőket a nép választotta meg, az alkotmánybíróság tagjait meg a parlament. Ez önmagában véve is teljes körű ellentmondás a mostani függőségi helyzetben. S hogy most, az alkotmánybíróság munkája is átváltoztatás alatt áll, újra felcsendült a balliberális kórus érces hangja, s több jogot követelnek az alkotmánybíróságnak. Ők, a balliberálisok.

Igen értékes könyv Varga Csaba cikkgyűjteménye.

 (Varga Csaba: Válaszúton – húsz év múltán, Kráter Kiadó, 2011.)

Győri Béla