vissza a főoldalra

 2011.06.24. 

A Széchenyi-család lengyel kapcsolatai

Június második hetében különleges módon, két egynapos konferencia keretében gazdagodtak a lengyel–magyar kulturális kapcsolatok. A Széchenyi Alapítvány, a Széchenyi Társaság és az Országos Széchenyi Kör által szervezett tanácskozásokon Széchenyiek és Zamoyskiak: közös célok, érdekek, értékek címmel a reformkor magyar és lengyel gondolkodóit, életműveiket, máig ható gondolataikat hozták közelebb az érdeklődő közönséghez. E rendezvények a magyar Európai Uniós elnökség féléves időszakának végén, a lengyel elnökség kezdete előtt a két nép ezer esztendeje tartó, példamutatóan baráti kapcsolatát is jelképezték. A konferencia első napjára június 6-án került sor a délkelet lengyelországi Zamosc városában, ahol elsősorban a magyar gondolkodókról hangzottak el előadások, szép számú lengyel hallgatóságnak. A második napot június 9-én rendezték Esztergomban, a Szent Adalbert Képzési, Lelkiségi és Konferencia Központban.

A gazdag programból feltétlenül kiemelkedett Hermann Róbert történész, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc elismert kutatójának előadása, aki a Batthyány-kormány lengyel politikáját ismertette. Összegzésében rámutatott: „Az 1848 áprilisában hatalomra jutott Batthyány-kormány sikere azon múlt, hogy Béccsel szemben és az országon belül stabilizálni tudja-e helyzetét. Az 1848 tavaszán kibontakozó német egységmozgalom következtében fennállt az a lehetőség, hogy a Habsburg-birodalomnak a Német Szövetséghez csatlakozó tartományai beolvadnak a létrejövő egységes német államba. Ebben az esetben megkezdődhetett volna a birodalom Magyarország-központú átszervezése. E nagymagyar elképzelés lényege az volt, hogy nemcsak a birodalom Németországból kimaradó területei kerülnének magyar vezetés alá, hanem az új, Buda-központú államalakulat természetes vonzásának köszönhetően a dunai szerb és román fejedelemségek is kapcsolódnának a magyar koronához. Ezért hívták a kormány tagjai 1848 májusában, az újabb bécsi forradalom után Budára az Innsbruckba menekült uralkodóházat (sajnos, sikertelenül), s ezért támogatták olyan lelkesen a német egységmozgalmat.

Ezzel szorosan összefüggött a független Lengyelország feltámasztásának kísérlete. Fennállt ugyanis annak lehetősége, hogy a három részre szabdalt Lengyelország osztrák és porosz fennhatóság alatti területei függetlenednek és egyesülnek egymással. Ez nyilván kihívta volna Oroszország beavatkozását, s ezáltal a megszülető német nagyhatalom és Oroszország háborúját. Magyarország ebben a háborúban természetesen a demokratikus Németország oldalán szándékozott részt venni.

Magyarországon a politikusok többsége tisztában volt azzal, hogy a cári Oroszország fegyveres beavatkozása bármikor bekövetkezhet. A dunai román fejedelemségek orosz megszállása után a Batthyány-kormány egyik első dolga az volt, hogy megkérdezze a bécsi orosz követet a lépés indokairól. A válasz megnyugtató volt: a lépésre az orosz birodalom belső nyugalma érdekében kényszerült, s Oroszország Magyarországgal jó szomszédi viszonyt szeretne, s mindaddig nem tesz ellenséges lépést, amíg Magyarországon nem kerül sor olyan erők gyülekezésére és fegyvergyűjtésére, amelyek által fenyegetve érzi magát. Azaz, amíg a magyar kormányzat nem támogatja nyíltan a lengyel egységmozgalmat.

A Batthyány-kormány lengyel politikáját tehát egyfajta óvatos kettősség jellemezte. Egyrészt, a kormány kezdettől fogva támogatta Galícia autonómiáját, az ottani lengyel elem súlyának növelését a kormányzatban; másrészt, a német szövetség megteremtéséig nem kívánta nyíltan elkötelezni magát a lengyel függetlenségi mozgalom mellett, mert tartott az orosz beavatkozástól.”

A kiváló lengyel irodalomtörténész és műfordító, Jerzy Snopek (többek között Pilinszky János verseinek lengyel tolmácsolója) a két reformpolitikus, Széchenyi István és Andrzej Zamoyski munkásságát vetette egybe. Meglátásait az alábbiakban összegezte: „Ha felvázoljuk közös vonásaikat, s mindazt, ami összefűzte őket: életútjukat és céljaikat, akkor rögtön szemünkbe ötlik néhány számottevő különbség. Az első az, hogy nem egy időszakban éltek: Andrzej Zamoyski (1717–1792) idősebb Széchenyinél (1791–1860): két külön nemzedék, a felvilágosodás és a reformkor. Széchenyi csaknem fél évszázaddal később kezdte a maga tevékenységét, egy teljesen más politikai és kulturális környezetben. A másik jelentős különbség az, ahogyan a honfitársaik megemlékeznek róluk. Széchenyi a legnagyobb magyar, a modernizáció lelke, máig él a magyar nép lelkében. Andrzej Zamoyski a lengyel hősök csarnokában jóval szerényebb helyen van. A történészek és az értelmiség egy csoportjának tisztelete övezi. Emléke csak kevesekben él, nincs kultusza: élete nem általánosan ismert, kiváló jelleme és szelleme szintúgy.

Széchenyi és Zamoyski mindketten reformemberek voltak, a felvilágosodás és a racionalitás szellemében. Ezekből az elvekből: a társadalmi igazságosságból, a törvény előtti szabadság és egyenlőség elvéből mindketten társadalmi energiát kovácsoltak és lerakták a harmonikus társadalom erkölcsi alapjait. Jellemző, hogy mindketten fontosnak tartották a bank- és a hitelrendszer kiépítését, a közlekedési hálózat, a szállítmányozás fejlesztését. Szintén jellemző, hogy 1780-ban Zamoyski törvénykönyvét elutasította a lengyel országgyűlés, a Szejm, azzal az indoklással, hogy lázító és antiklerikális törvénykönyvről van szó – ezzel szemben Széchenyi megérhette reformeszméinek virágzását. A lengyel Nemesi Köztársaság akkoriban még nem érett meg a reformokra. Andrzej Zamoyski munkájának néhány eleme később bekerült az úgynevezett május 3-i alkotmányba, de igazán csak 1830 után, már Széchenyi korában lett elfogadott. Sajátos ellentmondás: Zamoyski abban a hitben halt meg, hogy elfogadják az általa készített alkotmánytervezetet; Széchenyi viszont úgy halt meg, hogy teljes kétségbeesésben volt a magyar nemzet sorsa felett.”

A Szegedi Tudományegyetem professzora, Pelyach István történész pedig arról értekezett, hogy milyen visszhangot váltott ki az 1830–31-es lengyel szabadságharc a reformkori Magyarországon. „Az 1820-as évek végén az egyre erősödő magyar reformmozgalom alapvetően még a programalkotás, az átalakulás fő kérdéseinek megfogalmazásával, a célok kijelölésével volt elfoglalva. Azzal természetesen tisztában voltak, hogy a reformok az ország gazdasági és társadalmi viszonyait érinthetik, de semmilyen formában nem kérdőjelezhetik meg Magyarországnak a Habsburg Birodalmon belüli létét. Nagy figyelemmel kísértek ugyanakkor minden olyan európai mozgalmat – főképpen Kelet-Közép-Európában –, amely az itt élő népek nemzeti, önállósodási törekvéseit fogalmazták meg, s ezzel befolyásolták a térség nagyhatalmainak jövőjét is.

A hagyományos, történelmi múltra visszanyúló lengyel–magyar barátságon túl ez is egyik oka annak, hogy vigyázó tekintetüket 1830–31-ben a hirtelen kibontakozó, de egy európai folyamat részeként teret nyerő lengyel szabadságküzdelemre irányították. A liberális reformellenzék élénk érdeklődéssel figyelte a lengyel szabadságharc eseményeit. Bars vármegye 1831 tavaszán körlevélben szólította fel az ország vármegyéit, hogy feliratokban kérjék az uralkodót, I. Ferencet a lengyelek támogatására. A bécsi kormányzat megpróbálta ugyan elszigetelni a kezdeményezést, amely azonban ennek dacára országos mozgalommá terebélyesedett. A magyar szabadságharc későbbi honvédtábornoka, az akkor alig tizennyolc éves Perczel Mór hadapród arra buzdította katonáit, hogy szökjenek át a lengyelekhez, akik a drága szabadságért élet-halál harcot folytatnak. A haditörvényszék elé állított ifjút vármegyéje, Tolna és Pest csak komoly küzdelem árán tudta kiszabadítani. Kossuth Lajos 1831 elején lefordította a lengyel Szejm 1831 januárjában kelt nyilatkozatát Európa népeihez, amelyben rávilágítottak szabadságharcuk okaira és céljaira, de magyarra ültette át a lengyel külügyminiszter, Gustaw Malachowski február közepén elmondott beszédét is.

A szabadságharc leverése után sem csökkent a magyar liberális ellenzék rokonszenve a lengyel ügy iránt. Ennek több oka is lehetett. Például lengyel menekültek jelentek meg az országban, akiknek sorsában a lengyel nemzet drámája öltött testet; de nagyon gyorsan terjedt és közkézen forgott a lengyel emigráns vezetők köszönőirata a magyar nemzethez is.

S volt a lengyel esetnek figyelmeztető aktualitása is a magyarok számára. I. Miklós orosz cár ugyanis 1832-ben felszámolta a Lengyel Királyságot, s beolvasztotta azt az Orosz Birodalomba. Ennek tanulsága pedig az volt, hogy nemcsak egy szabadságharcot lehet leverni, de egy nemzetet, egy népet is büntetlenül le lehet törölni a térképről. Anélkül, hogy Nyugat-Európa bármilyen formában felemelné ez ellen a szavát. Főképpen ez a felismerés vezetett oda, hogy a lengyelek tragédiája áthatotta a korabeli magyar költészetet is, sorra születtek azok a költemények, amelyek a lengyel–magyar sorsközösségre hívták fel a figyelmet.”

Zsille Gábor