vissza a főoldalra

 2011.05.06. 

Ne eszközként használják a színészeket

Boros Zoltán színművész 1969-ben született Budapesten. Gyerekszínészként több tévéfilmben szerepelt, a pályán maradt, Kazán István és Szinetár Miklós osztályában tanult és az 1992/93-as évadban diplomázott a Színház és Filmművészeti Főiskolán. Még főiskolásként vendégként fellépett a Vígszínház produkcióiban. Ezt követően az Arany János Színházban játszott, s közben a Vidámszínpadon is fellépett. Majd vidékre, a Soproni Petőfi Színházhoz szerződött, ahol 2002-ig játszott. Egy rövid ideig „szabadúszó” volt, majd a Turay Ida Színház szerződtette. Jelenleg ismét a Soproni Petőfi Színház tagja és vendégművésze a Turay Ida Színháznak. Állandó munkatársa a Budapest Táncszínháznak, ahol dramaturgként, segédrendezőként és színészként is dolgozik.

Főbb szerepei: Aljósa (Dosztojevszkij: Karamazov testvérek), címszerep (Tamási Áron-Pozsgai Zsolt: Ábel), Moska (Ben Jonson: Volpone), George (Steinbeck: Egerek és emberek), Hadközeg (Kiss József: Az angyalok nem sírnak), Dusanya (Csehov: Cseresznyéskert), Kömény Móka (Tamási Áron: Az énekes madár), Cyril Overtone (Edward Knoblock: A faun), Roy (Neil Simon: A furcsa pár), Ádám(Molnár: Játék a kastélyban), Scanlon (Dale Wassermann: Kakukkfészek), Baradlay Jenő (Jókai: A kőszívű ember fiai), Nagy úr (Móricz: Légy jó mindhalálig), Kálmán (Csíky Gergely: A nagymama), Ozzy, Óz( Albert Péter: Óz).

Szerepelt – többek közt – a Szeleburdi családban, a Családi kör több epizódjában, a Kossuth vagy Széchenyi? és A nagy hal tévéfilmekben.

2001-ben megkapta a Pro Kultúra a Soproni Színházért gyűrűt.

 -Május 9-én mutatják be a Soproni Petőfi Színházban az Óz című mesejátékot. Az alcím: viharos álom, sok zenével. Tébi Márta színésznő – akit már lapunk bemutatott- játssza Dorkát, ön – az előadás rendezője – pedig Ózt, és Ozzyt, a postás bácsit. Mennyiben tér el ez a darab az ismert mesétől?

 –Óz története nagyon hálás, így az országban számtalan helyen játsszák. Mi egy teljesen rendhagyó előadást viszünk színre, a történet alapja megmaradt, a főszereplők viszont más nevet kaptak. Dorkának hívják nálunk Dorothyt, Pléhpofának a Bádogembert, az Oroszlánt Félős Sörényesnek és Szalmababának a Madárijesztőt. A darab szerint Dorka szüleinek messzire, a keleti partra kellett menniük munkát keresni. Kislányukat erre az időre Anry bácsi és Émy néni gondjaira bízzák, így most náluk él egy farmon, Kansasban. Émy néni, aki a darab elején babusgatja Dorkát, Szalmababaként jelenik meg később az álomban, Anry bácsi lesz a Pléhpofa, Leon, a bozontos hajú szomszéd úri fiú pedig a Félős Sörényes. A postást, Ozzy bácsit, akitől Dorka állandóan várja, hogy szüleitől levelet kapjon, pedig Ózként láthatjuk viszont az álomban. A jó boszorkány Dorka tanítónője, a rossz pedig a szomszédasszony. Ők mind megjelennek Dorka születésnapján, de az ünnepségnek egy közelgő vihar vet véget, és elkezdődik egy különös, varázslatos álom.

 –Nehezebb gyerekeknek, mint felnőtteknek játszani?

 –Alapvetően azokat a gyerekelőadásokat szeretem, amelyekben nem nézzük butának a célközönséget, nem gügyögünk nekik. Úgy kell nekik játszani, mintha felnőtteknek, sőt kimunkáltabban, s ügyelni kell arra, ne hibázzunk a színpadon. Míg a felnőtt közönség sokszor elnéz egy-egy bakit, néha át is siklik felette, addig a gyerek azonnal felszól a színpadra, ha észreveszi. A gyerek hála Istennek nem olyan udvarias, mint a felnőtt, s így ha nem köti le a darab, akkor unalmában társaival beszélget, hangoskodik. Ezzel jelzi a rendező felé, hogy nem tudta figyelmét a színpadra irányítani. Ez az Óz inkább egy verbális darab, kevés cselekménnyel, ezért sok zenével dúsítottuk fel. A gyerekek figyelmét ezen kívül pedig kis játékokkal, mondhatni bohóctréfákkal is fenn szeretnénk tartani.

 –Ön is dramatizálta a mesét?

 –Nem, hanem egyik kedves barátom, Albert Péter feldolgozására épül a darab. Az ő szövegkönyvét húztam meg annyira, hogy ne lépje túl ez az egy részes darab a 70 perces időkeretet, tehát ne lanyhuljon a figyelem. A gyerekeknek szóló színvonalas előadásokkal pedig a jövő értő közönségét neveljük.

 –Többször játszott mesejátékokban?

 –Főleg az Arany János Színházban. Több ún. hős szerepet osztottak rám. Nem vagyok magas ember, s milyen érdekes: az alacsony rendezők hős-ideálja is alacsony. Így fiatal színészként az összes hős szerepet nekem kellett eljátszanom. Talán furcsa, de nem igazán szerettem ezt a szerepkört. Hősöket játszani kissé unalmas, s nem jelent akkora kihívást, mint egy jó karakterszerep megformálása. Szerencsémre a Vidám Színpadon már karaktereket kellett alakítanom.

 –Érdekes, amit mond, azt hittem, minden színésznek az az álma, hogy hőst alakítson. Önnek ez túl sablonos dolog?

 –Bizonyára ez színésztől és rendezőtől is függ. Amikor hőst játszottam, akkor is megpróbáltam rendezőim segítségével az alak emberi oldalát bemutatni, és nem csupán a szépségét, s jó kiállását – több, kevesebb sikerrel.

 –Maradjunk a jövő közönségénél. Sokan panaszkodnak arra: egyre kevesebb fiatal jár színházba, s ha mégis, akkor inkább musicalekre.

 –Színész barátaimmal többször beszélgettünk arról: nagyon borúlátóan látjuk a jövőnket. Nem csak a miénket, mert csak apró fogaskerekek vagyunk egy gépezetben, hanem az egész színházi világét. Több fórumon lehet olvasni a válság miatt várható megszorításokról. Ezek természetesen a kultúraközvetítő intézmények működésére is kihatnak. A soproni színház is kevesebb költségvetésből gazdálkodik, szerencsére igazgatónőnk, Darvasi Ilona mindent megtett és megtesz annak érdekében, hogy fennmaradjon a színház, és ha kevesebb pénzből is,de színvonalas produkciókat mutassunk be a város műértő és színházszerető közönségének. Azt viszont nem tudom, mit hoz a jövő, s ez nyugtalanít. Fővárosi kollegáim fizetése nem emelkedett az elmúlt évtizedben, s most még annál is 20-30%-kal kevesebbet keresnek. Pontosan tudja mindenki, azóta mekkora méretű infláció volt, s mit érnek ezek a bérek. A színészek pedig megélhetésük miatt túlterheltek. Mindez egy hosszú folyamat következménye.

 –Vendégművésze a Turay Ida Színháznak. Itt is érezhetőek a gazdasági gondok?

 –Ez a színház remekül üzemel, és sikeres darabokat játszik az ország oly településein is, ahová a fővárosi színházaknak anyagilag nem éri meg lemenni, vagy pedig nem tartják lényegesnek a vidéki közönség kiszolgálását. A Turay Ida Színház viszont éppen azért alakult, hogy színvonalas produkciókat vigyen le a kisvárosokba is. Ott is élnek színházszerető, a szépre és az igazra szomjazó emberek, s az ő kulturális igényüket is ki kell elégíteni. Mostanra gazdasági okok miatt leszűkült a befogadó játszóhelyek száma, s ez azzal jár, hogy a megmaradtakra sokkal több produkciót kell levinni. Annak idején évadonként 3-4 bemutatónk volt, s ez a szám optimális, mert emellett mindenkinek jutott ideje a családjára, s a kapott gázsiból meg tudott élni. Feleségem Borbély Kriszta, színésznő, táncosnő, koreográfus, neki az Óz lesz a kilencedik bemutatója, míg nekem a hetedik. Tehát egyik darabot követi a másik, ami pszichésen is ártalmas; sokkal kevesebb időnk jut egymásra, a családra.

 –Akkor szinte csak a színházban látják egymást?

 –Hála Istennek, nagyon sok darabban játsszunk együtt. Közösen utazunk le a vidéki fellépésekre, sőt nem is kettesben, hanem sokszor hármasban, mert van egy négyéves kislányunk,és 75 éves édesanyám az egyedüli segítségünk. Így Boros Borka Vilma igazi színházi gyerek lett, otthonosan mozog a kulisszák mögött. Sőt! A Nyírő Bea színművésznő által rendezett Csipkerózsika előadásban szerepet is kapott. Ő játssza a gyermek Csipkerózsikát. Talán Ruttkai Éva volt az, aki ilyen fiatalon szerepet kapott, mikor azt kellett mondania: „parancsolj tündérkirálynőm”.

 –Izgult a kislány a színpadon?

 –Dehogy! Ő még nem érzi az egész súlyát, és nincs is lámpaláza.

 –Ő már biztos, hogy színházszerető ember lesz. Mi a tapasztalata, a soproni fiatalok, középiskolások mennyire vonzódnak a színházhoz?

 –Nemrég volt egy nagyon sikeres produkciónk, az Ádámok és Évák ünnepe. Ebben soproni iskolák mutatták be Az ember tragédiáját. Az egyes színekben más-más iskolák diákjai léptek színpadra. Célunk pedig: az ifjúság bevonása a színházi, irodalmi munkába, és a majdani értő közönséggé nevelése. A színház megismerhet sok tehetséges fiatalt, a fiatalok pedig a színház világát. A diákok továbbfejleszthetik a magukban hordozott értékeiket, adottságaikat. Ez az országos kezdeményezés Szolnokról indult el, s nálunk 240 gyerek játszotta el a Tragédiát. A díszleteket, jelmezeket is az iskolák készítették el. Nyírő Bea művésznővel pedig segítettük a gyerekek munkáját. Eleinte mi jártunk ki az iskolákba, majd a főpróbahéten színpadra állítottuk ezt a darabot. Azért is büszkék vagyunk erre a produkcióra, mert csapatokat kovácsolt össze. Természetes, hogy egy városban az egyik gimnázium rivalizál a másikkal, itt viszont a csapat-és műhelymunka révén új barátságok szövődtek. A diákok fegyelmet tanultak, mert csak úgy lehet színházban dolgozni, ha elfogadunk egy hierarchikus rendszert. A gyerekek pedig lelkesítettek és a hitnek egy kis szikráját villantották elém: talán mégis érdemes játszanunk, van értelme a munkánknak.

 –Egy profi színészben nagyobb drukk munkálkodik az előadások előtt, mint egy amatőrben, vagy egy gyerekben?

 –Más nevében nem nyilatkozhatom, de az idők múlásával egyre jobban izgulok. Egy kezdő színészben ott munkál az, hogy ő mindent könnyedén el tud játszani. Legalábbis ebben bízik. Bátorsággal, elszántsággal és jókedvvel lép minden este a színpadra. Én már nem tartozom ehhez a generációhoz, nekem már meg kell felelnem nem csak a vezetőségnek, a közönségnek, de saját magamnak is. Köszönöm a Jóistennek és igazgatóimnak is, hogy remek szerepeket adtak nekem. Az Arany János Színházban, és a Soproni Petőfi Színházban – atyai jó barátom Mikó István igazgatása alatt is – jelentős feladatokkal láttak el. Amire különösen büszke vagyok az a Volpone Moskája. Színpadra léptem, mint a Karamazov testvérek Aljósája, Tamási Áron Ábelje, később pedig Regős Bendegúz az Indul a bakterházból. Régebben még arra is volt időnk és energiánk, hogy Tác-Gorsiumban a Pécsi Ildikó által szervezett és rendezett nyári játékokon is fellépjünk. Ezért számszerűen nem is tudnám megmondani, mennyi darabban játszottam.

 –A színész, a művész szülők hogyan fogadnák, ha lányuk 14 év múlva bejelentené, színésznő szeretne lenni?

 –Kissé borúlátó vagyok. Ez furcsa, mert Thalia papjának talán nem kéne azt mondani: nem is biztos, hogy 14 év múlva lesz templomunk. De nem mondhatok mást. Nagyon drukkolok a mostani kormányzatnak, hogy ebből a bajból kivezessenek minket. Bizonyára ebben az újságban többen is nyilatkoztak már a következőről, de nekünk színművészeknek minden lehetséges fórumon szólnunk kell arról: abszurdum, hogy sorozatsztárok, celebek, értékeket nem hordozó emberek veszik el a kenyerünket. A színészet egy szakma, hivatás. S most a diplomás színészek sorban állnak a színházak előtt, hogy foglalkoztassák őket, mert nem egyszer, a nagyobb bevétel miatt az igazgatók celebeket szerepeltetnek. Régen a film emelte a színészeket sztárokká. Ma nincs magyar film, a színészek nem járnak be valóság show-ba, hanem néha főzőcskés műsorokban láthatjuk őket. Kiváló színészek kénytelenek elmenni ilyen műsorokba, mert tudják: ha a pletykalapok nem írnak róluk, akkor kikerülnek a köztudatból. S így nem lesz munkájuk, nem tudják kiegészíteni nyugdíjukat, tehát nem tudnak megélni. Senki se gondolja tehát , hogy valódi színművészek jó kedvvel mennek be ilyen műsorokba. Az is igaz, hogy néhány kollegámnak az a fontos, állandóan beszéljenek róla. Arra viszont büszke vagyok, hogy eddig kereskedelmi televízióban nem szerepeltem. Visszahúzódó természetű ember vagyok, ez bizonyára meglepi azokat, akik jókedvű embernek hisznek. Nyilatkozni sem szeretek, ha lehet, kerülöm az interjúkat.

 –Velünk miért tett kivételt?

 –Mert olvasom a Magyar Fórumot, több kedves és általam tisztelt kollegám nyilatkozott benne. S azért is, hogy felhívjam a színésztársadalom jelenlegi helyzetére a figyelmet. Utána nem kell sokat beszélni, hanem harcoljon mindenki a jó célért saját „fegyverével.” Nem is szeretek általánosságban magamról szólni, befelé fordulós, szemérmes típus vagyok.

 –De nem jobb, nem egészségesebb, ha kibeszéli azt, ami bántja?

 –Családi és baráti körben ezt megteszem, de senkit sem akarok feleslegesen terhelni a gondjaimmal.

 –Elég szomorú, hogy egy negyvenegynéhány éves művész így látja a világot. Idősebbek panaszkodnak így.

 –Nem hiszem, hogy a helyzet felismerése korhoz kötött. Keserédes humorral így fogalmazok: egy 60-70 éves művésznek van múltja, de nekem nem biztos, hogy van jövőm. Jövőképek nélkül viszont nagyon nehéz élni. Ezért tartom lényegesnek az országban bekövetkezett politikai változásokat. Remélem, ezt majd a kulturális is követi. Ennek be kell következnie, mert az utolsó órában vagyunk. Drukkolok a pályakezdőknek, de ne érezze magát egy 50 éves tehetséges ember csupán kora miatt feleslegesnek.

 –Ha már a fiatalságot említettük: szerepelt a Szeleburdi családban.

 –Hogyne, hiszen gyerekszínészként kezdtem a pályám, Palásthy György több filmjében szerepeltem. Szinte tízéves korom óta filmezek, szinkronizálok. Az 1980-as Szeleburdi család volt az első filmem, de már előtte láthattak a nézők a Családi kör –sorozatban. A gyerekszínészségből lettem felnőtt gyerekszínész.

 –Ezt hogyan értsük?

 –Gyermeki mivoltomat megőriztem valahol belül. Így fel tudok menni a színpadra és Regős Bendegúzt olyan gesztusokkal játszom el, hogy az örömet szerezzen a nézők számára.

 –Nagyon kevés gyerekszínész maradt a pályán felnőttként. Elég csak a Keménykalap és krumpliorr szereplőire gondolni.

 –Én fiatalabb generációhoz tartozom. Ullmann Mónikán, Ábel Anitán és rajtam kívül igen kevesen játszanak ma a hajdani gyerekszínészek közül. Ha mai szemmel megnézem gyermekkori szárnypróbálgatásaimat, akkor elég tehetségtelennek tartom magam. Rendezőként Boros Zolit nem szerződtettem volna le. Biztos volt bennem tehetség, különben Palásthy György nem emelt volna ki az iskolából, de ez is egy tanulható pálya, és az a legjobb, ha a tehetséget, az adottságot, a szorgalmat a szerencse egészíti ki. Ha egy kezdő színészt olyan szereppel látják el, amihez nincs megfelelő eszköztára, rutinja, akkor azzal tönkre tehetik pályafutását. Ezért nagyon fontos, hogy egy színművésznek mentora is legyen. Jó, ha egy igazgató, egy rendező, egy idősebb kollega odafigyel arra, mit játszik az adott színész. A tehetségének, a korának és energiájának megfelelő szerepekkel látja el. Ez is pedagógiai munka, színházi tehetséggondozás. Sajnos manapság nagyon kevés az ilyen mentor. Idősebb kollegák úgy tudják segíteni a fiatalokat, hogy megoldási javaslatokat mondanak neki.

 –Önnek kik voltak a mentorai?

 –Szerencsés vagyok, mert igazgatóim mindig is figyeltek rám. Bodrogi Gyula a Vidám Színpad akkori direktora is mentorom volt, akinek tanácsait a mai napig megfogadom. Mikó Istvántól nagyon sok alakítási lehetőséget kaptam, s hogy azokkal mennyire tudtam élni, azt ítélje meg a közönség. Darvasi Ilonától is remek lehetőségeket kapnak a társulat tagjai.

 –A színpad mellett szinkronizál is?

 –Egyre ritkábban. Rég nem szeretem úgy ezt a munkát, mint amikor még színészeket foglalkoztattak, amikor nem kis stúdiók voltak, hanem még létezett az „alma mater”, a Pannónia Filmstúdió. A szinkron is egy szakma. Nem nézem le senki mesterségét, de nagyon nehéz nekünk árban szinkroniskolát végzett szakmunkásokkal felvenni a versenyt. Ha odamegyek a pékhez, s azt mondom neki: add oda a lapátot, majd én megsütöm a kenyeret, akkor bizonyára mond néhány nyomdafestéket nem tűrő kifejezést. No de esetünkben elvették a munkáltatók a színészek kenyerét. Ezért nem szeretek részt venni a szinkronmunkákba. Kivéve, ha olyan általam tisztelt rendező hív el, akinek az a fontos, hogy én szinkronizáljam az adott szerepet, s nem az, hogy egy ember, aki éppen ráért az adott időpontban.

 –Tehát soha nem lenne olyan helyzet, hogy egy kereskedelmi tévében szerepeljen?

 –Remélem, hogy nem lesz ilyen helyzet…De nem is nagyon lehet, mert nem járok castingokra, televíziós riportok elől is ügyesen kibújok. Reklámot viszont én is vállaltam, egy éven keresztül egy mosóport hirdettem. Ez nem zavarta színházi munkámat.

 –A Budapest Táncszínház állandó munkatársa. Milyen feladata van a dramaturgnak egy táncszínházban?

 –Ez a táncszínház hazánk egyik vezető modern táncegyüttese, aminek Földi Béla barátom a vezető koreográfusa. Bátyám táncos volt, s Béla pedig a kollegája. Így gyerekkorom óta ismerem. Több mint 10 évvel ezelőtt keresett föl, hogy dramatizáljam a Holle anyót. Ez követte az Alice csodaországban, a Diótörő, a Hófehérke, a Pinokkió. A produkciókat a Nemzeti Táncszínház épületében és a Művészetek Palotájában játszottuk. Hogy mi az én feladatom? A Budapest Táncszínház főleg felnőtteknek játszik, de nemes feladatként felvállalta, hogy gyerekprodukciókat is színre visz. Ehhez kérte Béla a segítségemet, írjam meg a történetet, s ők eltáncolják. Olyan előadás is született így, amelynek volt énekes, táncos és prózai része is. Az is előfordult, amikor a tiszta prózát követte a tánc. Az Alice meséjében én voltam a „prózai” nyúl: elmondtam a szöveget, majd előjött a „ táncos” nyúl, aki hasonló termetű, s akivel azonos jelmezt és maszkot viseltünk. Ugyanezt a megoldást alkalmaztuk a Pinokkiónál is. Olyan volt, mintha egy ikerpár játszott volna.  

–Több kollegája panaszkodik, hogy a színházaknál nincs igazi társulati élet.

 –Ez hála Istennek Sopronra nem vonatkozik. Egy jól összekovácsolt társulatnak vagyok a tagja. Természetesen, mint minden közösségben, itt is vannak néha feszültségek, viták, gondok, de igen komoly barátságok születtek. Aki nem találja meg a helyét nálunk, azt nem is az igazgatás küldi el, nem is a társulat, hanem magától távozik.

 –Beszéljünk a rendezői munkáról. Mi a véleménye a rendezői önmegvalósításról?

 –Irtózom tőle. Nem vallom rendezőnek magam, az Óz címlapján azt írják: a művészeket terelgette Boros Zoltán. Nem vagyok rendező, hanem gondolkodó ember. Azokkal a rendezőkkel szeretek dolgozni, akik belőlem építik föl az adott figurát. Azt nem szeretem, ha egy rendező számára egy előadás olyan, mint egy számítógépes animáció, és a színészeket szinte joystickkal mozgatja.

 –Nem bábok a színészek.

 –A bábszínház azért nem jó példa, mert ott másképpen kötik le a gyerekek figyelmét, mint az élő színjátszásnál. Az utóbbinál kész képet kap a gyerek egy alakról, míg a báb jobban meg tudja mozgatni a fantáziáját.

 –Az Óz az első rendezése. Miként esett önre a választás?

 –Látták, hogy sokszor beleszólok a rendezésekbe. Ilyenkor nem sértődtek meg, hanem el is fogadták az észrevételeimet. Szeretem a műhelymunkát, s még a színpadtechnika fortélyaiba is jó lenne beletanulnom. Fiatal kollegáknak is voltam a mentora, ügyelve arra, hogy csak irányt mutassak, s ne teljesen kész megoldást kínáljak nekik. A megoldásra jöjjenek rá saját maguk, hiszen ha ez megtörténik, az hatalmas sikerélményt jelent.

 –Miként fogadja a kritikákat?

 –Viszonylag ritkán írnak rólam, de a kritika egy szubjektív ítélet. Ezt minden színésznek figyelembe kell venni. Az a nagy baj, hogy a kritikusok sokszor eszköznek használják föl a színészeket ahhoz, hogy egymásnak, a szakmának, vagy az igazgatóknak üzengessenek. Ezt nem tartom jónak.

 –Melyik most a legkedvesebb előadása?  

–Willy Russel Vértestvérek c. musicale. A Turay Ida Színház mutatta be, s jövőre Sopronban látható ez a Bőhm György által rendezett és feleségem által koreografált remek darab. Ebben nincs nagy szerepem, ám egy olyan fantasztikus zenéjű, akusztikájú, dramaturgiájú előadás készült ebből, hogy elmondhatom: ünnep, ha játszhatjuk. Ezek azok az alkalmak, melyek erőt adnak a pályán maradáshoz.