vissza a főoldalra

 2011.05.13. 

A természetelvű festőművész

Csonka Ernő festőművész 1921. április 9-én Szombathelyen született. Már 1934-ben az Országos Tehetségkutató kiállítás I. díját nyerte el. 1939-ben érettségizett a Szent Norbert Premontrei Rendi Gimnáziumban. 1945-ben került szovjet hadifogságba. 1947-es szabadulása után dekoratőrként, reklámgrafikusként dolgozott földműves szövetkezeteknél, a Nagyszálló Nemzeti Vállalatnál és a szombathelyi moziüzemnél. 1948 óta szerepel kollektív és egyéni kiállításokon.

Elismerései: Vas megyei pályázat II. díj és Alkotói Szabadság díja (1962), Tavaszi Szalon közönség díj (1995), Mécs László plakett (1995), Vas megye Önkormányzata Szolgálatáért Kulturális tagozata díja (2000), Vas megye Közgyűlése Elnökének Gróf Batthány Lajos emlékérme (2002), Szombathely Megyei Jogú Város Kulturális Bizottságának Életmű díja (2004). Csonka Ernő 1993 óta a Jeruzsálemi Szuverén Templomos Lovagrend Magyarországi Priorátusának és számos művészet kedvelő egyesület tagja. A festő idős kora ellenére, ha kevesebbet is, de még mindig néha ecsetet ragad és alkot.

 ***

Kilencvenedik születésnapja alkalmából kiállítást rendeztek a festőművész tiszteletére a sárvári Nádasdy-várban. A megnyitón Kovács Ferenc, a Vas Megyei Közgyűlés elnöke és Puskás Tivadar, Szombathely polgármestere is köszöntötte a művészt. Kutszegi István, a Vas Megyei Önkormányzati Hivatal vezető főtanácsosa az ünnepségen a művész munkásságát méltatta: „ a tehetséget  el lehet herdálni, éppen ezért mellé kell a hit,  és azt meg kell becsülni. És az Ernő bácsi festői, alkotói életpályája pontosan ennek a bizonyítéka. Ez a kiállítás az elmúlt negyven-ötven év alkotásaiból egy átfogó válogatást nyújtva mutatja be azt a stílust és azt az igényességet, ami Csonka Ernőre mindig is jellemző volt. Azt a fajta elkötelezettséget, hitbéli elkötelezettséget.”  

***

 –Kedves művész úr! Engedje meg, hogy szerkesztőségünk nevében nagy szeretettel köszöntsem 90. születésnapja alkalmából! Életrajzát olvasva, s az interjúra készülve megtudtam, nem csak az élet napos oldalát tapasztalta meg. Sőt!

 Mi adott erőt, reményt önnek a lelkileg és fizikálisan is nehezen elviselhető időszakokban?

 –Valóban nem csak „ a napos oldalon jártam”, hanem sok keserves időszakot éltem át, olyanokat, melyeket senkinek sem kívánok. Hogy mi tartotta bennem a lelket? Az a szellemiség, az a paptanáraimtól is kapott lelki erő, amely alapvetően a hitből táplálkozik. Hívő ember voltam, vagyok és leszek, mindaddig, amíg a Gondviselés kegyelméből e világban élhetek. Hiszen az élet kérdéseire megnyugtatóbb választ nem kaphatunk, csak a hitben. Ott, ahol a tudás végződik, ott kezdődik a hit. A hit tehát nem ellentétje a tudománynak.

 –Aki megtekinti a sárvári kiállítást, milyen képekkel találkozhat? Tájképekkel, vagy portrékkal?  

–Mindkettővel. Tudatosan választottam most több témakört. Igaz, engem elsősorban akvarellistának és tájképfestőnek tartottak, és sokan tartanak a mai napig. Az, hogy én tájképfestéssel foglalkoztam és akvarellel, annak a természet iránti rajongásom az oka. Szeretek kirándulni, járni az erdőket; a természetben érezzük saját kicsinységünket, azt, hogy csak kis porszemek vagyunk a mindenségben. Ha kimegyek egy olyan erdőbe, mint pl. a vasvári nagy bükkös, akkor azt úgy érzékelem, mint egy katedrálist. Tehát a természet templomában találom meg a harmóniát és a békét, ami gyógyír lehet a lelki fájdalmak elviselésére.

 –Hogyan készülnek ezek a tájképek? Sétál egy erdőben, s eldönti: másnap kimegyek ide és lefestem a tájat? Vagy a látványt „lefényképezi magában”, és otthon megfesti?

 –Az utóbbi nem jellemző rám. Egy időben, amikor a munkaköröm megengedte, tudatosan kerestem azokat az élményt nyújtó tájakat, melyek nyugalmat árasztanak. Tájképeim jelentős részét a helyszínen készítettem, tehát topográfiailag is meg lehet határozni azt a pontot, ahol festettem. Szükségem van arra a hangulatra, amit a táj nyújt, ezért választom a helyszíni alkotást. Örömet érzek, amikor így festek, és ezt az érzést szeretném átadni a képeim szemlélőinek. Feltételezem, hogy ők is már átéltek egy hasonló élményt, amire, ha ráismernek festményeimet tanulmányozva, akkor azok a képek már jók. Minden művészeti produktum, így a kép is közölni akar valamit. Ha az alkotás semmit sem közöl, akkor nem beszélhetünk művészetről. A művészet célja, hogy érzelmet keltsen, s ez az érzelem lehet akár pozitív, akár negatív. Mit akarok megfogalmazni alkotásaimmal? Ars poetikaként szebbet és nemesebbet nem tudok mondani, mint azt, amit Arany János megfogalmazott: a művészet legyen a földi valóság égi mása. Szomorú, hogy a mostani kor nem ennek a gondolatnak kedvez, hanem a földi valóság pokolbeli mását próbálja megvalósítani. Ez is lehet művészet, mert közöl valamit, de nem azt, amit én szeretek. Én a békét, a szeretetet, a harmóniát kívánom átadni műveimmel, s nem a pokolbeli másságot, amit sajnos a mindennapokban is átélhetünk.

 –Szobája falát több kép is díszíti, mind az ön műve. Velem szemben három kép; asszonyokat, férfiakat ábrázol mezei munkák közben, illetve azok szünetében. Az egyik festményen egy nő vizet tölt a pihenő aratómunkásnak. Ezek beállított képek?

 –Nem erről van szó. Talán csalódást okozok önnek, de ezek a képek másolatok. Ha az időjárás nem engedi, és nem kapok megrendelést, akkor egy nagy mester művét tanulmányozom, lemásolom, vagy belőle ihletet kapva készítek újabb munkát. Itt Zichy Mihály-másolatokat láthat. Zichy – aki rajzolva festett és festve rajzolt – az egyik példaképem, mert festményei által mély gondolatokat tudott kifejezni. Így tőle is szoktam másolni. Ezt nem szégyellem, mert jótól tanulni nem bűn, másrészt egy jó másolatot készíteni korán sem könnyű dolog, hiszen ilyenkor nem szabad eltérni az alkotó egyéniségétől, stílusától. Ekkor meg van kötve a művész keze; nem olyant fest, amit akar, hanem amit kell. Sokan csak legyintenek akkor, mikor egy másolatot látnak. Holott egy ilyen munka sokszor több erőfeszítést igényel, mint egy önálló gondolat megvalósítása. Nagyra becsülöm ezért azt, aki egy tökéletes másolatot tud készíteni.

 –Zichyn kívül kitől tanul szívesen?

 –Mindenkitől lehet tanulni. Még attól is, aki nem festő, mert az ember szemlélete és egyénisége fejlődik. Egyszer egy kollegám megkérdezte mesterét, mit tegyen fejlődése érdekében. A válasz: sokat olvasson. Hiszen a személyiségnek szüksége van a tapasztalatokra, a világ megismerésére. Így nem lehet jó festőművész az, aki nem ismeri a világot.

 –Meg lehet ismerni a világot? Gondoljunk a Faust-mondakör filozófiájára. A földrajzi felfedezések után a tudásra szomjazó ember rájött arra, hogy nem élhet annyi ideig, ami elegendő a világ megismeréséhez. Ezért a tudós – a bibliai bűnbeesés történetét alapul véve – az ördöggel köt szövetséget élete meghosszabbítására. No meg nem elegendő a természet, hanem az emberek megismerése is szükséges.

 –Természetesen. Ha rájön az ember arra, hogy mit várhat a világtól, s tudja, hogy a természetnek csak egy része, akkor – akár egy fűszál mozgását megfigyelve – döbben rá: honnét az erő, s honnét az élet. Az ad nekünk erőt, ha észrevesszük milyen csodálatos, és emberi ésszel megmagyarázhatatlan törvényszerűségek uralkodnak. Újra eljutottunk a hit témájához. Az élet értelmét keresve a legalapvetőbb kérdéseket teszi föl magának az ember: honnan jöttünk? Hová tartunk? Ezekre a kérdésekre mindenki keresi a választ. S csak a hitben találjuk meg azokat.

 –A kiállítással kapcsolatban azért kérdeztem külön a portrét, mert januárban festette meg Kátai Zoltán énekmondó portréját. Ebből nem nehéz arra következtetni, hogy még most is aktívan dolgozik.

 –Az elmúlt évtizedekben kb. 60 portrét készítettem, de jóval több tájképet.  

–A portrékhoz modellt ülnek?

 –Ezt a mai világban, mikor szinte semmire sincs időnk, nehezen lehet megvalósítani. Ezért nagyrészt fotó alapján festem a portrékat. Elengedhetetlen feltétel: a festőnek karakterérzékkel kell rendelkezni ahhoz, hogy egy portré jól sikerüljön. Azt is tudni kell, hogy éppen ezért a portré minéműségét a karakter adja meg, s nem a szín. Régebben a portréfestészet szinte karikatúrafestészet volt, amiben eltúlozták az illetőre jellemző vonásokat. Gondoljunk csak a reneszánsz nagy mesterek portréira. Az ma már divat és egyéni világlátás kérdése, hogy ki hogyan fogad el egy portrét.  

–A portrékat rendelésre készíti?

 –Szinte mindig, vagy ajándékképpen. A sárvári kiállítás megnyitójáról kaptam egy dvd-t, s elhatároztam, hogy annak készítőjét megajándékozom egy képpel. Unokájáról készítek most portrét  egy fotó alapján. Kátai Zoltánról viszont nem rendelésre készítettem a képet. Volt egy elképzelésem, hogy megfestem a híres népdalénekeseket és énekmondókat, s ennek a sorozatnak a része ez a festmény.

 –Kanyarodjunk vissza a múlt század elejére. Édesapja a szombathelyi városházán volt a polgármester személyi díszhajdúja. Milyen feladattal járt ez a munka?

 –Nem volt tisztviselő, hanem ún. altiszti feladatokat látott el a hétköznapokban. Gondoskodott az irodák felszereléseiről, hivatalos leveleket kézbesített. A városházán két személy volt akkor, aki nagy ünnepségekkor díszbe öltözve a magisztrátus mellett állt. Az egyik édesapám volt, aki a polgármester személyi szolgálatát látta el. Emlékszem egy 1928-as ünnepi eseményre, amikor a városi kórház felavatására eljött a kormányzó úr is. Arra is, mikor a városba látogatott vitéz leveldi Kozma Miklós belügyminiszter. Ez a látogatás azért emlékezetes, mert édesapám meg szerette volna változtatni a nevét. Akkoriban volt a magyarosítási hullám. Édesapám díszhajdúként a belügyminiszter úr elé lépett, s megkérte arra, hogy engedélyezze a névváltoztatást. Kozma Miklós erre azt felelte: nem engedélyezem, mert önnek büszkének kéne lenni erre a ragadványnévből kialakult magyar családnévre.

 –Édesanyja, Tóth Márta pedig kalaposmester volt, és két fiát nevelte. Milyen volt az ön gyermekkora?

 –Szüleim nem voltak gazdagok, de mégis megtettek mindent, hogy gyermekeik ne nélkülözzenek. Édesanyám igaz csak négy elemit végzett, de rendkívül intelligens és szorgalmas asszony volt és mindent megtett azért, hogy pénzhez jussunk. Sosem voltunk rongyosak, koszosak. Apám nem keresett sokat a díszhajdúságból, csupán 80 pengőt, és a tandíjam 20 pengő volt, s a jobb megélhetés reményében bevonult katonának a II. világháború idején. Ebben a háborúban hárman vettünk részt a családból: édesapám – aki az első világégéskor is harcolt –, bátyám, aki rokkantan tért vissza a harcmezőkről és én.

 –1931-ben végezte el az elemi iskolát, majd felvették a premontreiek gimnáziumába. Nehéz volt oda bekerülnie?

 –Újvári polgármester úr szólt az izgatónak, a csornai apátnak, hogy vegyék föl az egyik legkedvesebb emberének gyermekeit. Így bátyámmal együtt a premontreiekhez kerültem. Akkoriban a premontreiekhez vagy a nemesek, gazdag polgárok gyermekei kerültek be, vagy azok a szegény családból származók, akiket a plébánosok ajánlottak. A falvakban a plébános felfigyelt a tehetséges gyerekekre, s őket felsőbb oktatási intézménybe küldte. Ezek a szegény gyerekek ún. napos diákok voltak, mert minden nap más gazdagabb családnál étkeztek.

 –A gimnáziumi évek alatt festményével első díjat nyert egy országos tehetségkutató pályázaton. Olvasom az oklevél szövegét: „Csonka Ernőnek, aki a Kultúr Egyesület Képzőművészeti Szakosztálya által Szombathelyen rendezett tehetségkutató versenyen első díjat nyert. Minek emlékére a Képzőművészeti Szakosztály ezen okmányt kiállította 1934. május 20-án.” Aláírók herény dr. Gotthárd István a szakosztály elnöke és dr. Újvári Ede polgármester. Milyen képpel nevezte be önt első mestere, Radnai Rezső?

 –Ez egy akvarell volt, de hazudnék, ha tudnám, hogy mit ábrázolt. Radnai Rezsőről csak jót mondhatok, kiváló mesterem volt. Ő tanított arra is, hogyha meleg színű az árnyék, akkor hideg a fény és fordítva. Radnai később, 1956-ban az USA-ba emigrált. 1945 után azzal a váddal tartóztatták le, hogy dicsérte a hitleri Németországot. Amikor kiállításomról küldtem neki levélben egy ismertetőt, akkor egy szívhez szóló választ kaptam tőle. Az volt a halála előtt az utolsó hozzám írt levele, s ezt abban a könyvben őrzöm, amit jutalomképpen kaptam 1934-ben. A címe: Magyar rajzolóművészek.

 –Mikor határozta el, hogy festőművész lesz?

 –Ezt nem lehet elhatározni. A mondás szerint: költő nem lesz, hanem születik. Ez igaz minden művészre. Még elemista, hatéves voltam, mikor rajzaimat az iskola igazgatója kiállította  a folyosó falára. Aki a Jóistentől egy parányi „magot kapott, annak azt kötelessége ápolni”. Aki nem csak tehetséges, de szorgalmas is, az lehet művész. Hiszen nem az egyetemi diploma tesz valakit művésszé. A kérdés: az Istentől kapott tehetséget ki tudta-e fejleszteni magában az egyén? Az évszázadok által felhalmozott művészeti ismeretanyagot pedig kellő szorgalommal, iskolán kívül is el lehet sajátítani. Nem kell sokat beszélni a művészetről, hanem szorgalmasan művelni kell. Misztifikálni sem szabad a festészetet; valaki azt mondja, hogy megszállta az ihlet. Ilyen nincs. Egy fehér lap „ad ihletet”, hogy dolgozzak, alkossak. Az alkotás pedig a legnagyobb, legtisztább öröm, amit nem mocskol be a pénz.

 –Rendet, fegyelmet szerető ember lehet, mert előbb szerzetesnek jelentkezett, majd a katonai pályát választotta.

 –Szegény szülők gyermekeként példaképeim a premontrei szerzetestanárok voltak. Egy tanár akkor sérthetetlen volt, a tudás megtestesítője. Azt is tudni kellett, hogy egy szerzetestanárnak nem voltak akkor megélhetési gondjai. Így csak a tanításra és a tudomány művelésére kellett figyelnie. Ezért jelentkeztem novíciusnak, s arra gondoltam, rajztanár leszek. Viszont a rend azt nem engedte, mert egy képzőművészeti hallgatónak világi témát, pl. aktot is kell mintáznia. Ezért oktatták a rajzot az egyházi gimnáziumokban civilek. Csupán fél évig voltam novícius, mert nem tudtam, milyen lemondásokkal jár a szerzetesi élet. Majd munkát kerestem, de mindenütt azt mondták: akkor jöjjek vissza, ha már letöltöttem a katonaidőmet. A főispán pedig azt ajánlotta, ha ennyire jól rajzolok, akkor menjek el szobafestőnek. Ez számomra megalázó volt, hiszen érettségizett voltam. Akkoriban pedig az érettségi sokkal többet jelentett, mint ma. Csak arra gondoljunk, hogy a tanítóképzőbe való felvételihez nem kellett érettségi. A városháza irodaigazgatójának sem volt több, mint négy polgárija…A polgármester ekkor protekcióval felvett ún. szellemi szükségmunkásnak. Irodista lettem, de először csak 20, majd 40 pengő volt a fizetésem. Ezért 19 évesen korengedménnyel bevonultam a seregbe. Egészségügyi különítménybe kerültem, és a tiszti iskola elvégzése után zászlós lettem. Akkor 417 pengő volt a fizetésem, annyi mint egy városi tanácsnoké. 1944 júniusában kivittek a frontra; egészségügyi szakaszparancsnokként 60 lovaskocsi, 120 ember tartozott alám. De nem bírtunk letelepülni sehová, mert akkora már az oroszok áttörték a frontot. Dolinánál beszorultunk egy völgykatlanba, s a kocsisorunkat felülről lőtték a szovjetek.

 –1944-ben kikerült az orosz frontra és hadifogoly lett. A szörnyű élményeket sosem festette meg?

 –Nem, mert én a helyszínen szeretek festeni, és soha nem spekuláció alapján dolgozom. Tehát nem festettem, viszont írtam néhány verset. Ezekből kitűnik a magányom, az, hogy várom szüleimtől a levelet, s az is: ebben az állapotban az Istenbe vetett bizalmam adott erőt.

 –Pontosan mikor esett fogságba?

 –1945. április 1-jén, Húsvét vasárnapján. Akiket északra vittek el bányákba, azoknak volt a legnehezebb sorsuk, minket a Kaukázusba irányítottak, egy Szocsitól 80 km-re délnyugati helyre, Szuhumiba. A lágerben, mint volt tisztnek nem kellett annyit dolgoznom, mint a közlegényeknek. Valamivel jobb és több ételt is kaptunk az „egyenlőség hazájában.” Szörnyű helyen voltunk, de összehasonlítva a többi táborral, mégsem a legkegyetlenebb körülmények közt éltünk. Azt, hogy ilyen helyre kerültem, azt leleményességemnek köszönhetem. A foglyokat egy doktornő osztályozta fizikai állapotuk szerint; mellkasukra tintával ráírta, mely csoportba kerüljenek be. Én „kettes” osztályzatot kaptam. A táborban találkoztam egy ruszin katonával, aki régebben az én szakaszomban volt. Jól bántak velem, így kenyeret hozott nekem, s azt mondta, hogy az „egyes” és „kettes” osztályzatúakat munkára viszik, a többiek hazamehetnek. Ezt rosszul tudta…Mellettem állt egy fiú, akinek volt a zsebében tintaceruzája, megkértem adja ide, s hirtelen mozdulattal a mellkasomra húztam a harmadik vonalat. Így kerültem én délre. Ez mentette meg az életemet, hiszen elég sovány fiú voltam. Tudja, szerkesztő úr, az a szörnyű, hogy vannak, akik azt mondják: minket ez nem érdekel, ez a maguk története.

 –1947-ben tudott a magyarországi változásokról?

 –Mást vártunk. Magyarországról nagyon kevés hírt kaptunk. Csak egy újság került ki a táborba, egy Moszkvában készített magyar nyelvű kommunista lap, az Igazság, amit mi csak „gazságnak” hívtunk.  

–A polgármester díszhajdúja maradhatott a városházán?

 –Édesapámat visszavették, de csakhamar nyugdíjazták. Én pedig nem voltam szerződéses alkalmazott, korengedménnyel mentem el katonának, így nem vettek vissza dolgozni.

 -1948-ban viszont már kiállításon szerepelt.

 –Csoportos kiállításon mutatták be az egyik önarcképemet. Ezt az a Szent Márton Céh rendezte, aminek működését néhány hónap múlva – mivel egyházi kötődésű volt - már nem engedélyezték. Én pedig csak nagyon nehezen találtam munkát, végül reklámgrafikusként tudtam elhelyezkedni. Amikor megalakultak a földműves szövetkezetek, a szombathelyi vezetője, kirakatrendezési munkát ajánlott. Végül megegyeztünk abban, hogy grafikusként dolgozom náluk. Ezután a megyei szövetkezethez kerültem és én lettem a kirakatrendező csoport vezetője. Majd a moziüzemi vállalat tervező-grafikusa lettem. A munkám mellett, ha ráértem, festettem. De nem a festészetből éltem.

 –Több egyházi témájú műve van. Megfestette –többek közt – a várpalotai templom oltárképét. Gondolom az ilyen jellegű művek elkészítésére, csak 1990 után volt lehetősége.

 –Amikor még állástalan voltam, az ’50-es évek elején készítettem magánszemélyeknek néhány szentképet,. De el kellett telnie több mint negyven évnek, míg újra ehhez a témához nyúltam. 1992-ben tragédia ért, meghalt első feleségem, akivel 43 évet éltem együtt. Ekkor átértékeltem életemet. A Biblia olvasása öntött belém hitet és lelki erőt. Azóta kb. 25 szakrális képet alkottam; négy templom stációsorozatát festettem meg. Ezekért nem kértem pénzt, mert tudtam, műveimet az egyház megőrzi, míg más képeim méltatlan helyekre is kerülhetnek.

 –Ezek a festmények a bibliai jeleneteket közelebb viszik a hívekhez?  

–Ma már arra nincs szükség, mint a középkorban, hogy a képeken keresztül tanítsák a híveket a szent eseményekre.  

–Lehet, de ezek a képek nem csupán illusztrációk.

 –Ha egy szakrális művet festek, akkor ketten vagyunk jelen: az Isten és én. És a „kritikus” is az Isten. Ezért egy külön ima a Teremtőhöz, ha vallásos képeket festek.

Medveczky Attila