vissza a főoldalra

 

 

 2011.05.13. 

Csurka István:Történelemhamisítás

Az alapproblémánk

Akármerre járok, a csüggedtség hangjait hallom. Nem történik itt semmi, mert már mindenről lekéstünk. Ez a társadalom már mozdíthatatlan. Ha bedeszkázott üzletek sora előtt halad el az ember, ha vakká vált vendéglőkbe nem tud betérni, ha utcasornyi eladásra felkínált ház és telek ürességébe bámulhat bele és halotti csendű, megdermedt falvakon halad át, bizony nem tud kitérni ez elől a végső kilátás elől. Van, aki az ellenzéki és bolsevik hangolású médiumok hatására a kormány számlájára írja mindezt, mások méltányolják a kormány intézkedéseit, de éppen ezekkel együtt látják bizonyítottnak a végzet elkerülhetetlenségét.

Ennek a lehangolódottságnak a mélyén nem politikai felismerések állnak, hanem a sors üzenetének az akár tudat alatti felismerése dübörög. A rádöbbenés. Kevesen vagyunk. A demográfiai tény, amelynek a kimondását az elmúlt rendszer büntette, az ellene való cselekvéseket és intézkedéseket, amelyek akkor még valamelyest fordíthattak volna az irányon, eltörte, de helyzetünk tragikuma közérzületté és kétségbeesésen túli kétségbeeséssé ez csak mostanra vált. E mellett létrejött egy olyan önző liberális, csak önmagának élő része a társadalomnak, amelyet liberál-bolsi kormányok és az ő médiumaik, és egész szellemiségük hívott életre és kedvezményezett rogyásig, amely része a társadalomnak, közönyösen áll szemben a nemzethalál tényével, de nagy befolyással rendelkezik ma is. Hatalmon van, ha tetszik, a rossz hangulatot ez is fokozza.

Mivel ez a liberális politika eddig csak a választáson szenvedett vereséget, de az életben hat és rombol, sőt régi kiváltságaiért küzd és fenyegetőzik is, ha kell, és mindenre fittyet hányva küzd a magyar megmaradás ellen és támogatást kap Nyugatról is, a sötéten látók még sötétebben látóbbakká lesznek. Ha például a kulturális politikát nem hatja át a magyar megmaradásért való küzdés, márpedig nem hatja át, ha engedményeket tesz a liberalizmusnak, akkor voltaképpen a magyar megmaradás ellen hat. És a reménytelenséget növeli. Ha az önzők, a csak maguknak élők teret kapnak, akkor a családosok mellőzöttnek érzik magukat. A magyar sok rúgást kibír, Ady szerint, aki egyszer rúgott a magyarba, kedvet kap új rúgásokra, és meg is teszi, a magyar kibírja. A magyar csak a mellőzöttséget nem bírja. Az ellen a legszegényebb hétszilvafás is kardot ránt – ha megtalálja.

Sokféle vélekedés napvilágot látott a Kádár–Aczél-rendszer és az ezt felváltó liberális hegemónián alapuló demokrácia magyarsághoz való viszonyát illetően, ám a közös nevező kétségtelenül a magyarság mellőzése. Magyarságát hangsúlyozva, a magyar érdekért küzdve már Antall korszakában sem vihette sokra senki. Már akkor elkezdődött a magyar mivolt pótcselekvésekben való kifejezése. Az igazságtétel elmaradásában is a magyarság mellőzése valósult meg. Nem lehetett megbüntetni sortüzekért, akasztásokért, az egzisztenciák tönkretételéért felelősöket. S ezzel végeredményben a szenvedő magyarság vált mellőzötté. A győztes liberalizmus pedig a maga nagylelkűségének a számlájára írta, és a demokrácia érvényesülésének tudta be és így mutatta be a saját őseinek felmentését, gyakorlatilag a magyarság mellőzését. Végül a magyarságot mindenből kiszorították. Óh, mily szép volt az enyhülés, a tolerancia érvényesülése és mily szépen nyomultak az önzők, az egoisták, a szabad színtjátszók.

A mellőzötteket ma már azonban egyre kevésbé elégíti ki a csak maguknak élők sikere, jóléte. Nem elégíti ki, de tettekre, ellenállásra, odavágásra nem sarkallja. Ezzel szemben ma az egyáltalán nem mellőzött Tamás Gáspár Miklós értekezik valahol a kétharmados rendszert elsöprő forradalom – kardrántás – szükségességéről. Ez nevetséges. A pénzzel, ranggal kitömött és felékesített filozófusok fogják megdönteni – UZI géppisztolyaikkal – a saját hatalmukat?

És vajon a minden ízében kreatúra, balliberális teremtmény és oda szolgáló Jobbik tegnapi sikereiben nem ez a magyar mellőzöttség dübörög – egy nagy félreértés keretében? Nem a mellőzött kisember és a proliként is mellőzött dologtalan, a „volt-ez”, „volt-az”, a volt régi rendőr, volt régi portás, a hőbörgésből hallgatásra kényszerült kisgazdapárti – nem gazdálkodó kisgazda! – ment ki a tatárszentgyörgyi porba: no, most mellőzzetek?

S ezek így együtt, vajon nem egy végső nemzeti, népi kifáradás termékei? Bizony azok. Egyre kevesebben vagyunk mindenre. A választáson legyőzöttek médiumai pedig még mindig képesek a legádázabb betartásokra. Semmiképpen se szaporodjék a nemzet. Az önzés életformája pedig uralkodjék tovább.

Talán Nagypénteken, talán a következő napon, mindenesetre a kereszténység ünnepi égre feltekintésének a közegében az egyik nagy kereskedelmi televízió, a saját csúcsidejében, a keresztény ünnepről és a lengyel pápa közelgő Boldoggá avatását és az angol királyi pár egybekelésének ceremóniahíreit  is közreadó híradója előtt egy rövid materialista-hedonista reklámot közvetített. Egy szép fiatal nő és egy hozzáillő férfi egy kanapén ölelgették egymást még felöltözve. A szöveg pedig azt tudatta velünk, hogy a nő, keresztnevén szólítva nagyon szereti a szintén néven nevezett férfit és éppen ezért, mert ennyire szeretik egymást, mindenekelőtt a fogamzásgátlásról kell gondoskodniuk. Természetesen mindjárt meg is nevezte a reklámozott tökéletes hatású eseti védőszert, amelyet be kell venni a nőnek a szerelmi beteljesülés előtt, hogy az aggálytalanul beteljesülhessen. Mert ha elfelejti bevenni, a fogamzás kilátása megzavarhatja felhőtlen, szerelmi élvezetét. Ártatlan kis reklám – mondhatnók. Való igaz, milliók használnak ilyesféléket. Az előállító cégnek joga van a reklámra. A tévé abból él, hogy reklámoz. Az egész, becsúsztatva a Húsvétba, mégis keresztényellenes. Mert az a férfi, akit a Golgotán keresztre feszítettek és aki harmadnapon halottaiból feltámadott, az Atyaisten szűznemzéssel létrejött fia. Őt az Isten teremtette. Kívül van az eredendő bűnön, férfi és nő gyönyörrel teljes nemzésének az emberiséget örökkévalóvá emelő folyamatán, de ugyanakkor megváltja azokat a férfiakat és asszonyokat, akik belül maradva ezen, hisznek őbenne. Jézus a kereszten éppen a gyönyörteljes nemzésért halt meg. Minden szerelemért és minden nemzésért. Nyilván rémes bigottság és korlátoltság volna azt állítani, hogy a mai keresztény emberiség minden tagja, minden percben tisztában van ezzel a keresztény tanítással és minden összeborulását a nemzési szándék vezérli. Sohase volt így, a középkorban sem és semmikor. A gyönyörszerzés, a vad érzéki szenvedély, a vágy mindig is eltöltötte a férfit is, nőt is. De a gyermekáldás elleni eszelős és ártalmas kémiai védekezés liberális reklámozása éppen Húsvétkor mégis merénylet. Egy önmagából kifordult és egy önmagát elpusztítani készülő rendszer terméke, eszköze. Az ünnepi televízióban pedig egy, a néző tudatalattijára ható elleninjekció. Egy csöpp materializmus és egy rejtett, becsempészett ellenlöket a Húsvét szentségének. Azt csempészi be a tudatba, hogy csak a pillanat és az élvezetek maradéktalansága számít, mert csak ez az egy földi életünk van és nincs megváltás és nincs örök élet. Csak addig vagyunk, amíg élvezünk. Esetleg amíg privatizálunk.

Népesedési gondjainkat, kiáltó, más szorongásunkat okozó emberhiányunkat csak keresztény hittel és gondolatokkal, valamilyen felsőbb akarat követelményeinek teljesítésével lehet megoldani. A jó családhoz kell a hit fegyelme. Hinni akármilyen egyszerű és egyéni módon lehet, és a kereszt fegyelme nem korlátozó fegyelem – de fegyelem. Talán még templom is kell, mert minden templom közösségi élményt ad, s kicsit megüzeni, mekkorák vagyunk az Úrhoz és az ő általa teremtett világhoz képest. Akármilyen sokra vittük az életben és akármilyen sokat tudunk a világról, a templom, a zsoltár, a liturgia és az elcsendesedés kiolvaszt belőlünk sok gőgöt, sok magányt. E nélkül az alázat nélkül a pokol szabadul rá a világra, mígnem ez az alázat felemeli és megvédi az embert – önmagától.

Most a nép fennmaradásának gondjai más vonatkozásban is szóba kerülnek. Ausztria és Németország megnyitotta a munkaerőpiacát, amely voltaképpen eddig is nyitva volt. Sokan megijednek, hogy kiáramlik az itt kiképzett munkaerő, mások ettől nem tartanak. Senki nem tudja azonban, hogy mit eredményez évek múlva számunkra és egész Európa számára ez a lehetővé tett vándorlás. Mennyi elkeveredést bírnak ki a nagy lélekszámú nemzetek, meg azok, amelyek már nem is rendelkeznek asszimiláló képességgel. Ezek között előkelő helyen állunk. Nagyobb veszély fenyeget bennünket, mint akárkit. Ugyanakkor komoly lehetőség, esély nyílt előttünk, mivel ez a népáramlás kelet-nyugati irányú. Tőlünk keletre beolvadás előtt álló, de még magyar szórványok élnek, amelyeknek magyarkénti megmaradását csak igen csekély mértékben tudjuk előmozdítani. Ezek a java részben földművelő magyar szórványok most még a magyar állampolgárságot sem veszik fel, mert nem is tudnak róla eleget. Elesettebbek annál, de még valamennyire magyarok. A magyar állampolgárságot többnyire csak az egy tömbben és a megőrzött magyar kultúrában élők veszik fel. Ideje leszámolnunk a szórványmagyarság sorsát illető illúziókkal. Ezek a tízezrek, esetleg százezrek, ezek az árva és nyomorult körülmények közt élő, a magyart már törten beszélők egy darab föld ígéretével, egy kis jobblét reményében felszállnának a kelet-nyugati irányú áramlás vonatára. Ezt először is meg kellene vizsgálni.

Tudom, nehéz ügy. A szülőföldből kitépetni tragédia még akkor is, amikor ez a szülőföld már ellenséges, meg akkor is, amikor a magyar már nem is tudja, hogy mennyire az. De talán minden megfordul, ha egy darab földdel és egy ölelő hazával várjuk őket. Ők dolgozni még bizonyosan nem restek. Látjuk ezt ide érkezett és hatalmas energiákkal otthont teremtő testvéreiken.

Ha a bedeszkázott falu megmozdul, minden más lehet az országban. A csüggedtség felszáll, mint a köd, ha rásüt a nap.