vissza a főoldalra

 2011.05.13. 

Tekintgetés pünkösd felé

Sokat rágódom azon, hogy mi az, ami miatt csak értelmem fogadja el a Fidesz politikáját, szeretetem kevésbé. Tény, hogy messze vagyok attól, hogy azonosuljak ezzel a párttal, nemegyszer puszta támogatásuk is erőfeszítésembe kerül. Hálás vagyok nekik, hogy újalkotmányunk az Isten szóval kezdődik, hogy nemzetünk keresztény alapozását kiemelték, hogy a Szent Koronát, a Himnuszt és a Magyarország nevet visszaállították méltó közjogi helyére. (Gyanítom, mindezekben a koalíciós KDNP-nek kiemelt szerepe volt.) Nagyobb- részt osztom az elszakított részeken élő magyarokért tett erőfeszítéseiket is. Ugyanakkor képtelen vagyok nem észrevenni, hogy a keresztényi elem látványos felmutatása mellett, olyan haszonelvű társadalmi értékrend kezd megteremtődni, amilyen már nagyon régen nem volt. Pedig e két minőség nem elegyíthető egymással. Lassan semminek sincs társadalmi létjogosultsága, ami nem hoz költségvetési hasznot, ami nem segíti elő a legfőbb célkitűzést, az államadósság radikális csökkentését. A napokban a kormányfő beszédet tartott a magyar fogorvosok előtt, személyesen közölve velük a jó hírt: a szakma „nagy tömést kap”, azaz 30 milliárd forintot arra a célra, hogy a nyugat-magyarországi „fogászati turizmus” – vagyis a fogpótlásaikat a nálunk olcsóbban csináltató osztrák és német háziasszonyok – ellátási színvonalát emelhessék. Már megint az osztrákok és a németek, irgalmazó Isten, de régi, karcos, recsegő lemez ez: a kuruc befektet, a labanc arat emberemlékezet óta! De miért is nem a hazai fogászati ellátás kapta ezt a jelentős pénzt, amikor statisztikákkal bizonyítható a tény: Európában itt van a legtöbb elhanyagolt fogsor? Persze tudom én is, e kérdés túl szónoki volt, hiszen az osztrák beteg euróban fizet, és az így begyűjtött haszon mehet a hitelezőknek.

A kormány megalakulása óta várom és hiányolom az elmaradó gesztusokat. Azokat a belső, önzetlen, féltésből és aggodalomból származó politikai gesztusokat, miket én – mint a nemzet fia – elvárnék egy ekkora többséggel megszavazott garnitúrától. Olyan látványos, magával ragadó fideszes-gesztusokra gondolok, mint 2008 tavaszán a vizitdíj és tandíj tömegünneplésbe átcsapó elsöprése volt, vagy mint tavaly a bankadó bevezetésének, az IMF kiűzetésének konzekvens végigvitele. Szeretném érezni, hogy ez a kormány értem, a most és itt élő magyarért van, miattam dolgozik, mert fontos vagyok és féltenek. De ez valahogy nincs benne a levegőben.

Ám, hogy artikulálódó kételyeim ellenére is kitartok a Fidesz-tábor oldalán, azt garantálják a másik parton raccsoló (vagy éppen nem raccsoló) demokraták, Heller, Hiller, TGM, Tölgyessy vagy most legutóbb az örökifjú Aczél Endre, aki a Népszabiban rémülten állapítja meg, hogy a magyar közéletből „előbúvik az irredenta”. Itt jegyzem meg a bolsevikok előbúvásától nem kell tartania senkinek: ők soha el sem bújtak, mindvégig itt maradtak velünk, ami nem az ő bátorságukat, hanem a mi tutyimutyiságunkat bizonyítja. Kétszer is elolvastam Aczél publikációját, mert próbáltam megérteni a pártállam egykori notabilitásának törzsi logikával fűszerezett marxizmusát. Nehezen ment. Mélységesen fel van háborodva: demokratás-chartás-haladó világát bántóan sérti az új alkotmány, Koltay Gábor Wass Albertről készített filmje, Erdély magyar vonatkozásainak puszta felemlegetése, továbbá sérti őt maga a Húsvét és a belőle fakadó nemzeti feltámadás eszméje. Ez utóbbit „rettenetes giccsként” minősíti. Mint valami borzongató hülyeséget, úgy idézi – nevét is hibásan írva – Papp-Váry Elemérné 1921-ben pályadíjat nyert, azonnal megzenésített és egy legyőzött nemzedéken át, százezrek által énekelt Magyar Hiszekegy-ét – amely minden tanterem falán ott volt bekeretezve –, de amit különben is csak idézőjelben tud „versnek” titulálni. Aczél úr, ha mást nem is hajlandó, jó modort tanulhatna tőlem: gyakorta elmegyek a Jósika utca újabban „Szenes Hanna parkká” kinevezett csücskénél, és olvasom ott a parknévadó költőnő sziklába vésett (!) szellemi örökzöldjét, de soha még nem írtam le hibásan a nevét, és nem tettem idézőjelbe a vers szót, ha róla írtam. (Volt rá precedens ugyanis.) Aczél Endre történelmi és nemzetközi skandalumnak tartja, hogy a maradék magyarok még mindig emlegetik Erdélyt, ugyanis ez az irredenta viselkedés oda hathat, hogy egyszer majd „a magyar állam addig kezd nyújtózkodni, amíg magyarokat talál”. Felemelő lenne mindenesetre, ha ez valaha is bekövetkezne, de ez – szememben vitathatatlanul – európaibb és morálisabb viselkedés lenne, mint azon levantei kis állam tüsténkedése, amelyik nyújtózkodik a nagyvilágba, és azonnal telepít is oda állampolgárokat, hogy utólag okot adhasson a nyújtózkodásra. Ez azért más, nem?

Amit pedig a Heller, Tamás Gáspár, Chon-Bendit és a többi hangadó magyar és európai zsidó ellenünk Brüsszelben, majd Berlinben folytatott, szinte már hadüzenet nélküli háború. De mi méltósággal tűrjük, mert Ady óta tudjuk, hogy magyarként hozzászoktunk a rúgáshoz, és a világ semmi pénzéért sem javasolnánk nekik, hogy talán inkább Izrael Állam viselt dolgain siránkozzanak, ne a mieinken.

Ünnepek és hétköznapok láncolata az élet. A keresztény társadalmakban keresztény ünnepek és keresztény hétköznapok vannak. Most múlt el Húsvét, ami az áldozat misztériumát jelenti a teológiában, az elmúlt húsz év nehézségeit a társadalomban. Húsvétot a Mennybemenetel követi: a megdicsőülés a teológiában, a kétharmados győzelem a társadalomban. Aztán kell jönnie a Pünkösdnek, annak az ünnepnek, ami miatt az áldozat is és a mennybemenetel is történt, és ami a teológiában a mindenkire szétáradó és kiterjedő áldást jelenti.

De vajon miféle pünkösdi áldásra számíthatunk 2011 Magyarországán?