|
 2011.05.20.
Zengzetes hazugság lenne?
Szabó Dezső önéletírásának
vaskos köteteit lapozgatva végzetszerűen, újra felidéződött
bennem a korábban már olvasott, de persze elfelejtett beszélgetése
gimnáziumi tanártársával, az öregedő Schmidt Rájmunddal,
aki hosszú éveken át írogatta cikkeit a Nyelvőrbe – ki
tudja miért – Vasverő Rájmund név alatt. (Írásai ma is
visszakereshetők). Kicsi a világ, a két egykor székesfehérvári
tanár Párizs lüktető forgatagában futott bele egymásba, és
azonnal érzékelhető volt: Schmidt tanár urat kozmikus méretű
szomorúság lengi be. Nem is tagadta: meghalni készül, bár nem
egészen úgy, ahogyan azt kamasz öngyilkosjelöltek vagy krónikus
depressziósok éveken át készítgetik elő maguknak. Nem. Sőt,
mondhatnám, hogy Schmidt tanár úr nem is magánhalálra készült,
azt szívesen elkerülte volna, hanem egy olyanra, amely a totális
nemzethalált követően elkerülhetetlen.
Ugyanis Schmidt Rájmund
– (ezzel a névvel!) – kizárólagosan, egyhúrúan, feltétel
nélkül, szívvel-lélekkel magyar volt. Semmi más, csak magyar.
Szomorúságának oka is a magyar jövő, a magyar megmaradás
teljes kilátástalansága volt. Annak a felismerése, hogy amit
nemzetünk vezetőitől kap, az nem jövő, hanem betegség. Okos
ember lévén, Párizsban tisztán és felerősödve látta meg
ezt. Hamar ki is öntötte lelkét Szabó Dezsőnek: „Másképpen
kellene csinálni a dolgot. (…) …természetesen a szemét
emberek kerülnek az ország élére, azok irányítják a nemzet
életét. Ebből nagy baj lesz, Dezső. (…) Különc lettem,
mert normális emberi életet akartam élni, mely elsősorban a
szellem élete. (…) Magyar volnék, de mit jelent ez? Milyen
hitet, milyen tartalmat, milyen közösséget? Semmit, semmit.
Legfennebb egy zengzetes hazugságot.”
Sietve teszem hozzá
– a politikailag érzékenyeket megnyugtatandó –, hogy e
panaszáradat pontosan száz évvel ezelőtt hangzott el, aktualitási
értéke: nulla! Rég túlléptünk rajta! De milyen is az ember,
mégiscsak itt visszhangzanak bennem Schmidt tanár úr szemrehányásai,
és nem tudok nem elgondolkozni azon, hogy vajon nem élték-e túl
a századot, amelyben megszülettek?
Ugyanis gyakran érzem
úgy én is, hogy nem egészség, hanem valamiféle ügyes praktikákkal
karbantartott – ha így tetszik: kezelt – betegség mindaz,
amiben ma Magyarország leledzik. Megmaradni megmarad, de eredeti
formáját nem fogja adni soha, mert az nem kívánatos a kezelését
végző stábnak. Vannak eredmények, de mindegyik eredményhez
joggal lehet hozzátenni egy és ugyanazon kérdést: Jó, jó, ez
rendben van. Gratulálunk. De a magyarral mi lesz?
Makó polgármestere
nyilatkozik a tévének: Makón a hagymatermesztés már a múlt,
viszont jön egy hatalmas svájci cég beruházni, az lesz a jövő.
Gratulálok, de mi lesz az őslakosokkal?
Magas állami
hivatalnok lelkesen nyilatkozik az államadósság rendezésére
nyitott számlaszám örömeiről, mivel „a szív dolga” annak
felismerése, hogy önmagamat és családtagjaimat „váltsam
ki” az adósságból. (Ez kétmillió forint/fő.) S hogy
nagyobb kedvvel lássak hozzá, azt is elárulja, hogy néhány éven
belül a nagyvállalkozások (!) már érzékelni is fogják a csökkenő
adósság pénzügyi előnyeit. Gratulálok a nagyvállalkozóknak,
de a magyarokkal mi lesz?
Számokkal, kalkulációkkal,
grafikonokkal, térképekkel igazolható, hogy milyen jelentős
milliárdokat lehet megspórolni bizonyos gyógyszerek OEP-s támogatásának
csökkentésével vagy megszüntetésével, az egynapos kórházi
ellátások és az ambuláns betegkezelések növelésével, a
„felesleges” vizsgálatok tiltásával, rendelők és kórházak,
felsőoktatási intézmények összevonásával. A számok meggyőzőek,
gratulálok, de a magyarokkal mi lesz?
Hála a
munkahelyteremtő kormányprogram mindenkire kiterjedő gondoskodásának,
egyre több cigány honfitársunk illeszkedik bele a
szorgos-dolgos közmunkalét előnyeibe, és aratja le annak
anyagi gyümölcseit is. (Tegnap nyilatkozott egy fiatalember a tévében:
havi 39000 bruttót kap. Hogy mire elég, azt nem mondta.) Az EU-s
illetékes elvtársak nem kis elismerése mellett, óriási
preszszionálással sikerült elérni azt is, hogy a magyar közmédiában
tiltott téma a bűnözés és a bűnözők etnikai elemzése, sőt
minden olyan trükk is (bevágás, fotó, nyelvi fordulat), amely
erre utalhat. Gratulálok, de a magyarokkal mi lesz?
Az érvényben lévő
gazdasági szabályozók, adónemek, hitelkonstrukciók stb. hozományaként,
állítólag egyre jobban virágba borul, lombosodik, erősödik a
magyar vállalkozói középosztály. Ha ez így megy tovább,
egyre több hazai vállalkozó otthonában váltják majd le a régi
VW-t új Audira. Micsoda különbség! Gratulálok, de a
magyarokkal mi lesz?
Európában élenjáró
szorgalommal tartjuk be – ha addig élünk is! – a maastrichti
szerződés előírta költségvetési rátákat. Látható erőfeszítésünk
több nagy EU-s személyiség vállveregetését is magával
hozta, és ha sikerül tartanunk az eredményeket, állítólag még
egy barackot is fogunk kapni a fejünkre. Gratulálok, de a
magyarokkal mi lesz?
Mi lesz az egykori
honfoglaló, államot és törvényt alkotó, nyelvet, kultúrát,
biztonságot, kereszténységet adó őslakos magyarsággal?
Amikor 1910 nyarán Szabó Dezső és Schmidt Rájmund találkoztak
Párizsban, még érvényben volt a XVIII. századvégi minden
magyarokhoz szóló nagy figyelmeztetés: „Vigyázó szemetek Párisra
vessétek!”. Mára már módosult a destináció: Vigyázó
szemetek a csángókra vessétek, mert ahol ők tartanak, száz év
múltán ott fogtok tartani ti is, anélkül, hogy Csángóföldön
valaha is jártatok volna.
Érdekes lét ez a
mi magyar létünk: itt nem adatik meg a kutatónak, hogy „laudátor
temporisz acti”-ként, hátat fordítva a jelennek, a múlt
korok világába távolodjon el. Itt vagyok én, aki úgy döntött,
hogy néhány politikamentes napot tart, ezért egy kereken száz
évvel ezelőtt lezajlott párbeszédbe, két rég elporladt
magyar tanár eszmecseréjének olvasásába kezdtem. Hogy mit
eredményezett, jól látható: tömény jelent.
Ez még akár
rendbe is lenne, nagyobb félelmet okoz viszont, hogy egyre
tisztultabb akusztikával vélem hallani ma is Schmidt tanár úr
felkokárdázott, „zengzetes hazugságait”. Bárcsak tévednek,
de nem hiszem.
Szőcs Zoltán
|
