vissza a főoldalra

 2011.03.04. 

A szicíliai végzet

Amikor a klasszikus zene iránti érdeklődés hanyatlásáról hallunk, s arról, hogy az opera műfaját temetni kéne, vagy legalább valamilyen „művészeti múzeumba” zárni, örömmel konstatálhatjuk, ha vidéki színházaink nagyszabású operaprodukciókat tűznek műsorrendjükre. Igaz, főleg anyagi okok miatt megszűntek az egykor híres vidéki operabázisok, csak elvétve lehet állandó szerződéses operaénekesekről beszélni, de ahol van rá igény, és a direktor mer kockáztatni, évadonként egy-egy zenedrámát is műsorra tűznek. Így teszik ezt Győrött, Pécsett, Szegeden, Debrecenben és Miskolcon is. A Miskolci Nemzeti Színháznak hajdan nem volt operatársulata, de a ’90-es évek elejétől – egy kis megszakítással – vendégművészek igénybevételével játszanak operákat. Bemutatták már a Varázsfuvolát, a Szerelmi bájitalt, a Don Pasquale- t, a Cosi fan tutte-t, a Rigolettót, a Hoffmann meséit és a Parasztbecsület-Bajazzókot is. Ezt az „operakettőst” először Galgóczy Judit állította színre még a rendszerváltás hajnalán a borsodi megyeszékhelyen, s idén, a direktor, Halasi Imre rendezésében láthatja a közönség.

Mascagni Parasztbecsülete és Leoncavallo Bajazzókja a verizmus két gyöngyszeme. A verista iskola az operaszínpadon a köznapi jellemek, szenvedélyek megjelenítését tűzte ki. A megvalósítást nyers, realisztikus ábrázolás, vérbő dallamosság, erőteljes effektusok, indulatok jellemzik. A Parasztbecsület komponistája, Pietro Mascagni 1863-ban Livornóban született. Zenei képességeit szerencsére még időben felfedezték, s idővel a fiatal Puccini mellett a verizmus legjelesebb képviselője lett belőle. Egy vándortársulathoz szegődött karmesternek, de a társaság hamarosan tönkrement. Cerignolába költözött, ahol zenetanári és karmesteri állás vállalt. Itt érte a Sonzogno cég nyilvános pályázati felhívása, mely egy egyfelvonásos operára szólt. Mascagni Giovanni Verga novelláskötetében bukkant rá a Cavalleria rusticana című novellára, mely a Parasztbecsület librettójának alapja lett. A pályázatot nagy fölénnyel Mascagni nyerte meg. A bemutatón óriási tapsvihar „tombolt”, és a Parasztbecsület azóta az operaszínpadok állandó sikerszáma. Leoncavallo a Bajazzókat a Sonzogno cég pályázatára írta, ahol azonban Pietro Mascagni Parasztbecsület operája vitte el a pálmát. Mivel a kiírás kifejezetten egyfelvonásos operára vonatkozott, a zsűri nem értékelte a Pagliaccit. A Sonzogno cég azonban felfigyelt az új operára, és két évvel később, 1892. május 21-én, elő is adta a milánói Teatro Dal Verme színpadán. Magyarországon egy évvel később, 1893. március 28-án mutatták be a Magyar Királyi Operaház színpadán.

Igazán nagy fába vágja a fejszéjét, aki a Parasztbecsület rendezésére vállalkozik. A zene gyönyörű, de sok az ún. színpadi üresjárat. S mit tehet ilyenkor korunk modern rendezője attól való félelmében, hogy a közönség az első ütemnél elhagyja a nézőteret? Hát nekiáll berendezni a zenei előjátékot és az intermezzót. Amikor elkezdődött a miskolci Parasztbecsület preludiója, arra számítottam, hogy rögtön szétnyílik a függöny és valami a mű szellemiségétől idegen, időkitöltő pantomimet láthatok. Kellemesen csalódtam. A függönyt csak Turiddu Sicilianája alatt lebbentették föl, s a színen ott állt a fiatal parasztfiú, mellette régi-új szeretője, Lola, a háttérben az őt valóban szerető Santuzza és egy idegen alak. Az utóbbi figura Halasi Imre kitalációja. Egy kopasz, rideg, hosszú bőrkabátos alak, aki a Halált, a Végzetet szimbolizálja. Többször megjelenik a színen, hol vörös – utalás a vérre – vásznat húzva maga után, hol tőrt adva a riválisoknak, máskor tükröt tartva a szereplők elé. Ennek a figurának a jelenléte az intermezzók alatt még hatásos is, mert nem vonja el a figyelmet a színpadi cselekménytől. Talán jobb lett volna, ha csak ebben a két jelenetben látható a Végzet követe, mert úgy kevésbé tűnne önkényesnek a szerepeltetése. Ez az alak köti össze a rendezői koncepció szerint a Parasztbecsületet a Bajazzókkal. Pontosabban, ő is. Halasi Imre még a próbafolyamat idején nyilatkozta erről: „a két történet voltaképp egy. A plusz egy szereplő által válik a két opera egy közös, sorsszerű, szerelmi, tragikus történetté.” Az „egy történetté gyúrást” jelzi a szinte azonos díszlet, sőt már a Parasztbecsület elején látható a Bajazzók komédiásainak teherautója és kellékei. Magyarországi viszonylatban valóban Halasi úr az első, aki a két opera belső idejét egy napra teszi. De ezzel van egy kis baj: Mascagni műve Húsvétkor, míg a Bajazzók Nagyboldogasszony napján, augusztus közepén játszódik. De! Amikor évtizedek óta öncélú, rémálmokat a színre vivő koncepciókkal találkozhatunk, akkor el kell mondani, hogy ez a produkció ízlésesen, a zenét szolgálva, és érthetően lett színre állítva.

A rendező sok zenés darabban dolgozott együtt Ruszt Józseffel, és ezt az előadást ezért az ő emlékének ajánlotta. A Ruszt-féle szertartásszínházból annyit érzékelhetünk, hogy a Húsvéti kórus alatt a nézőtéren énekel, gyertyával a kezében az énekkar egy része. S ha már itt tartunk, akkor a kórust mindenképen meg kell dicsérni, mert nagyon kitett magáért, főleg a Parasztbecsületben. Jómagam a február 25-ei előadást láttam, melyben a fiatal, kezdő Horváth Orsolya énekelte Santuzza szerepét. Ezzel bizonyára bedobták a mély vízbe, de nem csak hogy fennmaradt, hanem az opera legjobb alakítását nyújtotta. Remekül bemutatta az egyszerű, szerelmes, féltékeny lány szomorú sorsát, bár a Turidduval való kettősében kissé művire sikeredett a hisztériája. Tehetséges, szép hangú nő, s bízunk benne, hogy kiforrottabb lesz mesterei irányítása alatt. Alagi János Turidduként a Siciliában volt a legjobb, szép, olaszos hangszínnel rendelkezik, de nem kellő hangerővel, s ezt színpadi játékával próbálja ellensúlyozni. A csábító Lolát Hircsu Angelika énekelte meggyőzően, s kivált, hogy szép hang birtokosa. Mindkét operára érvényes, hogy tisztán, magyarul adták elő a művészek; minden szó érthető volt. A féltékeny férjet a szintén fiatal Hámori Szabolcs énekelte-játszotta. Ezt az alakot egy falusi keresztapaként vitte elénk a rendező, olyanként, aki mindenkit a zsebében tart. Az még csak hagyján, hogy „Alfio bátya” a színpadon egyidős a riválisával, de a baj az, hogy Hámori Szabolcsnak nem erős ehhez a szerephez a hangja, s hiányzik belőle a sötét tónus. Ő inkább lírai szerepre lenne alkalmas. S itt álljunk meg egy szóra! A miskolci színháznak van egy remek baritonistája, Kincses Károly. Ő viszont, ki tudja miért, kimaradt a produkcióból, pedig akár Alfióként, akár a Bajazzók Toniójaként felléphetett volna. Nem értem, miért kell vendégeket hívni, ha valaki egyszer státuszban is el tudná énekelni az előbbi szerepeket.

A Bajazzókban Caniót Molnár András Kossuth- díjas, érdemes művész alakította. A főleg Wagner-tenorként ismert világhírű énekes – bár tudjuk énekelt ő Bánkot, Hunyadit, és fiatalon Ernanit is – hozta remek formáját, minden hang a helyén volt nála, tehát professzionális alakítást nyújtott. Hangilag és alkatilag telitalálat volt Eperjesi Erika, a színház társulatának tagja, aki a legjobban a Madárdalban szárnyalt. Ebben az áriában remekül kifejezte a kötöttségekből szabadulni vágyó asszony lelkivilágát. Menne ő is egy boldogabb, szabad világba a madárrajjal együtt… Külön ki kell emelni szerelmi kettősét a Silviót éneklő Fülep Mátéval, melyben remekül érvényesült a két énekes lírai adottsága. Ezért is öröm, hogy nem húzták meg ezt a duettet. Nem jöttem még rá, hogy miért, de hazánkban évtizedek óta Silviót színtelen, semmitmondó figurának ábrázolják, és sokszor a „futottak még” baritonoknak adják ezt a szerepet, és ezért az operakedvelő alig várja, hogy véget érjen a kettős, mert tudja, jön mindjárt a „Kacagj bajazzók”. Itt nem ez történt. Fülep tehetséges énekes, elég érett és szép a hangja ehhez a szerephez. A bajkeverő Toniót éneklő Geiger Lajosnak bizonyára voltak és lesznek is jobb napjai. Nem olyan régen láthattuk az Operaházban, amint sikerrel énekli II. Endrét, de a Bajazzók intrikusa nem neki való. Hiányzik a hangi magasság – ez főleg a Prológban feltűnő – a vivőerő, és a sötét szín. Nem tehetségtelen énekes, de nem lenne szabad olyat elvállalnia, amihez nincs megfelelő adottsága, mert tönkreteheti a hangját. A Beppét éneklő Balczó Péter a commedia dell’arte Arlechino figuráját hozta tele élettel, jókedvvel, és hangilag diszponáltan. A Philippe de Chalendar által irányított zenekar jól felkészült, a karmester szinte eggyé olvasztotta a zenekart és a kórust, miközben jó egyensúlyt tartott a zenekari árok és a színpad között.

A február 25-ei előadás ifjúsági bérletes volt, sok gyerekkel, akik rendetlenkedve várták, hogy végre szétnyíljon a függöny. Hangoskodtak, de ahogy felcsendült Mascagni melódiája, elcsöndesültek, és csillogó szemmel figyeltek. A Miskolci Nemzeti Színház Parasztbecsület-Bajazzókja elvarázsolta őket, s ez többet ér minden szakmai kritikánál.