vissza a főoldalra

 2011.03.11. 

Szlovákia elzárkózik a Kodály-módszertől

Balogh Rózsa énekművész-tanár a felvidéki Komáromban született. A Pozsonyi Konzervatórium növendéke volt opera-ének tanszakon 1984 és 1990 között.

Mesterei: Czókoly Éva és Illenbergerová Ružena. Még diplomaszerzése előtt, 1989-ben lett a Komáromi Művészeti Alapiskola tanára. Hét éve az intézmény ének-tanszakának vezetője.

 –Tudtommal művésznőnek két példaképe van, egy tanárnő és egy operaénekesnő.

 –Így van. Remek szakmai, kollegiális és baráti kapcsolatot ápolok a Győri Konzervatórium ének-tanszakvezetőjével, Dobi-Kiss Veronikával. Általa is rengeteg olyan új információhoz jutok, mely gazdagítja tanári munkámat. Veronika nem csak pedagógusként a példaképem, hanem mint énekesnő is, mert kimagasló szinten gazdagította énektudományát. Vele úgy kerültem kapcsolatba, hogy növendékeket vittem a Győri Konzervatóriumba, s annyira megtetszett az ő szakmai munkássága, hogy néhány évvel ezelőtt meghívtam őt Szlovákiába egy egész napos szemináriumi rendezvényre, amin ő tartott módszertani előadást. Erre nem csak a komáromi, hanem a régió énektanárait is meghívtam –pozsonyiak, nyitraiak, dénestapolcsányiak is részt vettek –, s én vállaltam a szakmai tolmácsolást. Akkor tudtam igazán azonosulni Veronika szakmai tudásával és ez segített a tolmácsolásnál is. A másik példaképem az orosz származású, s jelenleg Bécsben élő remek operaénekesnő, Anna Netrebko. Ő valódi díva, s nem csak az operarajongók ünneplik. Mind énekhangjával, színpadi játékával, megjelenésével elbűvöli a hallgatóságot. Vizuálisan nagyon sokat képes tanulni tőle az ember, ha érti a technikai kis fortélyokat.

 –Ha már az énektechnikánál tartunk: Szlovákiában más módszerrel képezik az énektanárokat, mint Magyarországon? Azt tudom, hogy míg nálunk a karmesterképzésnél az olasz iskola, addig Pozsonyban a német iskola modellje alapján tanítják a növendékeket.

 –Magyarországon sem mindenhol egyformán tanítják az operát, vagy a klasszikus éneket, de tapasztalataim és információim szerint teljesen különbözik a metódus a szlovákiaitól. Jelentős különbség, hogy míg Magyarországon 15 éves kor alatt zeneiskolában nem tanítanak éneket, addig nálunk akár óvodások is jöhetnek hangképzésre.

 –Tehát még mutálás előtt tanulhatnak zeneiskolában éneket?

 –Így van, négy-öt éves gyermeket is tanítottam már. A kérdés, hogy az a gyermek, aki kicsiny korában külön énekre jár, valóban egy jó úton indult-e el. Ha igen, akkor az számára csak előnyt jelent, de ha nem, az óriási hangi problémákat okozhat. Nálunk egy spontán kialakult rendszer működik, míg Magyarországon sokkal több olyan tanár dolgozik, aki korábban teljesen precízen kidolgozott módszertan részeseként tanulhatott olyan énektanároknál, akik tudományos munka szinten fejlesztették ki a metodikát. Magyarországon pl. ötvözték a széles magyar és a karcsú német hangtechnikát. Így egy óriási „öblös” technika keletkezett. Azért is példaképem Dobi-Kiss Veronika, mert ő is egy teljesen precízen kidolgozott módszerrel dolgozik. Azt a nem egészen precíz technikát, amit az én énektanárom adott nekem, azt már nehéz gyökeresen megváltoztatnom, de ahol csak lehet próbálom gazdagítani.

 –Kodály Zoltán Galántai táncok c. zeneművét szinte mindenki ismeri. Kodály a mai Szlovákia területén jelentős népdalgyűjtő munkát folytatott. Felvidéki népzenegyűjtéseit 1905-ben kezdte Pozsony-megyében és folytatta 1920-ig Nyitra, Komárom, Bars, Hont, Gömör-megyében. A 15 év alatt megközelítőleg 2000 magyar és 140 szlovák népdalt gyűjtött. Galántán a Csemadok szervezésében kórustalálkozókat is tartanak. A Kodály-módszer mennyire ismert a kinti magyarok és szlovákok körében? Japánban pl., ami azért igencsak távolabb van tőlünk sikeresen alkalmazzák.

 –Nálunk csak a magyar zeneművészettel szorosan kapcsolatban álló tanárok és előadók ismerik alaposan a Kodály-módszert, s leggyakrabban a zenei oktatásra nagy hangsúlyt fektető alapiskolákban alkalmazzák ezt a metódust.

–Csak a magyar tannyelvűekben?

 –Kizárólagosan.

 –Lehet, hogy provokatívnak tűnik a kérdésem: a szlovákok azért nem alkalmazzák, mert Kodály magyar volt?

 –Nem tartom kizártnak, hogy ez az oka. A szlovák zenei oktatás annyira távol áll a Kodály-módszertől, hogy már az alapoktól sem azonos. Ezért sem alkalmazzák.

 –Bizonyára nagy hiányosság, de míg cseh zeneszerzőket igen, addig szlovák komponistákat nem ismerek. Azt is tudom, hogy Bartók több szlovák népdalt gyűjtött, mint Kodály. A két nép néhány száz évig egymás mellett élt. Ő sokat írt a közös népzenei gyökerekről.

 –Valóban vannak hasonlóságok. Voltak szlovák népdalgyűjtők, s tán a legjelentősebb közülük Mikuláš Schneider – Trnavský, aki nem csak gyűjtötte a népdalokat, hanem zenei kíséretet is írt hozzájuk. Egyes kíséretei szinte elérik a bartóki színvonalat. Természetesen teljesen nem lehet összehasonlítani őket, mert Bartók egy csodálatosan sajátos utat járt be.

 –Ezek a szlovák zeneszerzők milyen mestereknél tanultak? Schneider – Trnavský Nagyszombaton tanult, majd Budapesten és Bécsben is.

 –Minden valószínűség szerint magyar és/ vagy német mestereknél tanult, erre a hasonló harmóniavilágból következtethetünk. De! A Kodály-módszer nem jött át a határon, s ennek sokszor érzem a hiányát, nem csak általánosságban, hanem pedagógiai és énekművészeti munkásságomban is.

 –Komáromban nem is lehet használni ezt a módszert?

 –Lehet, de annyira „gyerekcipőben” jár még a Kodály –módszer, hogy átfogó alkalmazásról nem beszélhetünk.

 –Ha egy felvidéki magyar diákot Kodály –módszerrel oktatnak, s tovább tanul mondjuk Pozsonyban, ahol mást alkalmaznak, akkor mindez nem zavarhatja őt össze?

 –Hátrányára biztosan nem, sőt kimondottam előnyére válik egy tanulónak, ha Kodály munkássága alapján oktatják. Csak éppen ezt a tudást nem tudja nálunk kamatoztatni. Akkor látom ezt a hiányosságot, mikor itteni növendékeim Magyarországon szeretnének továbbtanulni, és évekig küzdenek, amíg behozzák szolfézsból a hátrányukat.

 –Tehát Szlovákiában nem olyan erős a szolfézsoktatás, mint nálunk?

 –Össze sem lehet a kettőt hasonlítani. Magyarországon egy olyan szisztematikus nevelésben részesültek maguk a zenepedagógusok, hogy számukra teljesen természetes volt ezt átadni a gyermeknek. A kicsiknek csak a kezdetben nehéz a szolfézs, de ha felzárkóznak, akkor könnyedén veszik az akadályokat.

 –Ha már a gyerekkornál tartunk, azt olvastam, hogy a megyercsi óvodában figyeltek föl tehát először a hangjára. Népdalokat énekelt kislány korában?

 –Népdalokat, gyerekdalokat. Megyercs Komáromtól nem messze fekszik, egy kis falu, amiben vegyes nyelvű óvoda működött. Ott az óvonénik a szlovákiai zenei képzés vonalán tanítottak nekünk kis dalocskákat. Az énekoktatás után többször odamentem a xilofonhoz és kikerestem magamnak a dallamot. Ekkor figyeltek föl arra, hogy ott van bennem a tehetség magja, csak napvilágra kell hozni. Figyelmeztették is szüleimet, hogy ne hagyják az éneklés iránti kedvemet háttérbe szorulni. Majd Gútára költöztünk át, mert édesanyám ott kapott lakást. Általános iskolában a tanítónéni észrevette, hogy jó a hangom és a hallásom is, így harmadiktól tagja lettem az iskola kórusának. Később szólót is énekelhettem. Ez volt az a momentum, mikor szüleim meggyőződtek arról, hogy zenei vonalon kell tovább tanulnom.

 –Általános iskolában vezényelhetett is. A karvezetési pálya sosem vonzotta?

 –Egy olyan orosz zeneszerző által írt művet tanítottak be nekünk, melyben hangsúlyt kapott a gyermek, mint karmester, így vezényelhettem. Negyedik osztálytól kezdve pedig szüleim beírattak a gútai zeneiskola ének-zene szakára. Balettet szerettem volna tanulni, de tanáraim a zenei közeg irányába terelgettek. Különböző járási, kerületi versenyeken értem el figyelemreméltó eredményeket. Gútán tanító nénim, Czókoly Éva zongora-furulya szakos volt, nem speciálisan ének, így zeneileg nevelt, és a hangképzéssel igazán nem tudott foglalkozni. Ettől függetlenül az a zenei oktatás, amiben részesültem általa magas fokú volt. Felvetette, hogy ennek a lánynak konzervatóriumban a helye. Ez ellen nem is ágáltam, s akkor már nem is tudtam volna mást elképzelni, mint egy olyan intézményt, ahol szakavatott tanárok vezetnek be az éneklés világába. Szerencsére felvételt nyertem a Pozsonyi Konzervatóriumba. A karvezetési pálya viszont soha nem vonzott, igaz alapfokon konzervatóriumban. Nem is merném ezt csinálni…

 –Nem hálátlan dolog maga a karvezetés? Énekkarok nyernek, s nem a vezetőjük a különböző versenyeken.

–Nem hálátlan foglalkozás, ha olyan odaadással és elhivatottsággal képes valaki ezt végezni, mint pl. Stirber Lajos, aki a Jókai Mór Alapiskola Gaudium Vegyeskarát vezeti. Ő ezt szívvel-lélekkel képes csinálni,  és minden zenei adottsága megvan ahhoz, hogy a legjobbat hozza ki a kórusból. Amit én a karvezetésből tudok hasznosítani az a kamaraéneklés, amit növendékeimmel szervezek.

 –Pozsonyban kollégista lett? Nehéz volt elszakadni és megszokni a fővárosi létet?

 –Nem, mert nagyon könnyen tudok alkalmazkodni, sajnos túlságosan is. Akkor, ha valami probléma vetődött fel, inkább meghúzódtam a háttérben, minthogy bármi baj legyen.  

-Sosem térítette le útjáról a könnyebb zenei műfaj? Pl. a musical, rockopera, a dzsessz?

 –Mint énekszakos növendéket soha. Előadóként már énekeltem fellépéseimen musicaleket, filmdalokat is, de úgy válogattam, hogy olyanokat szólaltassak meg, melyek dallamilag igen gazdagok. A rock-csengésű zenék elég távol állnak tőlem, hiszen a kedvenc területem a romantikus opera, s onnan szívesen kirándulok a nagyoperettek primadonnák íves, dallamos világába. Lehár Ferencnél és Kálmán Imre egyes műveiben a primadonnák szerepe operai igényességet kíván.

 -Énekművész, vagy operaénekesnő akart lenni?

 –Igen, mindig a klasszikus, a komolyzene volt az, amire vágytam. Tanulmányaim idején viszont kizárólag arra összpontosítottam, hogy jó pedagógus legyen belőlem. Mindig is az élt bennem, tanítani szeretnék, pedagógussá válni, és ebbe tanárnőm is beletörődött. Szüleimtől is azt a sugallatot kaptam: elégedj meg csupán a tanítással. Tanárnőm régebben operában énekelt, de tudatosította, hogy ahhoz kell valami plussz. Én viszont akkor nem éreztem magamban azt, hogy nekem színpadon lenne a helyem. Hiányzott belőlem az ösztönös karierrvágy.  

–Azért fura, mert sokan éppen előbb a színpadon vannak, majd idővel tanítanak is. Ha kicsit rosszindulatú vagyok, akkor azt mondom: ha már lemenő félben van a hangjuk, akkor oktatnak.

 –Az, hogy nálam ez így alakult annak oka lehet szerénységem, illetve az, hogy nem vágytam én semmilyen országos hírre, csillogásra.

 –Egyetlen egy tanár nem volt abban az intézményben, aki azt mondta volna önnek: dekoratív, csinos, jó a hangja, s pont ilyen operaénekesnőre lenne szükség?

 –Voltak ilyen megnyilvánulások is, de mint mondtam, tanárnőm elfogadta azt, hogy milyen utat akarok választani. Felkeresetem a Komáromi Művészeti Alapiskola akkori igazgatóját, Dobi Géza urat, s nyitott ajtókra találtam. Azóta nem csak vele, de az őt követő igazgatókkal is remekül együtt tudok működni zenei szinten. Örömmel tölt el, hogy maximális elismerésben részesülök. Igaz, amikor az alapiskola tanára lettem, kezdetben zeneelméletet és zongorát is kellett tanítanom, tehát olyan tárgyakat, melyek kissé távol állnak a szakmámtól, de ez nem tartott sokáig.

 –Azt olvastam, hogy bár a konzervatórium elvégzése után nem akart színpadon énekelni – igaz, felléphetett volna a prágai operaházban is–, de ma már kihasználná az ilyen lehetőséget. És minél érettebbé vált, annál jobban vágyott a színpadra. Ez hangi, vagy lelki érettség?

 –Nem szégyellem bevallani: későn értem el az önértékelés megfelelő szintjére. Viszont így jól tudom, melyek az életkor korlátai. Valószínűleg lelki érettség következménye ez a vágy, de másról is szó van. Fellépésről-fellépésre a visszajelzések azt sugallták, hogy színpadon a helyem. Évről évre rendszeresen megfogalmazódik bennem egyfajta kitörési vágy, amikor sikeresek a fellépéseim. Operában eddig valóban nem énekeltem, de kétszer hangképző tanárként tevékenykedtem a Komáromi Jókai Színháznál. Először külsősként, majd a színház alkalmazottjánál. Az esetleges elmulasztott lehetőségeket pedig elfeledtetik velem tanítványaim szeretete. Hiszen mindenben, még a leghétköznapibb dolgokban, - s nem csak az operaházak csillogásában – is fel lehet fedezni a csodát.  

–Ha nem operaházak színpadán, akkor hol szokott fellépni?

 –Komárom és környékén több koncerten léptem föl, emellett kiállítás-megnyitókon, nagyobb kulturális rendezvényeken. Mindig nagy kihívásnak tartom ezeket az eseményeket, mivel a szereplés nem napi tevékenység, rutin által jön, hanem hatalmas felkészülést igényel. De zongoristámmal, Prágay Mariannával karöltve teljesíteni tudjuk az elvárásokat. Mindig csodálatos élmény, amikor a visszajelzésekből nyilvánvalóvá válik számomra, érdemes neves zeneszerzők műveit ily módon a közönség elé vinni. A fellépéseimet – melyekre a felkérések mindig meglepetésszerűen érkeznek – követő visszajelzések provokálják ki belőlem azt az érzést, és újabb energiaforrást és hitet adnak arra nézve, hogy színpadon van a helyem.  

–Milyen szerepálma van?

 –Lírai szopránnak tartom magam, bár régen kirándultam a drámai hangszín felé is. Ha lehetőség adódna, akkor szívesen elénekelném a Toscát, vagy Mimit a Bohéméletből. De nem vagyok telhetetlen, megelégednék a jó koncertekkel, melyeken népszerű opera-és operettáriákat adnék elő.

 –Egy tanárnőnél viszont mi a siker fokmérője? Lemérhető –e a siker csupán olyan statisztikai adatokkal, miszerint mennyi diákja tanult tovább konzervatóriumban?

 –Komárom igen kis város, így a statisztikai adatokat is másként kell kezelni. Egy kisvárosban eleve kisebb az érdeklődés a klasszikus énektanulás iránt, és így eleve kevesebb a valódi nagy tehetség. Sokszor a nagy tehetségek nem is keresnek föl intézményekben énektanárt, hanem magánúton haladnak előre. Növendékeim közül többen tanulnak tovább főleg magyarországi konzervatóriumokban. Jelenleg négy volt diákom tanul Győrben, egy Vácott tanult, s most Győrben opera-énektanszakos. Egyik volt növendékem pedig a New-Yorki Juilliard-ra került be opera-éneket tanulni. Rajtuk kívül néhányan szlovákiai konzervatóriumokba nyertek felvételt, de szomorú tapasztalatokkal jöttek vissza, s azt mondták: nem kapták meg azt a színvonalat, amire vártak, így felhagytak az énektanulással. Ez rám nézve jó információ, mert azt jelenti, hogy növendékeimmel elértem egy elég magas szintet. Azt viszont sajnálom, hogy ezek a tanítványok csalódva fejezik be középfokon a tanulmányaikat.

 –Említette, hogy a művészeti iskolába 4-5 éves gyermeket is be lehet íratni. S mi a felső korhatár?

 –Ilyen nálunk nincs.  

–Akkor egy hatvan éves ember az unokájával együtt mehet éneket tanulni?

 –Elvileg igen. Ez nagyon izgalmas dolog: mert a kisgyerek még nem elég jó felfogású zeneileg, az időseknél pedig hiányzik a rugalmasság a hangképző szerveknél. Ha valaki érett korban jelentkezik, valószínűleg azért teszi, mert sokat énekelt otthon, magának. És minél idősebb valaki, annál nehezebb őt letéríteni egy már megszokott, de ugyanakkor hibás technikáról.

 –Mindenkit felvesznek, vagy azt is mondják: önnel foglalkozni teljesen felesleges, a tandíj összegét fordítsa hasznosabb dolgokra?

 –Mivel alapfokú képzésről van szó, meg kell adnunk a lehetőséget a kevésbé tehetségesek számára is. Ezen a fokon többen kedvtelésből, hobbi-szinten tanulnak. S nekünk nem az a célunk, hogy a zenét egy kudarcélmény miatt megutáltassuk velük, hanem éppen ellenkezőleg. Mi a felvételinél csak azokat szoktuk eltanácsolni, akiknek hangszalagi problémájuk van, ami nem orvosolható. A tisztán éneklést pedig nagy türelemmel és érzéssel meg lehet tanítani.

 –Azt meg lehet-e tenni, hogy valaki azt mondja: én a zeneelméletet, a kottaolvasást kihagyom, csak énekelni szeretnék?

 –Intézményes keretek közt erre nincs mód, kizárólag ha valaki magánúton tanul. Ahhoz, hogy valaki egy szintet átlépve, teljes értékű zenészként tudjon dolgozni, ahhoz nélkülözhetetlen a kottaolvasás.

 –Nem érzi úgy, hogy a gyerekek az általános iskolában annyira leterheltek, hogy mire eljön a délutáni művészeti képzés ideje, teljesen kifáradnak?

 –Ezt nap-mint nap megtapasztalom. Ahhoz, hogy nekik könnyebb legyen az átállás saját energiáimat próbálom feléjük sugározni,és bevetni minden kis apró trükköt. Estére ez a folyamat aztán eléggé kimerít, s ilyenkor szoktam feltenni magamban a kérdést: vajon megéri mindez?

 –Mennyire tartják fontosnak az énekesek képzésénél a prozódiát? Azt, hogy lehetőleg minél érthetőbben énekeljenek.

 –Abból kell kiindulnom, hogy Szlovákiában élek, és az olasz cantabile-képzést kaptam. Így számomra könnyű szlovák nyelven megszólaltatni különböző énekszámokat. A magyar nyelvnek viszont teljesen más és egyedülálló a szabálya. Azért is köszönöm a kérdését, mert énektanárként óriási hangsúlyt fektetek a szöveg kiejtésre és a helyes hangzók képzésre. S amikor a dalról van szó, akkor a tartalomra, a mondanivalóra építek, s mindezt ötvözöm a technikai résszel. Ez azért is lényeges, mert sok énekes egyszerűen nem érti, hogy mit is énekel. Előfordult, hogy egy tárlatmegnyitón énekeltem, és azt a visszajelzést kaptam, hogy a szónokot nem értették, de engem igen.

 –Ez azért is lényeges, mert pont a szopránokra szokták mondani: „valahol fenn énekelnek, de kutya sem érti, hogy mit.” Ugyanakkor máshová mehet a hangsúly, ha nem tudjuk, milyen lelkiállapotot tükröz a dal. Egy énektanárnak mennyire kell ismernie a növendékeinek lelki világát, temperamentumát?

 –Az énekoktatásnál a tanárnak nem csak abból áll a feladata, hogy jó technikát mutasson meg, hanem pszichológusnak is kell lennie. Egy kisgyermek esetében elég a játékosság, az, hogy „átrepítjük” őt abba a környezetbe, amiben az adott dal szól. Ha már egy felnőtt növendék jön el hozzám, s látom a szemében a szomorúságot, akkor addig nem is kezdek neki az énekgyakorlatoknak, míg meg nem tudom, mi az ami bántja, és ezután ki kell szakítanom a bánatából, mert a hang a fizikumra épül. A lélek pedig a fizikumra hat. A föld magvától egészen az űrig kell eljutni éneklés közben, hogy átszellemüljünk, összeolvadjunk a világegyetemmel. Akkor lehet olyan energiákra szert tenni, melyek maguktól működtetik mindazt, ami velünk született.