vissza a főoldalra

 2011.03.11. 

Az ajtón dörömböltek
Nyina Lugovszkaja: Élni akarok

Egy 13 éves kislány Moszkvában 1932-ben naplót kezdett írni. A cím alatt a könyv alcíme: Egy szovjet iskolás lány naplója 1932-37. Semmi borzalom nincs a könyvben, nem folyik a vér, és nem verik a rabokat, mégis elborzasztó ez a terjedelmes napló, ennek a tizenéves kislánynak az üzenete, amit nekünk is küldött, XXI. századiaknak.

A napló gyerekgondokról ír; egy kamaszlány gondjairól, aki elégedetlen saját külsejével, mert kicsikét kancsal. Nem békél saját magával, még az öngyilkosság gondolatával is foglalkozik. Viszonylagos jólétbe született ez a gyerek, aztán a papát száműzik Moszkvából, és ő meg két leánytestvére és az édesanya küszködik a szovjet léttel, annak lehetetlenségével. Mondom, nem a borzalmakról ír, hanem azokról a benyomásokról, amik egy 13 éves kislányt foglalkoztatnak.

Ezt a háromfüzetes naplót Irina Oszikova találta meg, aki a 80-as években levéltári kutatásokat folytatott a Szovjetunióban, és a sztalini  munkatáborokban folytatott ellen-állási küzdelmek különböző formáinak leiratát és nyomait kereste. Megtalálta a napló szerzőjének, Nyina Lugovszkaja apjának az aktáját is, meg a KGB dokumentációiban megtalálta a kezünkben tartott naplót. A könyvhöz Natasa Perova írt előszót. Tőle tudjuk meg, hogy Nyina Lugovszkaja elsőgenerációs értelmiségi családban született. 1932-ben, 13 éves korában kezdte írni a naplóját. Az utolsó bejegyzés 1937. január 2-án született, egy nappal azelőtt, hogy az NKVD (a KGB elődje) házkutatást tartott a lakásukban, és minden írást lefoglalt. Két hónappal később durva kihallgatásokat követően az anyát és a három lányát öt év kényszermunkára ítélték, melyet egy kolimai börtönlágerben kellett letölteniük. (Kolima volt a Gulág szigetvilág legkegyetlenebb része.) Nyina apja, Szergej Ribin (vagy Lugovszkoj) akkor már a börtönbüntetését töltötte: azért ítélték el, mert valamikor a szociálforradalmár (ESZER) párt aktivistája volt (addigra törvényen kívül helyeztek minden pártot, amely szemben állt a bolsevikokkal).

Nyina naplóját láthatóan nagyon gondosan tanulmányozták az NKVD emberei, piros tintával húzták alá benne a terhelő bizonyítéknak ítélt részeket (ezeket az aláhúzásokat megőrizték a könyvben). Nyinát „Sztalin elleni terrorista akció szándékával” vádolták, mert efféle mondatok szerepeltek a naplójában: „Iszonyatos haragot éreztem az iránt, aki elvette tőlem az apámat.”

A napló írásának időszaka a 30-as évek Oroszországa, a sztalini terror különleges, kegyetlen időszaka volt. 1929 decemberére, amikor Sztalin az 50. születésnapját ünnepelte, lényegében megsemmisítette vagy elhallgattatta minden ellenfelét, és kétségbevonhatatlanul az ország vezetőjévé vált. A dicshimnuszok áradata, melyeket a születésnapjára írtak, az orosz történelem átírásának és a lakosság intenzív agymosásának kezdetét jelentette – mindez pusztító hatással volt a szovjet intellektuális életre. Szergej Kirovnak, a leningrádi pártbizottság első titkárának meggyilkolása, aki népszerűségét tekintve Sztalin fő riválisának számított, lehetővé tette Sztalin számára, hogy tisztogatást kezdjen a párton belül, valamint gyorsított bírósági tárgyalásokon ítélje el „a terrorista” szervezetek tagjait és a „terrorista merénykísérletek” szervezőit.

Nyina édesapja, Szergej Fjodorovics Ribin 1885-ben született jómódú parasztcsaládban (a bolsevikok alatt kuláktalanították őket), és saját erejéből küzdötte fel magát. Tanult, majd a család 1922-ben visszatért Moszkvába. Pékséget üzemeltetett. A hatóságok azt kérték Ribintől, hogy a vállalkozás vezetésébe kooptáljon néhány kommunistát. Erre nem volt hajlandó, és ez jelentette végzetét. Lecsukták, feleségét földönfutóvá tették. 1947-ben szabadult.

Lapozzunk bele a naplóba.

„Mi szintén szépen éltünk a papa letartóztatásáig. De… aztán egyik napról a másikra a nélkülözés és az idegeskedés lett úrrá az életünkön. S ők, akik reggelente vajat ettek és kávét ittak, most mindent elveszítettek, ha elviszik valahová Uszty-Sziszolszkba, abba a kis északi városkába… Ira megtanulja teljes szívéből gyűlölni őket. Gazemberek! Rohadékok! Hogy merészelitek!”

És az embereket ebben az időben vagonszámra cipelték a lágerekbe. A szörnyűséges 1933. Sétáljunk végig Moszkva fényes és kevésbé fényes utcáin.

Nyina Lugovszkaja pontos leírást ad a kiskereskedelmi viszonyokról.

„Hatvan kopejka egy kiló fehérkenyér! 50 kopekja egy liter petróleum! A moszkvaiak zúgolódnak. A sorbanálló haragos, éhes és elcsigázott emberek a hatóságokat szidják, és átkozzák az életüket. Sehol egy árva szót nem hallani a gyűlöletes bolsevikok védelmében. A piaci árak csak felfelé mennek, a kenyér árát éppúgy felemelték, mint a közszükségleti cikkekét. És önkéntelenül is az a gondolatom támadt: mi jön még ezután, mikor már most is duplájába kerül a kenyér. A piacon egy nyolcad font krumpli 5 rubel. Miközben az állami boltokban nem is lehet kapni. Mit esznek majd a munkások télen, mikor már most sincs se zöldség, se semmi.

A moszkvai üzletek különféle kategóriákba tartoznak. Az állami áruházakban sokféle áru van, amihez bárki hozzájuthat, aki megengedheti magának. Ezekben mindig nagy a nyüzsgés: a pultoknál kikent, kifent, szépen kiöltözött nagyságák tülekednek, az úgynevezett (titokban természetesen) szovjet arisztokrácia, akiknek jó része az esetek többségében a zsidó nők, a kommunisták és felelős vezetők feleségei közül kerül ki. Itt egyáltalán nem találkozni hétköznapi emberekkel, s az ilyen üzletek részlegeit a legkülönfélébb kölnik illata lengi be. Ezek az áruházak Moszkva legfontosabb forgalmas utcáin vannak. Hatalmas kirakataikat gazdagon kidekorálják, s az első ránézésre a világon senkinek sem jutna eszébe, hogy mindez irtózatosan nagy pénzekbe kerül. S hogy ezekben az áruházakban ezen egyszerű okból nem látni egy árva szál munkás embert sem. Már vagy két éve foglalkozik az állam az effajta specializációkkal, s miközben könyörtelenül leszámol a magánvállalkozókkal, a nepmanokkal, létrehozza az állami nepmant. Az ilyen fényes üzletek mellett szinte alig lehet észrevenni a kisebb szolidabb boltokat, nem túl nagy, de sok-sok áruval telepakolt kirakataikkal, ahová a kísértésbe eső járókelő minduntalan már majdnem bemegy, mikor megtorpan, miután elolvasta az ajtóra kiakasztott feliratot: „zártkörű elosztóhely”. Itt nem osztogatják az árut akárkinek.

Végig a Tverszkaján, s még inkább a Petrovkán a különféle tarka feliratok között nehéz hatalmas tábla látható a bejárat fölött: „Torgszin”. Az ember, akár a háború előtti idők múzeumába, és kiállítására csöppent volna. Itt tényleg minden van, s az állami áruházak ezekhez képest teljesen szegényesnek tűnnek. A külföldiekkel folytatott kereskedelem nagyon jól megy, hiszen lényegében szovjet állampolgárokat is szépen kiszolgálnak, csak előkapod az aranyat vagy az ezüstöt és kész. És végül az állami szövetkezeti boltok (a szerk. megjegyzése: már az égbekiáltó baromság, hogy állam és szövetkezet, de a Szovjetunióban ez sem volt gond, náluk megcsinálták az állami szövetkezetet.) a kioszkok és más effélék tartoznak a negyedik kategóriába, ilyen a legtöbb üzlet. A jókora moszkvai külvárosokban mindenfelé találni belőlük, távol az elegáns belvárosi utcáktól. Általában egy lélek sincs, kivéve az olyan napokat, amikor a munkásoknak és az alkalmazottaknak kiadják szánalmas élelmiszerjegyeiket. Ilyenkor hatalmas sorok kígyóznak, és szitkozódás, meg hangos kiabálás hallatszik mindenütt.”

A kislány, Nyina rendetlenül írja naplóját. 1934. május 18-án jegyezte fel a következő sorokat:

„Meleg, nyári nap a mai. Szinte émelyítően illatos és jó a levegő. Zsenya meg Lalja (Nyina nővérei) a városon kívül vannak. A mama a Veréb-hegyre ment a papával. Én meg azt hiszem sehova se akarok menni, itthon pedig nem bírom tovább. Éberen ülök, a lépcsőházból hallatszó lépéseket és hangokat figyelem. Bármelyik pillanatban jöhetnek a házgondnokságtól vagy a rendőrségtől, hogy a papa után szaglásszanak. Nem túl szívderítő. (A papa 34-ben illegálisan tartózkodott Moszkvában.)”

1934. december 2.

„11 körül bemondták a rádióban, hogy Leningrádban meggyilkolták Kirov elvtársat, a Polit Büro tagját. „Jaj Uramisten!” kiáltott fel G., és az arcához kapott. A hangja fájdalmasan megbicsaklott, kicsit szégyelltem magam, hogy nem rendül-

tem meg a hír hallatán, sőt örültem neki. „Szóval vannak még igaz emberek, szervezetek, akik nem adták fel a küzdelmet. Szóval még nem merült el mindenki a szocializmus mocskában.”

„És sajnáltam, hogy nem voltam ott ennél a borzalmas, világra szóló eseménynél. Hogy micsoda földindulás lesz ebből. Az este hátralevő részében mindenki csak erről beszélt.”

Sztalin a Kirov-gyilkosság után Lenin-

grádban és Moszkvában, valamint szerte a Szovjetunióban vérfürdőt rendezett.

„Nehéz elhinni, hogy a XX. századi Európának van még olyan szeglete, ahol megmaradtak a középkori barbárok, ahol ilyen különös módon megférnek egymás mellett ezek a vad, primitív fogalmak, meg a tudomány, a művészet és a kultúra. Még mielőtt megkezdődött volna a nyomozás, amikor még szó sem volt semmiféle szervezetről, több mint száz embert gyilkoltak meg, fehérgárdistákat csak azért, mert szerencsétlenségükre a Szovjetunió területén tartózkodtak. Ma újabb 14 ún. összeesküvőt végeztek ki. Így már több mint százan fizettek az életükkel egy bolsevik haláláért. Akaratlanul is eszébe jut az embernek a XIX. század, amikor II. Sándor uralkodott, s a „népakarat” micsoda felháborodás, micsoda lázadás tört ki a lakosság körében, amikor kivégeztek hat gyilkost. Most miért nem lázad senki? Miért kezelik ezt most teljesen természetesnek és helyénvalónak?”

A gyerekek persze az iskolában sok mindent megbeszéltek.

„Besúgók vannak az osztályban.” „Azok mindenütt vannak.” „Ez azért már mégiscsak sok. Milyen jogon avatkoznak bele, hogy az iskolán kívül kikkel barátkozunk. Miféle borzalom ez? Ilyesmi még a cári idők iskoláiban sem fordult elő. Az adminisztráció még sohasem volt ilyen gyáván kisstílű és szánalmas. Igen, kell, hogy legyen az osztályban egy besúgó, hiszen valaki mégiscsak beszélt arról a nyomorult levélről, amit K. Lalja küldött M.-nek, amit elcsentek a srácok.”

Az iskolában is működött a rendszer. A szovjet élet meg fejlődött, és száguldott a tudományosság és a technikai haladás. 1935. május 19-i bejegyzését olvasom a kislány naplójából:

„Tegnap lezuhant a 8 motoros óriásgép a „Makszim Gorkij”, szovjet hazánk büszkesége és dicső-sége, a világ csodája. Különben utóbbit illetően nem tudok semmi biztosat, a szovjet újságoknak meg aligha lehet hinni. A „Makszim Gorkij” két biplán kíséretében repült, és az egyik túl közel volt hozzá, amikor halálbukfencbe kezdett. (az ÁNT 20-as típusú óriásgép a világ legnagyobb repülőgépének készült egyetlen példányban, 1934-ben Á. N. Tupoljev tervei szerint. 1935. május 18-án Moszkva területén zuhant le.) és vajon tényleg olyan nagyszerű ez a Makszim Gorkij”, ha egy aprócska repülőtől darabokra hullik? Vajon nem azért építették, hogy valami másra használják fel, hiszen a közlekedésben vagy a katonai repülésben semmi jelentősége nem volt arra, hogy a mi Szovjetuniónk álljon első helyen a világon, s azt mondhassuk, micsoda légi technikánk van! Micsoda gépóriásokat tudunk építeni! Mi minden van nálunk, ami csak kirakat, ami nem a józan észen alapul, csak üres kérkedés. Hát ettől a kérkedéstől szenvedünk mind.”

A szenzációk között a lágerekben meg a lét alatti létet élte millió és millió szovjet állampolgár. A hátramaradt családok otthon nyomorogtak, és az állami szövetkezeti üzletekben vásárolták meg a krumplit meg a kenyeret.

„A papácska már több hónapja börtönben van. Milyen furcsa, hogy már nem izgulunk, nem rémüldözünk, és nyugodtan beszélünk erről, mint ha a leghétköznapibb dolog lenne. Nemrégen lezárult a nyomozás, és a mama elment, hogy kijárja a láthatást. Mára kapott időpontot. Még a múlt hónapban beadott egy kérvényt a saját nevében és az enyémben. Ma elmentünk a Lubljankára, hogy átvegyük a meghagyó határozatot, és nem mentem iskolába. Sokáig bizonytalan voltam, hogy hová is menjek, az iskolába vagy a papához. Nem akartam elmulasztani az első napot, de hogy ne menjek el a papához? Később nagyon kellemetlenül érintett, hogy a kívánságomba, hogy lássam a papát, egy kimondottan aljas, hiú érzés is vegyült, többször is az jutott az eszembe, hogy ha nem megyek el hozzá, a papa egoistának fog nevezni. Ellenkező esetben viszont nagyon elégedett lesz szerető lányával, és lehet, hogy önkéntelenül is azt gondolja majd: „bezzeg a két nagyobbik nem jött el”, és én éppen ezt akartam (hogy engem emeljenek ki), s leginkább az járt a fejemben, mennyire elégedett leszek, ha a hiúságom ilyenformán  ki lesz elégítve, és nem pedig az, hogy én mekkora örömöt szerzek ezzel a papának. Ideadták a meghagyó határozatot, de csak egyet a mamának. Annyira megbántottnak éreztem magam, hogy sírni tudtam volna, és hogy el ne bőgjem magam, fogcsikorgatva szedtem a lábam. Tényleg ennyire látni akartam volna a papát? Nagyon is meglehet. De jelen pillanatban nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami feltűnő dolgot műveljek, vagy valami hatásosat mondjak, hogy mindenki felkapja a fejét és azt gondolja: milyen jó lány!”

Ebben az életben nem lehet csodálkozni azon, hogy a szovjet rendszer a szabadon maradt asszonyokat zsigerelte ki a legjobban.

„A mama pedig megöregedett, beteg és teljes közömbös lett minden iránt. Még irántunk is a papával. Egy agyondolgozott igáslóra hasonlít, amit keményen befogtak, és már csak gépiesen megy előre egész nap, s húzza az igát, bár már jártányi ereje sincsen. És már megszokásból engedelmesen tűri a verést.”

Már csak néhány nap van hátra, mert Nyina Lugovszkaját, a kislányt is börtönbe zárják. De előtte még 1936. november 26-án bejegyzi a naplójába.

„Nagyon undorítóan viselkedünk a tanárainkkal szemben, valami rejtett gonoszság munkál bennünk, nem vagyunk velük jó kapcsolatban, vagy ahogy mostanában mondják, szovjet viszonyban. Továbbra is bosszantani akarjuk őket, szemétkedünk velük, s azután önfeláldozóan hallgatunk, nem adunk ki senkit magunk közül (éppen ez az, amit egymásban tisztelünk).”

Végül egy halvány derűs mosoly a könyv utolsó bejegyzésében. 37. január 3-án írta le Nyinácska e sorokat.

„Érdemes néhány szót szólni egy fiúról, aki megsértett. Úgy három nappal újév előtt egy lánnyal együtt hoztak nekünk egy fenyőfát. Zsenya nem volt itthon, ezért én fogadtam őket. Akkor Danya, ez a magas, vidám fiú jó benyomást tett rám. Amikor aztán találkozott Zsenyával a főiskolán, azt mondta, hogy tetszem neki, s viccesen hozzátette, egyenesen belém szeretett.”

Egy mosolygós ígéret a napló utolsó bejegyzése. Néhány nap múlva az anya is és három lánya is elítéltetetett, és Kolimára, a rettenetes börtönbe került.

(Nyina Lukovszkaja: Élni akarok, Európa Könyvkiadó, 2008.)

Győri Béla