vissza a főoldalra

 2011.03.11. 

A felszín és ami alatta van

Miközben lapozgatom az átlagosan érdektelen napilapot – (politikai, gazdasági, kulturális és bűnügyi hírek felfűzve az aktualitás vélt vagy valós fonalára) –, hirtelen eszembe jut a Dunát bámuló költő örökszép sora a fecsegő felszínről és a hallgató mélyről. Két rögeszme uralkodik korunk hivatalos gondolkodásának fókuszában: az egyik az, hogy a modernség, a korszerűség, a high technology piramisának legtetején ücsörgés meg fogja váltani ezt a világot, a másik, hogy a rasszista indulatok el fogják pusztítani. Modernség kontra rasszizmus. Komolynak tűnik, miért, hogy mosolyognom kell rajta?

Valóban olyan nagyon modern a mi életünk? Gyanítom, más választ kapunk akkor, ha az egyéni élet szintjét nézzük, és mást, ha a társadalmit. A lézeres nyomtató, a mobiltelefonban lévő műholdas GPS, amely nélkül már a sarki ábécébe sem indul el a biztonságmániás háziasszony, csupa olyan ketyere, amelyről a szárnyaló fantáziájú Verne Gyula olvasói még száz évvel ezelőtt sem álmodhattak.

Az egyén a maga egyszerű, szürke és súlytalan életét a modernség illúziójába panírozva igyekszik leélni egy teljesen időtlen, a modernség fogalmáról mit sem tudó történelemben. Az egyén csak azzal foglalkozik, ami a panír alatt van, ami rajta kívül, az nem érdekli. A történelem viszont soha nem modern, mindig konzervatív, noha kívül áll az időn, saját törvényei szerint mozdul és csak reménykedhetünk abban, hogy ezek a törvények Istentől valók. A modernnek levés privát igényével a történelem semmit sem tud kezdeni, fel se képes fogni, be se kerül a látókörébe, viszont türelmesen eltűri, ha éppen ez a társadalmi módi. A genius historiae nem foglalkozik pitiáner részletekkel, sem „korszakos” alkotók hatásaival, és sohasem bajlódott volna Giordano Bruno máglyájának meggyújtásával vagy Galilei tételes zaklatásával: őket a teológia ítélte el. A történelem, ez a nagy kavarókanál csinálja, amit csinálnia kell: némely nemzeteket felrepít, másokat a mélybe lök. Nem biztos, hogy megértjük, az sem biztos, hogy meg kell értenünk valaha is logikáját.

Korunk sajtójának másik rágógumija a rasszizmus. Az állítólagos rasszizmus, melynek megléte mintha már-már politikai feltétele lenne bizonyos pártoknak, hatalmi köröknek. A zsidó sérelmek tagadása már büntethető, a rasszizmusé még nem, de jó úton halad efelé. Ugyanis van valami fantomszerű a rasszizmusban, mivel egyre tágul értelmezési köre, és hovatovább egy koccanásos balesetet, ha a két sofőr bőrszíne nem teljesen azonos, könnyen lehet rasszista provokációként értelmezni. Miként azt is, hogyha a más rasszhoz tartozó tolvajra tolvajt kiáltunk, ami kódolt rasszizmusnak tekintendő. (Tetszik még emlékezni a kódolt antiszemitizmusra?) És egyáltalán: a különféle rasszokhoz sorolható embereknek egymással semmiféle vitájuk nem lehet, mert ha van, az bizony már régen nem vita, hanem vegytiszta rasszizmus. Ezt sugallja a balliberális sajtó, ezzel szemben mit látok a világ történéseiben? Sokkal kevésbé rasszizmust, sokkal inkább vallási ellentéteket.

A világ egy már réges-régen meghaladottnak és kimúltnak hitt jelensége, a vallás kezdi átszabni a glóbusz politikai térképét. És vele a gazdaságit is persze, meg a pénzügyit, meg az energetikait. Ezer átlag európaiból egy, ha tudná definiálni az iszlám vallás lényegét, de egy sem tudná elmagyarázni, hogy mi a fene különbség van a szunnita és síita változatok között. Pedig ma ezen áll vagy bukik a világ sora. A hatalmas és eddig egységesként reagáló arab világ a szunnita/síita törésvonal mentén kezd egymásnak esni, véres és veszélyes vallásháborút folytatni, a legkevésbé törődve azzal, hogy esetleg az egész világot ellephetik a lángok. (Itt jegyzem meg, hogy történt már egy véres szakadás Seherezáde mesés Közel-Keletjén: az arabok is, a zsidók is egyként szemiták, közelebbi rokonok, mint szeretnék, mégis – eltérő vallásuk miatt! –ők képviselik ma az egyik legélőbb világpolitikai feszültséget.) Az atomhatalommá felfejlődő Irán roppant erős síita állam: síita törvénykezéssel, síita morállal és életvitellel. Szaúd-Arábiában szunnita törvénykezés, morál és életvitel az egyetlen, ami nem életveszélyes, a hóna alatt lévő kis Bahreinben viszont a síita. Irakban e két vallási áramlat egyként jelen van és szabályos testvérháborúhoz vezetett. Nagyobb veszélyt jelent az irakiak számára, mint Szaddam valaha is jelentett. Egyiptomban is vannak ennek nyomai. Pedig szó nincs itt rasszizmusról: arab arab ellen, iraki iraki ellen készít bombát.

Bár, ami a bombákat illeti, azokból a keresztények is jócskán kezdenek kapni. Ki hitte volna száz évvel ezelőtt, hogy a XXI. századdal újra a keresztényüldözés kora jön el? Afrikában, Kínában és Délkelet-Ázsiában fizikailag, Európában és az USA-ban tudatilag, erkölcsileg üldözik őket. Egyiptomban sem túl biztonságos ma koptnak lenni. Kartávolságnyira vagyunk az időtől, amikor a keresztény szitokszó lesz. A katolikus talán már ma is az, az USA-ban. (Merthogy, aki katolikus, az pedofil ugyebár.) A svájci, német és francia keresztények alapos fejmosásokat kapnak az ott élő török, illetve afrikai „vendégmunkásoktól” azért, mert nem kellő hatékonysággal segítik elő iszlám hitük és kultúrájuk gyakorlását, sőt terjesztését keresztény hazájukban. Hogy miért lehet ezt megtenni Krisztus követőivel azért, mert a kereszténység ma nagyjából olyan kondiban van, mint a pápák.

De vajon az oly sokat emlegetett antiszemitizmus kizárólag csak úgy értelmezhető, mint rasszista indulat, és úgy nem, mint vallási ellentét? Nem lehet, hogy e mögött is vallási indíttatások, hitbéli erők állnak, nem egyéb? És ha így lenne, akkor kikerülhetetlenné válik a kérdés: ki kinek van útban? A sok százmilliós kereszténységet zavarná a maroknyi zsidóság jelenléte, netán fordítva tűnik logikusnak? Egy biztos: a kereszténység ma egy nagy Titanic, amelynek nem süllyedése a kérdéses, hanem az, hogy ki robbantotta bele a lyukat, és hogy meddig bírja még tartani magát. Ezzel szemben a zsidó vallás él és virul, miként az iszlám is. Ez utóbbi öles léptekkel terjed, népszerűsödik még Európában is.

Mi pedig csak úgy félgőzzel vagyunk azok, akik vagyunk, még maradék arcunkra is púdert szórunk, hogy ne hasonlítsunk önmagunkhoz, hogy modernek, uniformizáltak, univerzálisak, uniszexek legyünk. Modernek a javából, még véletlenül sem konzervatívak. Pedig Szabó Dezső már 1935-ben fehéren-feketén leírta: „Megjegyzem: a konzervativizmus csakis haladó lehet. A Patópálság nem konzervatívság: paralitikus destrukció.”

A sajtó modernségről és rasszizmusról fecseg, a mélység ősi istenek, vén hitek, meghalni nem tudó dogmák mozgásait jelzi. Úgy tűnik, a világ sorát nem a műholdas fegyverek, nem a nanotechnika és nem a komputeres gyorsaság fogja eldönteni, hanem az évezredes, kopott, halvány freskókról minket néző istenek, akik nem mondanak le erről a világról, és az egészet akarják maradék nélkül.

A jelek szerint Allah és Jehova halad az élbolyban. Jézus erősen lemaradt. (És most barátilag megkérek minden keresztény olvasót, hogy ne jöjjön nekem azzal, hogy utolsókból lesznek az elsők.)

Szőcs Zoltán