vissza a főoldalra

 2011.03.18. 

A családok szolgálatában

Húszéves születésnapját ünnepelte nagyszabású konferenciával a Család évéhez kapcsolódóan, február 19-én a Családi Szolgálatok Ligája Alapítvány. A Családi Szolgálatok Ligája Alapítvány 1991 végén alakult, a Fővárosi Bíróság 1992-ben jegyezte be, majd 1998 január 1-jétől kiemelten közhasznú szervezetté minősítette. Az intézmény célkitűzéseiről, és több mint két évtizedes családterápiás tapasztalatairól dr. Rátay Csaba pszichológust, családterapeutát, az Alapítvány kezdeményezőjét, kuratóriumának elnökét kérdeztem.

 – Azt olvastam az önök honlapján: „az Alapítvány létrehozásával új formát nyert az a tevékenység, amit 1985 óta folytattunk.” Milyen tevékenységről van szó, s mit is jelent az ehhez kapcsolódó fogalom: rendszerelméletű családterápia?

 – Ezen terápia során a családi kapcsolatok kerülnek a fókuszba. Szemléletmódunk szerint nem elég csupán egy emberrel találkozni ahhoz, hogy megértsük a helyzetét, hanem azzal a családtagjával is szükséges, akivel kapcsolatban valamilyen problémája támadt. Engedje meg, hogy egy hasonlattal éljek. Ha valaki elfog egy pillangót, és azt feltűzi a falra, akkor bizonyos fokig jól tudja azt tanulmányozni. Viszont, magáról a pillangóról csak a feltűzött állapota alapján tudunk meg dolgokat. A pillangó életének természetes része az, hogy repked, rászáll egy virágra, s valahogy reagál rá, ha vele szemberepül egyik társa. Ha a természetes környezetében figyeljük meg a lepkét, akkor tudunk meg valóban lényeges információt. Tehát a rendszerszemléletben is hasonlóan járunk el és a család többi tagját is meghívjuk a terápiára. Ezt a tevékenységet, vagyis a teljes családdal történő foglalkozást kezdtük el a ’80-as években.

 – Mi a helyes, ha a családterápia folyamatában a terapeuta szakértő, vagy pedig olyan résztvevő megfigyelő, aki egy darabig párbeszédet folytat az adott család tagjával?

 – Erre nem könnyű válaszolni. Ha foglalkozásként, mondhatnám a szakszerűség igényével kezdünk el tanulni valamit, akkor az ismeret, a számunkra új információk megtanulása válik hajtóerővé, hiszen ezen ismeretek elsajátításával válunk „szakértővé”. Ez volna a „belépődíj” ahhoz, hogy valaki engedélyt és bátorságot kapjon arra, hogy foglalkozásként végezzen egy tevékenységet. Amikor emberekkel foglalkozunk, akkor egyértelmű, hogy a kliensnek is tenni kell valamit – hozzá kell adnia saját erőforrásait, hiszen róla van szó. Ha ezt sikerül beindítani, akkor a szakemberben egyre jobban nő az alázat, mivel tapasztalja az esetek sokféleségét és ezért fokozatosan partnerré, beszélgetőtárssá válik. Az élet eseményeinek hasonlósága, a kliens és a terapeuta mindennapjainak közelsége is segíthet abban, hogy partneri, s ne szakértő-kliens viszonyban beszélgessünk.

 – Főleg vidéki helyszínen tartott ön előadást még a rendszerváltást megelőző években és önkéntes családsegítő szolgálatok megszületését kezdeményezte. Ehhez gondolom tanfolyamokat kellett szervezni. Itt felvetődik a kérdés, hogy mindezt miként oldották meg, hiszen Magyarországon a II. világháború befejezése után a hazai pszichológia nem foglalkozott a családdal, hanem magával az egyénnel.

 – Több lényeges kérdést is felvetett. Azt vettem észre, hogy abban a korszakban nem csak a családdal, hanem a vidéken élők gondjaival sem foglalkoztak, nem beszélve a határon túliak problémáiról. Ezért is gondoltam arra, hogy vidéken és a határon túli magyarság körében szervezek önkéntes hálózatokat, tanfolyamokat. A vidéki helyszínekkel kapcsolatban még meg kell említeni: a szocializmus időszakában úgy lehetett előadásokat tartanom, tanfolyamokat szerveznem, hogy minél messzebbre kerültem a fővárostól, mert így kevésbé érvényesült a kontroll. Sátoraljaújhely elég messze fekszik Budapesttől, s ott élt Rónay Ferenc, a Művelődési Ház akkori vezetője, aki örömmel adott fedelet az önkéntesek számára. Ő maga egy Kárpátaljáról menekült családnak volt a legkisebb gyermeke, és szívesen teret engedett az ilyen témáknak. Vidéken is érdekelte az embereket a pszichológia, s az volt az érdekes, hogy a helybeliek megértették: olyan gazdag néphagyományokkal rendelkeznek, amiket igazából nem is ismertek, mert elfelejttették velük 40 esztendő alatt. Amikor megismerték Nagy Géza és Petercsák Tivadar előadásaiból a bodrogközi és a hegyközi hagyományokat, akkor megerősödtek, s örültek neki, hogy saját hagyományaikból milyen sok kincset összegyüjtötttek.

 – A határ túlsó oldalán hogyan fogadták önöket?  

– Amikor átmentünk a határon a tőketerebesi művelődési házba, hogy előadást tartsunk a családi élet fontosságáról, szerepéről, már amikor a faluba értünk, láttuk a kivezényelt karhatalmistákat. Meghirdetett előadásról volt szó, de mégis egy lélek sem volt a művelődési házban. Elénk jött a csendőrkapitány és a művelődési ház vezetője, s közölték velünk: ezt az előadást nem tarthatjuk meg. Megkínáltak minket pálinkával, de szerencsénk volt, hogy aki átvitt minket autóval, nem ivott. Amikor elköszöntünk tőlük, beültünk az autóba, s még a faluban megállítottak minket a csendőrök igazoltatás végett. Egyértelmű, hogy ez egy provokáció volt, s ittas vezetésért akarták a sofőrt előállítani. Ez egy kiváló példa arra, miként támogatta akkoriban a politikai halatom a családokról szóló előadásokat. Csehszlovákiában magyarok körében családról beszélni akkoriban „nagy bűnnek” számított.

 – Említette a hagyományokat. A népi hagyomány hajdan utat mutatott a családoknak?

 – Egy olyan hiedelemrendszerrel rendelkezett az adott közösség, amiben helye volt a családi életnek, és az egyénnek is. Nem deklarálták a kötelességeket és a jogokat, hanem egységben állt a mindenség és a közösség, s ezen belül a családnak is rendelt szerepe volt. Azt nem lehet kijelenteni, hogy mindez optimális, de a hagyományoknak vezető szerepe volt abban: mit kell tenni pl. betegség, haláleset, keresztelő és családok belüli válság esetén.

 – Azt ki lehet jelenteni, hogy azokon a területeken, ahol még él a hagyomány, nincsenek olyan pszichés problémák, mint Európában, nem beszélve az angolszász országokról?

 – Ezt nagyon nehéz összehasonlítani, nyilván másfajta nehézségekkel küzdenek azon országokban, ahol még él a hagyomány. Több mint valószínű, hogy nem a jó és a rossz pólusaiban lehet mindezt megérteni. Az egyértelmű, hogy a hagyományok jobban átjárták régebben a közösség tagjainak életét. Ők nem a médiumokból értesültek a társadalmi normákról, hanem indirekt módon, pl. a mesékből. A ’80-as években a Bodrogközben még élt az a szokás, hogy esténként az emberek leültek és mesét hallgattak. Ekkor mindenki eldönthette, a mese melyik alakjával tud azonosulni. S megtudták: annak az alaknak mi lett a sorsa, s milyen lehetőségekkel tudott élni. Régebben kevésbé direkt módon nevelték így az embereket, és sokkal nagyobb belső munkát kellett végeznie a hallgatóságnak ahhoz, hogy számára használható legyen ez a tanítás.

 – Jelenünkben alig jut idő arra, hogy a szülők lefekvés előtt meséljenek a gyermeküknek. Ez is lehet az egyik oka annak, hogy már 5-6 éveseket gyermekpszichológusokhoz visznek?

 – Közvetlen kapcsolatról nem lehet beszélni, de az tény, hogy a családi szerepek és az időbeosztás is megváltoztak, így alig marad idő arra, hogy személyesen, teljes átadással meséljen a szülő. Hallgatnak, néznek meséket a gyerekek, de ez nem elég. Arra lenne szükség, hogy a gyermek a számára fontos kapcsolaton belül kapja meg a mesét, amivel a fantáziája segítségével bekapcsolódhat egy olyan történetbe, aminek gondolatban valamelyik alakjává válhat fokozatosan. Lényeges megemlíteni: magából a kultúránkból tűnt el a mese. Már a II. világháború után egyre kevesebb figyelmet fordítottak a mesékre. Ahogy felgyorsult az élet, nincs idejük az embereknek arra, hogy figyeljenek egymásra. Amikor valaki most leül mesét mondani, megfigyelheti, hogy tíz perc után a hallgatók azt várják, mikor lesz vége a történetnek. Régebben a felnőtteknek szóló mesemondás a falvakban, tanyákon egy egész estét betöltő program volt.

 – El lehet azt mondani, hogy nagyon régóta alkalmazzák a rendszerelméletű családterápiát, csak éppen nem így hívták, s nem tanították tanfolyamokon?

 – Ha a rendszerelmélet alatt azt értjük, hogy minden mindennel összefügg, akkor a középkor, sőt már az őskor embere is ezt a valóságot élte, hiszen mindent a Mindenséggel magyarázott. Akkor minden teremtett lény ugyanazon Teremtőhöz tartozott. Az embernek akkor a mindenséggel volt kapcsolata, s nem tudományos ismeretek alapján tájékozott. Ebből a szempontból a rendszerelmélet hajdan élte a virágkorát, de most visszatért, mert a modern fizikától kezdve szinte minden azt bizonyítja, hogy valóban minden jelenség mindennel kapcsolatban áll. A Mindenséggel való kapcsolat viszont nagyon nem tetszett a hatalomnak nálunk 1945 után, annyira, hogy hivatalosan nem lehetett rendszerelméletről beszélni, s e tárgyban publikálni. Változás csak a ’70-es évek végén kezdődött. Ennek a rendszerelméletnek egy konkrét, alkalmazott ága a pszichológián belül a családterápia.

 – A nagyvilágban ez hamarabb megtörtént?

 – Nyugaton már a II. világháborút megelőzően megjelentek e tárgyban publikációk, és a ’60-as években indult el családterápia alkalmazása az USA-ban a pszichológián és a pszichiátrián belül, és 15-20 év telt el, míg eljutott Magyarországra. Hazánkban volt néhány neves pszichiáter, akik a nyugati szakfolyóiratokban megjelent publikációkat lefordították, és így nálunk is elkezdődött a családterápia.

 – Nem szégyellnek az emberek pszichológushoz járni? Nem tartanak attól, hogy bolondnak nézik?

 – Ez ma már nem annyira hangsúlyos kérdés, mint 20-30 évvel ezelőtt. Akkor nagyon kevesen fordultak pszichológushoz. Élt egy olyan előítélet, ami a helyzet nem ismeréséből táplálkozott. Mára elterjedt a nevelési tanácsadói hálózat is, egyre többen veszik igénybe a pszichológiai szolgáltatást, s kiderült, nem arról van szó, hogy elmebetegek járnak ilyen helyekre. Ha nem is vált népszerűvé a pszichológus szakma, de közismert és elfogadott lett.

 – Ha egy családban gond van, akkor a kamasz azt a barátaival beszéli meg, a feleség a barátnőihez megy panaszkodni, a férj a cimborákhoz, a nagyszülő pedig pl. a nyugdíjasklub tagjaihoz. Nem az az üdvös, ha a különböző generációk tagjai kölcsönösen gazdagítanák egymást a tapasztalatokban?

 – A legjobb az lenne, ha az embereknek nem lennének gondjai, de úgy tűnik, az élet bajjal jár. Az a jó, ha több lehetőség kínálkozik másokkal megosztani a problémáinkat. Érdekes, hogy a legjobb beszélgetéseket a vonaton lehet folytatni ismeretlen emberekkel. Valami nyomja az illető lelkét, és elkezd róla beszélni, s a végén megkönnyebbül.

 – Amikor a kereszténység még virágzott Európában, és a katolikusok nagy számban keresték föl gyóntató papjukat, akkor egy sűrű rács mögött térdelve beszélhettek bűneikről, s arról, mi nyomja a lelküket. Ez is jelenthetett megkönnyebbülést egy beszélgetés segítségével.

 – Nem a körülmények számítanak, hanem az, hogy kiöntsük a lelkünket. A pappal való beszélgetés viszont egy régi, ma már kevésbé működő olyan kultúra hagyománya, amikor két embert közös hitrendszer fűz össze. A vonaton történő beszélgetés arra jó példa, hogy egy teljesen ismeretlen embernek következmények nélkül mondhatok el dolgokat. Ha egy paphoz megyünk, akkor arra is vágyunk, hogy még az Égben is megbocsássanak nekünk. Eredeti felvetésére visszatérve, ha nem tudjuk megosztani gondjainkat a családon belül, akkor az adott kultúrának gondoskodnia kéne arról, hogy valahol azok megbeszélhetővé váljanak. Így egy valós társadalmi igényt valósít meg a pszichológussal történő beszélgetés.

 – Milyen főbb problémákkal keresték meg önt 1991-ben, s 20 év elteltével azok változtak-e? Egyre nagyobbak a megélhetési gondok, s a munkanélküliség. Kopp Mária professzorasszony említette, hogy ha egy családban a férfi egész nap távol van, hogy a megélhetést biztosítsa, s otthon az asszony a gyerekekkel, a házimunka összes gondjaival, az sok esetben konfliktus forrás lehet. A feleség azt szeretné, ha a férj is kivenné a részét a házimunkában, míg az pihenni szeretne, és kedvességre vágyik. S ha ezt a problémát nem kezelik, akkor az váláshoz vezethet.

 – A problémák változatlanok, csupán a súlyok cserélődtek föl. Régebben is a férfi-női szerepeket, a házasság lényegét kellett tisztázni. Az is probléma, mikor a gyerek iskolába kerül, ekkor találkozik a család egy másik olyan intézménnyel, ahol szintén meg kell felelni. Ma is komoly gondot jelent a kamaszkorba érés, ami hatalmas feszültséget jelenthet. Serdülőkori devianciák jelentek meg, s az is gondot jelent, amikor a gyerekek elkerülnek otthonról, s a szülők egyedül maradnak. Ma már sokkal tovább élnek együtt a gyerekek a szülőkkel, mint régebben. A házasságkötések, gyermekvállalások ideje is eltolódott, ez is feszültséget jelent. Az eladósodás és a munkanélküliség is olyan két új teher, amivel a családok nagyon nehezen birkóznak meg. Erről viszont azért nem tudok részleteket mondani, mert pont a közelmúltban kerültünk olyan helyzetbe, hogy nem tudunk pályázni, mert képtelenek vagyunk az önrészt biztosítani. Így odáig jutottunk, hogy nem bírunk pályázati pénzből támogatást nyújtani a hozzánk forduló családoknak. Régebben így nem a családnak kellett kifizetni a terápia teljes költségét, mint jelenleg.

 – Azokkal ki foglalkozik, akikkel önök nem tudnak?

 – A nevelési tanácsadóknál és a családsegítő szolgálatoknál is működnek családterapeuták a ’98-as családjogi törvénynek megfelelően. Több magán-családterápiás rendelésről is beszélhetünk, de azok szintén költségtérítésesek.

 – Az önök esetében egy ligáról van szó, így feltételezhető, hogy több kisebb szervezetet tömörítenek.

 – Régebben az volt az elképzelésünk, hogy elsősorban nem családterápiával foglalkozunk, mert ez a pszichoterápiának a legjobban eladható ága, ugyanakkor a kevésbé népszerű. Egy olyan általános probléma a családi együttélés nehézsége Magyarországon, hogy szélesebb alapokra kéne helyezni. Ezért azt gondoltam a nyolcvanas években, hogy legalább három szinten kell megszervezni szolgáltatásainkat. Az első lett volna az önkéntes-önsegítő, mint ún. földközeli réteg. Ugyanúgy alkalmazható az önkéntesek tevékenysége során a rendszerszemlélet szempontrendszerként, mint a családterápiánál, viszont itt maguk a családok is bevonhatók egymás gondozásában megfelelő előkészítő tanfolyamok szervezésével. Egy olyan szolgáltatásról van szó, ami viszonylag alacsony anyagi tőkét igényel. A Ferencvárosban két ilyen önkéntes szolgálatunk is volt: az Add tovább és az idősek látogató szolgálata. Az Add Tovább-ot olyan fiatal édesanyák számára szerveztük az angliai Home–Start mintájára, akiknek a gyermeknevelésben nem volt segítségük. Olyan idősebb asszonyok segítettek ezeknek az édesanyáknak, akiknek volt tapasztalatuk a gyermeknevelésben, tehát nagymamai teendőket vállaltak föl. Ez kilenc évig működött. A másik szolgáltatás lényege, amit nyolc éven át végeztünk : fiatalabb nyugdíjasok felvállalták, hogy az idős, magányos öregekkel beszélgetnek.

 – Múlt időben beszél…

 – A további működésre nem volt pályázati pénz, s attól, hogy valami önkéntes,nem jelenti azt, hogy az infrastruktúrát nem kell az anyagi forrásokból biztosítani. Az Add Tovább-ot átadtuk a Nagycsaládosok Országos Egyesületének, és ők ezt újjászervezték Otthon Segítünk címen.

 – Az első szint tehát az önkénteseké. Melyik a második?

 – A családterápia, ami 20 év alatt önfenntartóvá vált, főleg akkor, ha lehet hozzá pályázaton pénzt nyerni. Így sem a rendelés az, ami az önfenntarthatóságot biztosítja, hanem a családterapeuta-képzés, amire nagyon nagy az igény. A harmadik szint a legjobban eladható, ez a szervezetfejlesztés, mikor egy intézményen belül, hatékonyság szempontjából, ugyanilyen rendszerelméletű megfontolások alapján tréninget szervezünk. Az a tapasztalatom, hogy emberileg a leggyümölcsözőbb az első szint, pont az, ami a legkevésbé tudja magát eladni. Sajnos pont erre nincs pályázati pénz. Húsz év után a középső szint maradt a kezünkben és sikerült megszabadulnunk a számomra „lélekölő” harmadiktól.

 – Mindent összevetve tehát nem lehet teljes mértékben sikeresnek mondani a kezdeményezését?

 – Nem, de már az is nagy eredmény, hogy sikerült bebizonyítanunk: a családi kapcsolatok fontos szempontot jelentenek az egyén megsegítésében. Abból a szempontból is gyümölcsöző volt a kezdeményezés, hogy sikerült egy negyventagú munkaközösséget kialakítani. Ez egy igen nagy szám egy olyan alapítványnál, ahol a jövő az anyagiak szempontjából igen bizonytalan. Már ez is mutatja, hogy nem hiába dolgoztunk.

Medveczky Attila