vissza a főoldalra

 2011.03.18. 

A másik fontos zsidó filozófus New Yorkból

Helga Trüpel Brüsszelben a zöldek által szervezett vitán a fenti mondattal konferálta fel Heller Ágnest. Az egyik fontos zsidó filozófus Hannah Arendt volt, akit leginkább Heidegger szeretőjeként ismer a világ, bár kétségtelenül meghatározó tagja volt a New York-i New School Egyetemnek, azon belül is a University of Exile elnevezésű posztgraduális képzést végző intézetnek. Az intézet furcsa nevét eredetének köszönheti, ugyanis Mussolini, majd Hitler hatalomra kerülése után a neo-marxista oktatók kénytelenek voltak az Egyesült Államokba menekülni, nemcsak azért, mert túlnyomó többségük zsidó származású volt, de azért is, mert példának okáért a frankfurti egyetem nyílt kommunista hangvételét a nemzetiszocialista rendszer nem viselte el. Heller Ágnes itt járt Hannah Arendt nyomdokain, és ezért kapott Hannah Arendt-díjat elsőként.

Heller Ágnes ilyetén definiálása adta meg a vita alaphangját. Ez még talán kevés lenne egy európai parlamenti csoport által szervezett vitához, így a másik fontos tényt is elő kellett venni: a szörnyű médiatörvényt, ami fenyegeti a szabad véleménynyilvánítást Európában szerteszéjjel.

Az alapállás tisztázása után Heller Ágnes vette magához a szót. Kifejtette, hogy most bizony liberális filozófusként fogja kritizálni a kormányt, majd rátért a probléma forrására. Az új kormány kriminalizálja az elmúlt húsz év kormányait. Volt valami vivőszöveg a hatalmi ágak megosztásáról, de a lényeg ez: kritizálni lehet a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányokat, ezt ő maga is megteszi, na de kriminalizálni, azaz felderíteni a bűncselekményeket, a lopásokat, sikkasztásokat nem. Miért nem? Mert akkor sérül a demokrácia. A demokrácia sérülésének útján az első lépés az volt, hogy nem egy rendes ellenzéki köztársasági elnököt választott az Országgyűlés, aki garantálta volna a törvénymódosítások sikertelenségét, hanem dr. Schmitt Pál kétszeres olimpiai bajnok párbajtőrvívót, a NOB alelnökét, és a MOB elnökét.

Az olimpiai bizottság egykori elnöke hirtelen elfogadhatatlanná vált Heller szemében. Ugyanis szerinte Schmitt egy bábu, aki még csak nem is tud rendesen magyarul, se írni, se beszélni. Itt egy pillanatra még Daniel Cohn-Bendit is értetlenül fordult Heller felé, ebben persze a filozófus hihetetlenül erős akcentusa lehetett a ludas, de a hevület átlendítette az értetlenségen. Ha már a beszédkészségnél és nyelvismeretnél tartunk, azért meg kell jegyezzük, hogy Heller Ágnes durva lipótvárosi angolsága kissé érthetetlen, tekintettel arra a tényre, hogy majd 40 éve angol nyelvterületen él. Ebből az alapállásból kritizálni Schmittet, sőt később az angoltudást számon kérni dr. Bagó Zoltán képviselőn és a jobboldali magyar médián, legalábbis jelentős, nem mindig megalapozott önbizalomról tesz tanúbizonyságot.

A második lépés a demokrácia elpusztításának útján a magánnyugdíj-pénztárak elszámoltatása.

Harmadik lépés a filozófusok elleni támadás, melyre nem is akar kitérni. Azért kitért. Szóval a filozófusokat csak azért támadja a kormány, ezen belül maga Orbán Viktor, mert valójában a liberális pártig, az SZDSZ-ig, azon belül Magyar Bálint egykori kultuszminiszterig akarnak eljutni.

Kulturkampf ez a javából, mert a kormány lecseréli a fontos kulturális intézmények élén álló liberálisokat. Heller okfejtése egy durva Orbán elleni kirohanással és komoly fenyegetéssel folytatódik. Orbán hatalomkoncepciója teljesen rossz, a centralizációval próbálja hatalmát növelni, de „ezért még megfizet!” Vajon hogyan?

Itt az átnevelő táborok képe sejlett fel, ahogy a pulpituson ülő nagy demokrata megtanítja a csürhét a demokrácia mibenlétére. Most megfizettek ti, hatalommániások, most megtudjátok, meddig ér egy fontos zsidó filozófus keze.

A fenyegetés előtt azért kitért arra a nehezen megkerülhető kérdésre, hogy ha ennyire szörnyű ez a kormány, akkor az emberek miért tűrik el? Sőt, miért támogatják eleddig soha nem látott mértékben? Aki a tudást Lukács Györgytől szívta magába, meg se rezzen a nyilvánvaló ellentmondáson, sőt, ő maga értelmezi a helyzetet. A magyar eredendően szervilis nép, így mindent eltűr. Kész.

Heller Ágnes Lukács György legjobb tanítványaként fejezi be előadását, saját magát láthatóan meggyőzte, hogy ő az üldözött, az áldozat.

Itt Morvai művésznő magánszáma következett, már-már szándékosnak tűnő túlzásokkal. Bár alapjában igaza volt, hogy ugyan Heller Ágnes miért nem emelte fel a szavát a 2006-os kínzások és szemkilövések alkalmával, de azért biztos, ami biztos, beletett a mondanivalójába jó néhány tiszta valótlanságot. Például, hogy 2002 és 2008 között minden ellenzéki tüntetést feloszlattak. Heller Ágnes azonban az 1956 utáni megtorlásokat elfedő tagadás szelleméhez menekült. Senkit se lőttek le, senkit sem kínoztak meg – állította a nevetségesség határát átlépve. Innentől az egész „vita” a nem, de, nem, de módszert követte.

Ahogy említettem, az esemény tálalása Heller Ágnes zsidóságára volt kihegyezve. Trüpel kétszer is említette, hogy Heller zsidó. Ennek tükrében egészen különös vita bontakozott ki. A zsidó származású Heller vitatkozik a zsidó származású Morvaival, majd nem sokkal később Hankiss Ágnes csatlakozik a vitához, a zsidó származású Cohn-Bendit értelmező megjegyzéseivel az Európai Parlament zöldek által szervezett eseményén, tisztán magyar belpolitikai kérdésről, sőt valójában tisztán Heller Ágnes esetleges büntetőügyéről. Az általános politikai helyzetre jellemző, hogy Hankiss Ágnes, miközben valódi érvekkel kérte számon Heller abszurd kijelentéseit, maga is kénytelen volt hivatkozni zsidó származására. Hiszen Heller Ágnest kritizálni maga az antiszemitizmus. A sajátos helyzetet Heller is érezte és meg is próbálta feloldani az esemény zsidó belvitajellegét azzal, hogy különösebb kapcsolódási pont nélkül kijelentette: Orbán nem antiszemita. Innentől végképp világossá vált, hogy az egész rendezvény egy előcsapás, egy üzenet európai parlamenti kikiabálása: el a kezekkel Heller Ágnestől, el a kezekkel Gyurcsánytól, el a kezekkel a pénzünktől, el a kezekkel a költségvetés csapolásának ősi jogától. Ehhez kellett a nyilvánosságot megteremteni, ehhez kellett Cohn-Bendit és a Zöld Frakciója.

Heller saját ügyét leszámítva csak akkor borult ki, amikor az Apró-klán kifejezés eszébe jutott. Mi az, hogy Apró-klán? Hát mit tehet arról, hogy az Apró unokája? Kiabált elfúló hangon az üldöztetésben szenvedő filozófus minden kellékével felszerelt Heller.

A közegidegen Bagó képviselő hozzászólását egyszerűen lehurrogták, nem is nagyon tudta végigmondani, hogy mit akar. Heller végül előadta a lényeget: Mindig azt mondom, legyen rövid az emlékezetetek! Ne azzal gyertek, hogy mi volt öt, tíz, húsz, negyven évvel ezelőtt. Azt nézzük, most mi van! Nem kell hosszú emlékezet!

Ugye, a fenti okfejtés ismerős? Ezt hallottuk 1990-ben, ezt hallottuk 1998-ban és ezt akarják ráerőltetni a mostani változtatás szándékára is. Azt már nem lehet nézni, hogy mit loptunk el, mit hazudtunk, mit csaltunk. Voltak hibák, de azoknak vége. Most már erről nem lehet beszélni. A status quo adott, nálunk a pénz, nálunk vannak az intézmények, nálunk van a hatalom. Ezen változtatni nem lehet, csak arról lehet tárgyalni, hogy mit engedünk meg. Hiába a kétharmad, hiába az igény, nem engedünk változást. Ezért kellett kitelefonálni Cohn-Benditnek.

Ez a vita ugyanis egyetlen célt szolgált. Erőt demonstrálni. Megmutatni, hogy ha kell, mi, filozófusok, liberálisok, netalántán zsidó filozófusok – Európai szinten is megvédjük magunkat. Eszedbe se jusson, Orbán!

Késő. Eszébe jutott.

Csorja Gergely