vissza a főoldalra

 2011.03.25. 

Élni a jelent, tudni a múltat, remélni a jövőt

Magam is belátom: kissé biblikusan demagógnak tűnik írásom címe, pedig egy nagyon lényegi probléma-hármast volna hivatva megoldani, jelesen azt, hogy mi, rendszert váltó magyarok, hajlamosak vagyunk múlt és jelen végzetes összemixálására, miként a reménytelenségre is, már ami a jövőt illeti.

Ahelyett, hogy élnénk, élveznénk, építenénk, elkezdenénk végre a jelent, a ma magyarságának életét és sorsát, ahelyett, hogy aktuális gondjaink lehetséges és optimális orvoslásába kezdenénk a kétharmados parlamenti többség fölényével, a súlypont mintha megint csak a véget érni, meghalni nem tudó, állandósultan ránk nehezedő kommunista múlttal való viaskodáson lenne. Egyszerre a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai-féle gátlástalan érdekcsoport politikai és gazdasági bűnözőinek, és velük együtt a Horn-Grósz-Németh-Kádár-Aczél-Biszku-Marosán-Rákosi-Révai-Gerő vonulat ködös múltba vesző aljasságainak, gyilkosságainak a büntetőjogi leleplezése.

Hogy egy nemzeti jövőt építő politikai élcsapat állandóan a múlt sérelmeinek utólagos – néha már nagyon utólagos – jogi megtorlásain fáradozzon a jelen építése helyett, valahol már önmagában is torz iparkodás, de igazán az teszi azzá, hogy 1989, a rendszerváltás éve óta – (az egy szál Zuschlagon kívül, akinek ügye megérdemelne egy külön tanulmányt) – nem tudnék megnevezni egyetlenegy olyan kommunista vezetőt sem, akit bűnösnek minősíthető tettei miatt bíróilag elítéltek volna Magyarországon. Ez a jogi impotencia nem is annyira komikus, sokkal inkább lehangoló: hiába vagyunk hatalmon, még így is a szocik titkos akarata és érdekei szerint történnek a döntések. A románok ezt valahogy jobban csinálják. Híres történelmi mondatuk (Tace si face!) nagy életigazságot takar: „Cselekedj és hallgass!” A magyar hajlamosabb fecsegni, miközben tétlenül ücsörög.

A Fidesz lassan egy éve kormányoz, ezalatt kevés dolgot csinált olyan következetesen, mint az előző rendszer – (amúgy kétségtelenül velejéig rothadt, korrupt, lelkiismeretlen) – ügyeskedő kádereinek a bíróság elé citálását. De itt is van valami fejetlenség, valami improvizálási hajlam, koncepció nélküliség. Naponta nő a lista, általában ezzel kezdődik a tévéhíradó: egykori vállalati, önkormányzati tisztségviselők, polgármesterek, orvosok, filozófusok, diplomaták kerültek a vizsgálóbizottság látókörébe és lett – vagy lesz majd egykoron - ügyük átutalva a bíróság elé. (A sukorói zsidó-susmus vádlottjainak száma hetente nő –, de még szó nincsen vádemelésről. Arról sem tudok, hogy Gyurcsányt, Verest vagy Oszkót, egy esetleges sukorói tanúskodáson kívül, bármi jogi szankció veszélyeztetné.

Ez eddig rendbe is volna, ami nincs rendben, az a következő: soha, még csak elvétve sem hallottam eddig tényleges, szigorú, a közelvárásoknak megfelelő, az általános társadalmi igazság- és méltányosságérzetet kielégítő jogerős bírói ítéletről. (Hunvald már két éve előzetesben várja, hogy elkezdődjön végre a pere.) Arról annál gyakrabban hallok, hogy a főtolvajok a vizsgálati fogságot háziőrizetre válthatják fel, és nézem a híradóban, amint – egy számomra örökre elérhetetlen Mercedes vagy Audi – várja őket a börtön kapujában, hogy „sztárügyvédjük” bábáskodó kíséretében hazarepüljenek vele Rózsadombra. Hát igen, így kell élni, ők mindig a jelent – a saját és az övéik jelenét – építették. Mi miért nem vagyunk képesek erre? Ezekben a politikailag különösen sokat ígérő  években szerintem sokkal fontosabb lenne a magyar jelen építésére koncentrálni, mint a magyar múlt ún. tisztázására, amely tisztázás az elmúlt húsz év csődtömegét eredményezte, sokkal inkább összekenést, szételtaknyolást, ködösítést hozott, mint bármiféle rendcsinálást a régi idők dolgaiban. Arról nem is beszélve, hogy szép lassan kihaltak, vagy elaggultak a bűnösök.

A Biszku-ügy a magyar történelmi igazságszolgáltatás orvosi lova. Biszku elvtárs két évtizeden át élvezte kiemelt nyugdíját, a magyar jogállamiság biztonságát, amely teljes utazási, emberi, szellemi, politikai szabadságot biztosított számára is. Soha szó nem volt arról, hogy bíróság elé kellene állítani őt. Sem Antall, sem az első Fidesz-kormány idején, de még a szélsőségesnek mondott jobboldali hangok is inkább nevetgéltek az öregemberen, nem tekintették célpontjuknak. Igaz, ő is bölcsen meghúzta magát. Aztán nemrég nyilatkozatot tett – nyilván időskori leépülése okán – olyan hangon, mintha még 1957 lenne. E miatt állítólag bíróság elé fog kerülni, amely, ha elítéli, ha nem, csak veszíthet az ügyön a magyar igazságszolgáltatás. Életemben először – és gyaníthatóan utoljára – egyetértek Vásárhelyi Máriával, aki a Népszabadságban meggyőzően fejti ki, hogy Biszku elítélése „a kommunista rendszer bűneinek jelentéktelen színben való feltüntetése” illetve tagadása miatt – márpedig ez lesz a vád ellene! – egyenesen megcsúfolása a jognak. Ugyanis, ha már bíróság elé állítják, csakis azért tehetik, mert 1957-től belügyminiszterként 229 ember kivégzéséért egyszemélyi felelősség terheli, miképpen tízezrek börtönbe juttatásáért, üldöztetéséért is, valamint a Nagy Imre-per teljes levezényléséért. De nem, a magyar bíróság nem ezekért az égbekiáltó  kommunista és történelmi bűnökért akarja őt vád alá helyezni, hanem meg nem engedett véleménynyilvánítás miatt. Ennél már csak a holokauszttagadás vagy a zsebtolvajlás vádja lenne komolytalanabb. Valójában milyen érdekeket szolgál ez a jogi bohóckodás a Biszkuval? Ha már 1990-ben nem akasztották föl – frissiben, a tavaszi nagytakarítás szellemében –, 2011-ben még arra sem kell méltónak találni, hogy kimondjuk a nevét.

Csak a jelen fontos, mert csak az valóság: a múlt emlék, tehát már nem élet, a jövő remény, tehát még nem élet. Egyedül a jelen él, és nekünk ennek a jelennek a bűvöletében kellene tennünk mindent, sokkal nagyobb nyomatékkal, mint tesszük azt.