vissza a főoldalra

 2011.03.25. 

Az Agy-díj egyértelműen kedvez az országimázsnak
Több pénzt az agykutatáshoz

Három magyar idegtudós kapta az első alkalommal kiosztott, 1 millió euró összdíjazású Agy-díjat (The Brain Prize). Buzsáki György, Freund Tamás és Somogyi Péter a memória-folyamatokban kulcsszerepet játszó agyi ideghálózatok feltárásáért veheti át a kitüntetést, amelynek rangja, összege alapján, a Nobel-díjéra emelkedhet. A díjat a dániai Grete Lundbeck Európai Agykutatási Alapítvány osztotta ki. Colin Blakemore, az Oxfordi Egyetem professzora, a Díjbizottság elnöke elmondta: „ahhoz, hogy megértsük az információ feldolgozásával összefüggő folyamatokat az agyban, az idegsejtek felépítése, valamint a közöttük működő dinamikus kapcsolatok teljes megismerése szükséges. Ezen alapjelenségek jelentős részét Somogyi Péter, Freund Tamás és Buzsáki György kutatásaiból ismerjük. Felfedezéseik és a hasonló pontos munkát igénylő kutatási eredmények nélkül soha nem érthetnénk meg az agy működését.” A jeles kitüntetéssel kapcsolatban dr. Freund Tamás akadémikussal, az MTA Kísérleti Kutatóintézetének az igazgatójával beszélgettünk.

 – Tisztelt igazgató úr! Szerkesztőségünk nevében gratulálok a díjhoz! Nagy öröm, ha magyar ember kap nemzetközi díjat, de még nagyobb, ha egyszerre hárman. Mit gondol, miért esett a választása a Díjbizottágnak három magyar kutatóra?

 – A Díjbizottság döntése minket is meglepett. Nem együttes felterjesztésről van szó, hanem olyan tudósok jelöltek minket a díjra, akiket a Díjbizottság kért föl a világ minden tájáról. Mivel a felterjesztőkről minden információt direkt titokban tartottak, így azt nem lehet tudni, hogy ki javasolt bármelyikünket is a díjra. Így az, hogy mi közösen kapjuk meg a díjat, a Döntőbizottság fejében születhetett meg, az egyes jelöltek teljesítményének felmérése során. Azt sejtem, hogy valamelyikünk felterjesztését átolvasva arra gondoltak: maga a téma, az agykéregkutatás, a magasabbrendű idegműködésekhez kapcsolódó betegségek, mint az Alzheimer-kór, epilepszia, szorongás –amelyek a mai civilizált társadalomban súlyos szociális és gazdasági terhet jelentenek – aktualitásában, jelentőségében, az eredmények színvonalában mindenképpen érdemes arra, hogy elsőként kapja meg a Brain Prize-t. Ezek után derülhetett ki az, hogy még van két felterjesztett tudós, aki hasonlóan jelentős eredményt ért el. A tény, hogy a legjelentősebb eredményeket az agykéreg-kutatásban három magyar érte el, valószínűleg nagyon komoly választás elé állította a döntőbizottságot. Nem akartak kockáztatni, hogy bármilyen kritika érje őket, hiszen a díj jövőjét, presztízsét nagymértékben befolyásolja, kiknek adják át első alkalommal. Azzal, hogy meg merték lépni azt, hogy három különböző országban dolgozó magyar tudósnak adták ezt a díjat, csak megerősíti azt a meggyőződésünket, hogy alaposan megfontolták döntésüket. Azzal pedig, hogy megcélozták a Nobel-díj összegét, azt szerették volna eléírni, hogy a Brain Prize az agykutatók Nobel-díjaként vonuljon be a köztudatba.

 – A magyar idegtudományok elismerését is jelentheti ez a rangos kitüntetés? Hiszen a múltban nagy professzorok munkálkodtak ezen a területen. Apáthy István, Szentágothai János és Lenhossék Mihály professzorok neve még a szakmában járatlanok fülében is ismerősen cseng.

 – Említsük meg még Grastyán Endre nevét is, akinek elekt-rofiziológus iskolájából került ki Buzsáki György, míg mi Somogyi Péterrel Szentágothai-tanítványok vagyunk. A kérdésére válaszolva nem csak a hazai idegtudomány, hanem az egész magyar tudományosság elismeréséről van szó. Ezt ki is emelték a Díjbizottság sajtótájékoztatójában. Azt írták, hogy ennek a három tudósnak a munkássága, eredményessége szimbolizálja a nagy hírű magyar tudományt, ami túlélt hoszszú sötét történelmi korokat is. Mindhárman nagyon boldogok vagyunk, hiszen a mi teljesítményünk bizonyította ennek a tézisnek az igazságát, a magyar tudományosság jelentőségét. Olyan eredményeket tudunk felmutatni ebben a nehéz gazdasági helyzetben, mely az egész világ figyelmére méltó. Mindezt csak a nagy elődök nyomán tudtuk elérni. Szentágothai János és Grastyán Endre tudományos munkásságát végig Magyarországon fejtette ki, mégis világraszólót alkottak. Szentágothairól mondták, legalább három Nobel-díjat érdemelt volna, hiszen három olyan korszakalkotó felfedezése volt, melyek köré később egy-egy külön tudományterület alakult ki. Így az agyalapi mirigy hipotalamikus kontrollja az ő felfedezése volt, s ezzel megalapította a neuroendocrinologia tudományágat. Az ismert politikai körülmények nem tették lehetővé, hogy Szentágothai Nobel-díjas legyen, de ez nem jelenti azt, hogy nem kapta volna meg a világtól a neki járó elismerést, és azt a hitelt, amit mi, tanítványok is örököltünk. Ezt a hitelességet nekünk, majd tanítványainknak aztán újra és újra meg kell erősítenünk. Ma egy fiatal, már önállóan publikáló PhD-hallgató hitelességét erősíti az, ha tudják róla, hogy Somogyi, Buzsáki, vagy az én laboromban dolgozott. Könnyebben efogadja őt a tudós-közösség, mert hozta a creditet iskolájából. Mi pedig Somogyi Péterrel hoztunk valamit magunkkal a Szentágothai-iskola credibilitásából, sőt én Somogyi iskolájához is tartoztam, mert az ő tanítványa is voltam. Persze nem csak creditet, hanem technikai és koncepcionális tudást is kaptam ezektől az iskoláktól. Ezt próbálom most én is továbbadni. Hála Istennek tanítványaim közül többen jelentős nemzetközi pályázatokat nyertek, így függetlenedhettek, és külön csoportot alapíthattak intézetünkben.

 – Ez a díj mennyire kedvezhet Magyarország imázsának?

 – Ha a dánok hatásos médiapropagandát folytatnak a díj körül – és szinte biztos vagyok benne, hogy ez sikerül nekik –, akkor legalább akkora visszhangot válthat ki a Brain Prize, mint a norvégok által alapított Abel-díj, amit 2003-tól ítélnek oda, és azonnal a matematikusok Nobel-díjaként kezdték emlegetni. Tehát minden körülmény biztosított ahhoz, hogy az Agy-díj hasonló jelentőségű és elismertségű legyen az idegtudományok területén. Ez pedig egyértelműen kedvezhet az ország imázsának.

 – Említette, hogy a három magyar kitüntetett más-más országban folytat kutatómunkát. Buzsáki Györggyel és Somogyi Péterrel megosztják egymással legfrissebb kutatásuk eredményeit, vagy rivalizálnak?

 – Rivalizálásról nem lehet beszélni, már csak azért sem, mert Buzsáki György teljesen eltérő technikákkal dolgozik. Olyan komplex elektrofiziológiai mérési módszereket fejlesztett ki, hogy a világon más laboratóriumban ezeket nehezen lehet reprodukálni. Somogyi Péter laboratóriumának mód-szertana már hasonlít az enyémhez. Kiváló szakmai kapcsolatot ápolunk egymással, és így ha hasonló úton indulunk el egy adott kutatás kapcsán, s úgy látjuk, hogy az eredmények is hasonlóak lehetnek, akkor megbeszéljük egymással: közös publikáció legyen, vagy osszuk fel magunk közt szegmensekre a témát. A jó kommunikáció minden rivalizáláshoz vezető problémát megold, és amíg nem csak kollegiális viszony van köztünk, hanem baráti is, addig megelőzhetők a konfliktusok.

 – Miért érezhették fontosnak a döntnökök az agykéreghez kötött funkciók kutatását?

 – Ennek kettős oka lehet. Egyrészt az agykéreghez kötött minden olyan kognitív funkció, ami leginkább az emberre jellemző, s ami legjobban megkülönböztet bennünket az állatoktól. A kreatív gondolkodás képessége, a tanulási és memóriafolyamatoknak egy egészen magas szintje, s minden az én-tudathoz kapcsolódó kognitív folyamat agykérgi funkció. Ezek olyan kérdések, amelyek a laikusokat is a legjobban érdeklik. Ugyanakkor a társadalmat szociális és gazdasági szempontból a legsúlyosabban érintő betegségek szintén az agykéreghez kötöttek. Nemrég jelent meg egy közlemény, ami bizonyítja, hogy az összes egészségügyi ellátási költség 35%-a az ideg-és elmebetegségek kezeléséhez kapcsolódik. Tehát jogosan várjuk el azt, hogy az agykutatás legalább 35%-ban részesüljön az egészségügyi kutatásra szánt állami keretből. Ehelyett kb. 8%-on állunk, nem csak nemzeti, hanem EU-s szinten is. Az ideg-és elmebetegségek zöme pedig agykéregműködéshez kötött. Két betegségcsoport érinti a legsúlyosabban civilizált társadalmunkat. Az egyik az Alzheimer-kór és más neurodegeneratív betegségek, s ezek az európai populáció elöregedésével a társadalom egyre nagyobb hányadát érintik, így fokozatosan nagyobb szociális és gazdasági terhet jelentenek. Egy Alzheimer-kóros ember akár 30 évet is elélhet, de eközben nem csak ő, hanem egyik családtagja, ápolója is kiesik a munkaerőpiacról. Tehát hatalmas költségről van szó. A másik nagy betegségcsoportba a szorongás, depresszió, pánikbetegség tartozik. Ez a betegségkör az információrobbanás és a globalizáció miatt terjed nagy sebességgel. Az agy környezete bizonyos szempontból maga az információ, és az információs környezetváltozás egyfajta adaptációs nyomásként nehezedik az adott biológiai rendszerre, jelen esetben agyunkra. Az ember hajszolja az információt, ám nincs az az agy, amely képes lenne ezt feldolgozni. Ily módon felületessé válik az információszerzés, amelyhez nem társulnak motivációs és érzelmi komponensek. Ez lelki elsivárosodást, felületes információszerzést von maga után, romlik a kreativitás, a kudarcélmények miatt krónikus stressz alakulhat ki. Ez pedig magyarázza a pszichiátriai és neurológiai betegségek rohamos terjedését. Soha ennyi pánikbeteg és depressziós ember nem volt, mint ma. A WHO kimutatásai szerint a 2020-as, ’30-as évek egészséggazdaságilag legsúlyosabb betegségei éppen a depresszió, szorongás és azok szomatikus következményei lesznek. Ez is azt indokolja, hogy sokkal több pénzt áldozzanak az agykutatásra, hiszen itt nem csupán arról van szó, hogy a mechanizmus megfejtésé-vel kijelölhetünk újabb és jobb gyógyszercélpontokat a pánik, vagy a szorongás kezelésére, hanem a megelőzésről is, ami ennél sokkal fontosabb. Ha a mechanizmust feltárjuk, akkor nyilvánvaló, hogy javasolhatunk olyan életvezetési, megbirkózási stratégiákat, amelyekkel elkerülhetők ezek a betegségek. Tehát az agykutatást, ezen belül is az agykéreg betegségeinek a kutatását prioritásként kellene kezelni mind a nemzeti, mind az EU-s támogatások meghatározásánál.

 – Engedjen meg egy laikus kérdést. Már a főiskolán megfigyeltem magamon, s rájöttem, ezzel nem vagyok egyedül, hogy ha vizsgaidőszak után rögtön elutazok pihenni, akkor megfázok, fáj a fejem, és még sorolhatnám. Aztán rájöttem, ha nem „eresztek le” máris, hanem eltervezem, hogy pl. utána rendszerezem a könyveimet, akkor ez a betegség elmarad. Tehát az agyunk tudja, hogy mikor nem lehetünk betegek?

 – Vízi E. Szilveszter kutatócsoportja vizsgálja Magyarországon a vegetatív idegrendszer és az immunrendszer kapcsolatát. Ez az egész világon egy nagyon népszerű téma. Ismert, hogy az agyunk minden szervünket, szervrendszerünket szabályozza, kontrollálja, érdekes módon még a gyakorlatilag folyékony halmazállapotú immunrendszerünket is. A vérünkben és a nyirokrendszerben keringenek azok a fehérvérsejtek, illetve egyes limfociták által termelt antitestek, melyek az immunválasz végrehajtói. A vegetatív – tudatalatti – idegrendszerünk nem csak a vitális funkciókért felelős, hanem – amire nem is gondolunk – az immunrendszert is szabályozza. Tehát a vegetatív idegrendszer folyamatosan mozgásba tartja , hangolja az immunrendszert is. Amikor hosszan koncentrálunk valami nagy feladatra, akkor ez a figyelem, ami ugyan a tudatos működéseinkhez tartozik, stimulálja a vegetatív idegrendszerünket, ami pedig az immunrendszerünket kezdi hangolni. Tehát ilyen felpörgött fázisban nem tudunk megbetegedni. Amint egy vizsgaidőszak végére értünk, vagy leadtuk a nagydoktorit, s végre pihenni akarunk, abban a pillanatban lever a lábunkról valamilyen megfázásos betegség. Ilyenkor az történik, hogy a vegetatív idegrendszer, ami a hosszú, folyamatos igénybevétel után egyszer csak ellazul, mert nem kapja meg azt a folyamatos serkentést az agyból, amelyhez az intenzív periódusban már hozzászokott, magára hagyja az immunrendszert, ami ezek után szintén nem tud hatékonyan működni. Ennél sokkal rosszabb dolgok történnek, ha valaki sok évtizedes munkája után úgy megy nyugdíjba, hogy kiszakad megszokott szociális környezetéből, semmilyen lényeges tevékenységet nem végez ezek után. Ha nem jár el rendszeresen valamilyen társaságba, ahol megkapná a hiányzó szociális stimulációt, vagy kihívásokat, akkor leereszt. Ilyenkor gyakran egy-két év alatt elviszi egy betegség az illetőt. A több évtizedes spannolt állapot megadta az állandó lökést az immunrendszer számára. Nyugdíjba vonulásakor ez drasztikusan lecsökken, s így egymás után jönnek a betegségek. Nem csak a megfázások, hanem a rosszindulatú daganatok is. Rákos sejtek ugyanis mindannyiunk testében naponta keletkeznek, s csak az immunrendszerünknek köszönhetjük, hogy ezekből nem lesz betegség. Erre ezért érdemes felhívni a nyugdíjasok figyelmét.

 – Gondolom ezek a kutatások nem filléres dolgok. Mondhatjuk azt, hogy azok megléte, előrehaladása a mindenkori kormány támogatásától függ?

 – Alapvetően igen, de külföldi pályázatokból is nyerünk forrásokat. Jelenleg intézetünk legjelentősebb bevételei külföldről származnak. Ettől függetlenül a hazai kutatás-támogatás nélkül működésképtelen a rendszer. Rendkívül sok múlik azon, hogy az adott kormányzat mennyire képes belátni azt, hogy a felfedező kutatásoknak óriási a jelentősége, még akkor is, ha azok nem a közeljövőben térülnek meg. Tudatosan nem alapkutatásról beszélek, mert ez egy lejáratott fogalom gazdaságpolitikusi körökben. Azt mondják, hogy egy soha meg térülő kutatásról van szó. Ezért már külföldön is lecserélték a basic research-t a discovery research kifejezésre, azaz felfedező kutatásra. Felfedezések nélkül pedig nem létezik gazdaságba átvihető új tudás. Arra senki ne számítson, hogy ha majd valamit felfedeznek pl. az USA-ban, arra mi itt Magyarországon alapítunk fejlesztő kutatással foglalkozó céget, hiszen a külföldi eredményeket azonnal levédetik. Ezért kellene a felfedező kutatásokat a legintenzívebben támogatni. Még az első Orbán-kormány idején jött létre a Nemzeti Kutatás Fejlesztési Program, aminek lényege, hogy hidat verjen a felfedező kutatások és az alkalmazás közé. Azt kellene elérni – és erre már több kormány is rájött -, hogyha egy felfedezés megtörténik, pl. egy olyan akadémiai intézetben, mint a miénk, akkor azt ne más hasznosítsa, hanem olyan spin-off cégek vigyék tovább, amelyeknek a létrehozása egy-egy alapvető felfedezésre épülne. Az ilyen kis- vagy középvállalkozások, spin-off cégek által vezetett, kutatóintézeteket is magukban foglaló konzorciumokat is támogatni kellene pályázati pénzekkel. A kutatás-fejlesztés finanszírozásnak a harmadik pillére már a termék menedzselését, eladását jelentené. A jelenlegi kormányzat magát a koncepciót szívesen átvenné, de sajnos nem tud rá külön forrást elkülöníteni, az innovációs alap gyakorlatilag megszűnt. Ezen a helyzeten változtatni kell, különös tekintettel az agykutatásra, hiszen itt nem öncélú kutatásokról van szó, hanem olyanokról, amelyek eredményei korunk civilizációs betegségeire, azaz a társadalom legsúlyosabb egészséggazdasági és szociális problémáira adnak választ.

Medveczky Attila