vissza a főoldalra

 2011.11.04. 

A népzene lélek, élő szervezet

(Lajtha László összegyűjtött írásai I.)

Lajtha Lászlónak (1892-1963), a 20. század egyik legeredetibb magyar zeneszerzőjének, úttörő jelentőségű népzenekutatójának első írásgyűjteményéről van szó. A kötet 55 írása a legkülönfélébb rendeltetésű és tematikájú közleményeket tartalmazza: tanulmányokat, cikkeket, kéziratban maradt előadásokat, zeneszerzői nyilatkozatokat. A válogatásnál az a szándék vezette a közreadót, hogy már az első kötet arányosan képviselje a szerző sokoldalú tevékenységét. Elsőrendű célkitűzése volt a népzene- és néptánckutató 1925-1963-ig megjelent írásainak közzététele mind a tudomány, mind a közérdeklődés szolgálatában. A gyűjtemény további fejezeteket szentelt a hangszertörténet, a zenei közélet és a zeneszerzői munkásság tárgykörét érintő írásoknak. A szerkesztőt, Berlász Melindát a közreadás elveinek kialakításában - a források által nyújtott lehetőségeken túl - két évtized hazai és külföldi kutatásainak eredményei vezették. Ez az írásgyűjtemény mint a Lajtha-kutatás első forráskiadványa, minden értelmezéstől mentesen nyújtja át az utókornak Lajtha László alkotói és tudományos szemléletének egyre teljesedő kibontakozását, s egyszersmind lehetőséget kínál a Lajtha-életmű történeti értékelésére: a Bartókhoz és Kodályhoz csatlakozó harmadik nagyszabású életprogram szemtől-szemben való megismerésére. Nekünk most nem célunk zenei szakzsargonokkal teli eszmefuttatásokat közölni, hanem a zeneszerzőnek a magyar nép hagyományairól szóló írásait szeretnék bemutatni a kedves olvasónak.

            Mit kell tudni Lajtháról? Ő maga ezt írja magáról a kötetben olvasható pályaképében: „magamról szólva, szabadjon annyit mondanom, hogy 5-6 évvel Bartók és Kodály után kezdtem el a népdalgyűjtést – tíz-tizenegy évvel vagyok fiatalabb náluknál – , és hogy zenei tanulmányaimat Budapesten, Genfben és főleg Párizsban végeztem. Megadatott nekem, hogy mint fiatal konzervatóriumi növendék jelen lehettem Debussy Le martyre de St. Sebastien bemutatóján, és hogy olyan nagy muzsikusuk megtisztelő barátságával dicsekedhetem, mint Maurice Ravel, Albert Roussel, Florent Schmitt. A népdal felé maga a melódia vonzott. A sok, tudatosan megcsinált, sokszor túlkromatizált melódiákkal szemben a népdalban találtam meg a tiszta és ösztönös éneket. Furcsa sorsa jutottam. Magyarországon a legtöbbször azt írják rólam, hogy muzsikám egyik fő jellege, hogy franciás, Franciaországban meg még akkor is magyar folklórt emlegetnek, mikor én azt hiszem, és bizonyítani is tudom, hogy abban a muzsikában semmi folklór nincsen.”

            Lajthának, a népzenegyűjtőnek bizony elég nagy feladata volt, hogy megkülönböztesse a népzenét a művitől, a cigánymuzsikától. Lajtha tiszteli a cigánymuzsikát, de kimondja, hogy a cigány csak közvetítője, de nem forrása a magyar muzsikának. Hiszen a cigány mindig valakinek muzsikál és mindig a muzsikáltató ízléséhez alkalmazkodik. Így egész más a játékmodora, a műsora a városi kultúrától érintetlen kis falusi, pl. erdélyi cigányoknak. „Az a cigány, akit ma általánosan ismerünk úgy itthon, mint külföldön, annyira eltávolodott a magyar népzenétől, mint az az úri társadalom, amelynek muzsikál”-írja Lajtha. Mikor is lehetett megismerni az igazi magyar zenét? Akkor, amikor a magyar népzenegyűjtők a magyar néphez, a magyar zene igazi letéteményeséhez fordultak. Hiszen minden népzenei gyűjtésnek a legfontosabb ismerve ugyanis az, hogy feltétlenül hiteles legyen. Ezért a gyűjtőnek két jelentős feladata volt. Az egyik, hogy a helyszínen gyűjtsön, a másik, hogy a dallamokat úgy jegyezze le, pontosan, változás nélkül, ahogy azt a népi énekes előadta. Azt mondják a mai gyűjtők, hogy már a 24.órában vagyunk. Érdekes, hogy ugyanígy gondolkodott Lajtha is, amikor leírta, hogy „a népművészet egész Európában, sőt mondhatjuk, kevés kivétellel az egész világon kipusztulófélben van. A civilizáció, a városi kultúra irgalmatlanul kiöli. E feltartóztathatatlan folyamat már régen megindult, s ez az oka, hogy ma már a romok gyűjtésének is utolsó óráit éljük. Ezért igen fontos a gyűjtés lehetőség szerint való gyors kiegészítése. A gyűjtemény azonban múzeumi szekrénybe zárva csak halott anyag. Elsőrendű nemzeti kultúrpolitikai tett, ha ezt a gyönyörű anyagot életre tudjuk kelteni.” Lajtha később a „Gramofonlemezre való népdalgyűjtés muzeológia jelentősége” c. tanulmányában szintén megemlíti a holt tárgy és az élő zene közti különbséget. Ebben elmondja, hogy a hangosfilm főleg oly népszokások, gyermekjátékok és táncok stb. megörökítésében nélkülözhetetlen, ahol a hangon kívül a környezet, a mozgás, arcjáték éppen olyan fontos, mint a zene vagy a beszéd. „Külföldön ezért már készültek teljes tudományos értékű hangosfilmek, amelyek a zenét nem önálló egységként, hanem mint a szervesen összetartozó népélet egyik, ettől az egységtől elválaszthatatlan elemét gyűjtik föl és rögzítik meg. A népzene nem holt tárgy. A népzene lélek, a népzene élő szervezet. Csak addig él, míg új alakulásokra képes, és éppen ez az örök változás az élete. A népzene a nép életének, a nép lelkének egyik mindig ösztönös megnyilatkozása. A népzene élő elevenereje abban nyilvánul meg, hogy újabb és újabb variációkat termel és ha megnézzük, mikor és hol él a népzene ilyen eleven erővel, azt találjuk, hogy olyan népeknél, ahol az egyes társadalmi osztályok között lényeges kultúrnívó-különbség nincs, ahol a kollektív formákat alátámasztja egy kollektív műveltség. A török-tatár népeknél a hősi énekek megszólalnak a törzs előkelő ünnepein, de a legmagányosabb sátrakban is és a perzsa és az első ozmanli költészetek legkorábbi termékeit a nép minden tagja élvezi. A népzene azoknál a népeknél születik meg először, ahol a műveltség egységes és már itt típusokban születik meg; tehát megint egy ősibb régiót kellene keresnünk és így elérkeznénk addig a pontig, hogy azt mondhatnók, hogy kizárólag a zenetörténet hibája, ha a zenét mindmáig három- vagy ötezer esztendőre vezeti vissza és nem vesz tudomást arról, hogy amikor már képzőművészet van, lehetetlen feltételezni, hogy zene ne legyen. Az ősembernél már megtaláljuk a sípot, mely ugyanúgy két hangot ad, mint ma az ausztráliai népek sípja, és a bécsi udvari múzeumnak egy őskori gyűjteményében egy neolith-korból való vázát találunk, melyen asszonyok táncolnak és egy férfi lírán játszik. Ennek a lírának ugyanaz a formája, mint a régi görögöknél volt és így ha a Hermes-lira eredetét keresem, nem szabad megállnom sem a görögöknél, sem az egyiptomiaknál, hanem a neolithba kell visszamennem. Ha ilyen ősvalami a népzene, ha ilyen hatalmas erő van benne, amely évezredeken keresztül biztosítja fennállását, hogyan lehetséges az, hogy éppen nálunk a népies műzene el tudta felejtetni ezt az ősi muzsikát? Erre nem tudok végleges választ adni, de megpróbálom megmagyarázni a dolgot. Én azt hiszem, hogy az ok elsősorban az, hogy a népies műzenének nagyszerű propagátorai voltak, a népdalnak pedig nem. Gondoljunk arra, hogy amikor a népszínmű megszületett, akkor a kimosdatott paraszt került fel a dobogóra, oroszlánkörmeit levágták, naphaját átfésülték és csak természetes, hogy az ilyen szentimentális parasztokhoz csak szentimentális zene illett. Ezeknek az első népszínműveknek zseniális előadóik voltak, akik ezt a műfajt elterjesztették.”

            A népzene kutatás közben Lajtha rájött, hogy mennyire súlyos hiba és tévedés a népzenét mindenből kitaszítva, mint önmagában álló szervezetet vizsgálni. Hiszen a magyar népzene a magyar népi művelődésnek szerves része, ezzel ezer meg ezer szál kapcsolja össze. Így minden hatás, mely a magyar népi művelődést érte és éri, érte a magyar népzenét is. És azok a közvetlen hatások, melyek a magyar népzenét formálták esetleg a zenén keresztül, magát a népi művelődés egész egységét is érhették. És mit is értett Lajtha László a magyar nép fogalom alatt? Bizonyára nem az Ascher-féléket, ezt bizonyítja a következő sor: „a magyar nép alatt a magyar föld lakosságának ama részét értjük, amelyiknek műveltsége, egész kultúrája nem a nyugat-európai magas-művelődés, hanem az a műveltség, amelyet ez a föld hagyományosan kitermelt magából. Ez a műveltség természetesen nem városokban található. A föld népe konzerválta azt a művelődést, távol a városoktól. Lényege, sajátsága az, hogy szájhagyományon alapszik. Ebben a népi művelődésben ne legyünk esztéták, azt, hogy szép vagy nem szép, semmiféle orális kultúra nem ismeri. Minél távolabb jutunk Európától, minél keletebbre, annál inkább eltűnik ez az esztétikai szempont. A zenének – ősi renden – keleten nagyobb a kultikus és a társadalmi jelentése.”

A zenetudós Lajtha szemléletében, mely a népzenét a népi kultúra egészében igyekezett kutatni, természetes módon kapott helyet a zenével szorosan összefüggő tánckultúra vizsgálata. Lajtha egy, a népzenekutatás módszertanának szentelt előadásában a népi kultúra jelenségeinek komplexitásáról, a különböző területek egymással való szoros összefüggéséről a következőket megállapításokat teszi: „...a néprajzban nincsenek különálló, egymástól független életet élő jelenségek. Egyetlen más egyébbel össze nem függő, kizárólagos és hermetikusan elzárt néprajzi jelenség nincsen. A közösségi élet minden megnyilvánulása nagy, egymásba fonódó összefüggése, teljes egysége a népkultúra.” Ennek szellemében fontosnak tartotta a zenei gyűjtés során a dallamokhoz kapcsolódó szokások, játékok, táncok lejegyzését is. Lajthát már korai gyűjtőútjain foglalkoztatták a táncok, illetve zenéjük, így az 1910-es és '20-as évek népzenei gyűjtéseiben is találunk tánc, illetve tánczenei vonatkozású anyagot, így például táncdallamot, vagy egy-egy, a támlapon feltüntetett táncra vonatkozó megjegyzést. Lajtha az 1928-as prágai Népművészeti Kongresszuson megtartott előadását már egészében a táncnak szenteli, illetve néhány gondolat erejéig a játékkal is foglalkozik. Előadásában általában beszél a magyar néptánc legfőbb vonásairól, mint az individuális jelleg és az improvizáció, és e jellegzetességekkel összefüggésben említést tesz a székely táncokról. „A magyarságnál szóló nőitánc nincs. Vannak ellenben tisztára csak férfiaknak való táncok (pl. a székelytáncok), amelyek nem páros, hanem csoporttáncok. A csoportban azonban minden férfi egyénileg különböző figurákat lejt, úgy, hogy a tánc tulajdonképpen csak meg nem határozott számú csoportban eltáncolt szólótánc.” Prágában megtartott előadását követően Lajtha rendszeresen publikál néptánc témában. Az első nagy, a népi kultúra különböző területeit bemutató néprajzi kézikönyv, A magyarság néprajza 1937-ben megjelent negyedik kötetében Gönyey Sándorral együtt Lajtha írja a táncfejezetet. Míg Réthei Prikkel Marián 1924-es A magyarság táncai című könyve, a magyar néptánc első kötetnyi összefoglalása elsősorban történeti anyagot mutat be, és kevéssé foglalkozik korának még élő paraszti tánckultúrájával, addig Gönyey és Lajtha a gyűjtött anyagból kiindulva részletes szöveges lejegyzést készítenek a különböző táncokról ily módon rögzítve a táncfolyamatokat. A szerzők erdélyi táncokra a Katonatáncok, verbunkosok című fejezetben hivatkoznak. Megemlítik a kalotaszegi figurást, az aranyosszéki legényest és a sárvásári csürdöngölőt (Kolozs vm.), ez utóbbinak részletes szöveges leírását is adják. A fejezet végén kecsetkisfaludi (Udvarhely vm.) táncokat bemutató fotókat is közölnek. Lajtha és Gönyey utalnak az egyes falvak, illetve vidékek férfitáncainak mozgásbeli hasonlóságaira is. „Fejlettebb egyes-verbunkosok élnek az Alföldön, Dunántúl, Tiszántúl és Erdélyben. A kalotaszegi 'figurás', az aranyosszéki 'legényes', a sárvásári 'csürdöngölő' neveken ismert verbunkos-változatok inkább csak a lábvetések és a csapások cifrázásában térnek el a többitől.” Különösen fontos felfedezéseket tesz Lajtha általában a tánc és zene, illetve a különböző tánctípusok és egy-egy dallam kapcsolatáról. Leírja, hogy másképpen játszanak a zenészek egy dallamot, attól függően, hogy énekhez vagy tánchoz játsszák, valamint hogy ugyanazt a dallamot különböző táncok kíséreteként is előadhatják. Emellett utal a táncdallamok táji elterjedtségére és a dallamok és táncok etnikai hovatartozásának problémájára. A Kőrispataki gyűjtés előszavában a dallam és tánc viszonyáról így ír: „előfordul, [...] hogy ugyannak a táncdarabnak más és más tánc-nevet adnak. Hasonló tempójú, ritmusú és jellegű dallamra többféle táncot járnak. A dallam és tánc viszonya körülbelül olyan, mint a dallam és szövegé. Kevés az olyan dallam, amelyre csak egyféle táncot tudnának.”

Ez a kötet nem csak Lajtha népzenével, népművészetéttel kapcsolatos írásait tartalmazza, hanem megemlékezik több magyar zeneszerzőről is, és a társművészetek művelőiről is. Medveczky Jenő festőművész kiállításán például elmondja, hogy „a rendnek, a mesterség örök törvényének szeretete, annak egyre inkább való tökéletesítése az, ami Medveczky Jenőt, a festőt, és engem, a muzsikust , a két szabálytalan embert, a láthatatlan törvények rendalkotó törekvéseiben összefűz. Ahhoz a nemzedékhez tartozunk mindketten, amelynek már atyái felismerték, hogy magyarságunkkal a latinitáshoz kötődünk.”

Sokféle elfoglaltsága mellett Lajtha még rendszeres egyházi szolgálatot is teljesített. Presbiteri megbízatást töltött be, s 1926-tól 1944-ig vezette a Szabadság téri református templomban működő Goudimel-énekkart, amelyhez 1941-ben az általa alapított hangszeres együttes is csatlakozott. A templom alagsorában lévő 450 fős díszteremben megrendezett koncerteket is a rá jellemző alapossággal, művészi meg nem alkuvással készítette elő, és nemcsak dirigált, hanem ismeretterjesztő előadásokat is tartott, elemezte a műveket. A református Lajtha felesége, Hollós Róza katolikus volt. Lajtha sohasem tett különbséget vallások között. A hit volt számára „az egyetlen, mindig megmaradó erő. Csalódhatunk mindenben, csak az emberségben és a Krisztusban nem csalódhatunk soha, ha megvan a hitünk. De ha elvész e hit, reánk zuhan e zűrzavaros világ minden üressége.”

(Lajtha László összegyűjtött írásai I., Akadémiai Kiadó, 1992)

M.A.