|
 2011.11.04.
Az agyonhallgatott Németh Antal szelleme
támadhat fel
A támadóknak az adornói esztétika kanálisszagú értelmezése
tetszik
Bucz Hunor, a
42 éves óbudai Térszínház igazgatója, rendezője: Szívből
örülök Dörner kinevezésének. Végre reménykedhetünk, hogy
lesz egy olyan kőszínház Budapesten, ahol a magyar nyelv érthetően
és árnyaltan hangzik, mert nem valamiféle nincs anyanyelvünk
dialektusban, idegen hangsúlyokkal, felhajló dallamokkal és
nyakba pöszögve, de nyelvünk drámaiságát és gesztus
tartalmait átélhetően közlik a színészek. Reménykedhetünk,
hogy klasszikus drámáink és drámafordításaink tisztességgel
kerülnek színpadra és nemzeti sorskérdéseink hitelesen szólítanak
meg minket az előadásokban. A rendezői és az ideológiai önkény,
a hatásvadász semmit- mondás formalizmusa helyett, a darabok
pontos elemzését és értelmezését adó színházi műhelymunkában
a népszínházi kifejezőeszközök és a korszerűség megtalálja
majd az utat lélektől lélekig. Bízom a három meghatározó
elme, Csurka István, Dörner György és Pozsgai Zsolt tehetségében
és következetességében, mert tisztában vannak színházi életünk
mételyeivel és elidegenedettségével, és ezért mindent
megtesznek, ha végre szóhoz juthatnak, hogy lassú és szívós
építkezéssel visszahódítsák az ifjúságot a színházba, a
szentbe, a nemzet templomába, ahová nem kikapcsolódni, de
bekapcsolódni mennek az emberek, ahol nem muzeális távolságból,
de kortársként szól Szophoklész, Arisztophanész, Bornemisza
és Csokonai, Katona, Vörösmarty és Madách és a felejtésre
ítélt Móricz,Németh, Illyés, Sarkadi, Pilinszky és Weöres,
Örkény és Páskándi – jaj Istenem, meddig sorolhatnám…és
a kortársainkról még szó sem volt. Shakespeare, Moliere,
Beckett, Ionesco… Lesz iskolaszínház és verspódium, és lesz
nevető Parnasszus Heltai Gáspártól Karinthyig, a csali mesétől
Nagy Lajosig… Talán egy-egy hangverseny sem lesz ott idegen.
Halljuk majd: Ne bántsd a magyart Zrínyitől, Kodálytól, vagy
Lajta László 56-os szimfóniáját. Bizony irigylem Dörnerék bátorságát,
mert lehetetlenre vállalkoznak, amikor az elmúlt húsz plusz ötven
év ízlésterrorjával és kontraszelekciójával szemben, a
multinacionalista kultusz közepette nemzetépítő, honvédő
szellemiségű alkotóműhely a céljuk, és mélyen tisztelem
Tarlós Istvánt, hogy ekkora kockázatot és felelősséget vállalt
egy magyar színházi koncepcióért. A Nemzeti Színház hajdani
igazgató rendezője, az agyonhallgatott Németh Antal szelleme támadhat
fel tettük nyomán és az Aczél-éra által erőszakosan megszüntetett
színházi törekvések éledhetnek föl és bíztatást kapnak
azok a kis színházak is, akik dacolva körülményeikkel, hívatásuknak
vallják a magyar elmék pallérozását.
A média által
ajnározott celeb-színészek és az ún. szakma viszont mindez
ellen lép fel.
– Hogy sokan támadják, értetlenül és nemtelenül őket?
A megfélemlítés jól ismert paneljeit is használva? Hát
Istenem, mit várjunk azoktól, akik a német divatot majmolják,
a frankfurti iskola lebutított változatát követik, tőlük,
akiknek az adornói esztétika kanálisszagú értelmezése
tetszik, akik tapsolnak Cohn-Benditnek és lesvájcisapkázzák a
Szent Koronát, a magyar nyelv börtönéből akarnak folyamatosan
kitörni és kot-kodályként csúfolják a Zrínyi- szózat szerzőjét,
de minek soroljam, mit szégyenkezzem helyettük is.
A Térszínházat pedig elhallgatják.
– Csöpp színházunkban, az óbudai Térszínházban, bár
második éve kisemmiznek bennünket a „független” szakértők,
mégis játszunk. Előadásaink után beszélgetünk a közönséggel.
Érzékeny, nyitott közönségünk estéről estére meggyőz arról,
hogy van remény, a búvópatakként élő, csempész áruként létező
nemzeti lelkiismeret munkálódik, lehet, hogy egy új reformkor közeledik.
Adja a Teremtő! Így gondolok én Csurka István, Dörner György,
Pozsgai Zsolt és leendő munkatársai.
M.A.
|
