vissza a főoldalra

 2011.11.05. 

Kerül, amibe kerül...

Csurka István személye újra a figyelem középpontjába került. Főként az Új Színház „nemzetközivé” váló ügye és az Ascher café című esszéje miatt. Mi most mégis 1956-ról kérdeztük először a hetvenhét éves írót, aki felhagyott a nyilvános politizálással, s két új, a mai magyar valóságot megjelenítő drámájával is visszatért az irodalom, a kultúra terepére.

 - Sejtettek-e valamit az írók ötvenhatban a forradalom közeledtéből?

 - A forradalom előkészítése igen boldog korszaka a magyar irodalomnak, s különösen az olyan fiatal íróknak, mint akkor én voltam. 1956 szeptemberében adták ki az első novelláskötetemet, Tűzugratás címmel. Azok az írók, akikben volt egy kis becsület, természetesen azonnal keresni kezdték a konkrét szerepüket, amikor kitört a forradalom. Ki az írásban, ki a harcban. Én mindkettőben részt vettem. Nemzetőrparancsnok voltam, emiatt tartóztattak le Kádárék a megtorlás folyamán.

 - Hogyan lehetett elviselni azt a nyomást, amelyet a Rákosi-féle diktatúra gyakorolt az írókra?

 - Én ezzel nem törődtem. A színművészeti főiskola dramaturg szakára jártam, a tanáraim mesélték, mi folyik az írószövetségben, s egyáltalán, az írótársadalomban. Hubay Miklós, Mészöly Dezső és Háy Gyula beszélt erről elsősorban. Az a Háy, akit egyébként szívből utáltam. Persze ő is engem. Emigrációból tért haza, úgy éreztem, nem szereti a magyar irodalmat, igazából nem is ismeri, Móriczot például egyáltalán nem olvasott, így lehetett tanszékvezető tanár a főiskolán.

 - Úgy tudni, Rákosi is nagy szerepet tulajdonított az íróknak, az irodalomnak…

 - Tény, hogy az írószövetség nagyon felértékelődött a forradalom előtti hónapokban, a hatalom legfontosabb partnerévé vált. Rákosi? Az első novellám 1954-ben jelent meg a Művelt Népben, Nász és pofon címmel. Az akkori ifjúság állapotát igyekeztem megrajzolni benne. Rákosi azonnali fellépést sürgetett ellenem a novella miatt, Déry Tibor védett meg végül egy Rákosival folytatott, kemény vitában.

 - Nyilván a megtorlásban sem lankadt az írók iránti figyelem…

 - Sőt, Kádárék legelső lépéseinek egyike éppen az írószövetség elhallgattatása lett. Több író is bíróság elé került, például Zelk Zoltán és Háy Gyula is. Ráadásul a Nagy Imre-pernek is voltak „irodalmi” mellékszálai, és azt is tudni lehetett, hogy az új rendszer mindenképpen szeretne egy nagy, átfogó írópert rendezni.

 -   Ebbe ön is belekerült volna?

 -   Engem egy feljelentés alapján már előbb lefogtak, mint nemzetőrparancsnokot. A Stefánián volt a főiskola diákszállója, ott szerveztem meg a csoportot. Az épület előtt vezetett el a szovjet tankoszlopok útja november negyedikén. Egész nap számoltuk a harckocsikat, csak géppisztolyaink voltak, ezekkel nem lehetett szembeszállni velük.

 - Kádár szétkergette az Írószövetséget, de valahogy mégiscsak újra kellett indulnia az irodalmi életnek…

 - Az írókat elnémította, az irodalmat elfojtotta a rendszer. De bele is törött ebbe a hatalom bicskája. Azt a szolgálatot, amelyet a kádári vezetés elvárt az írótársadalom egészétől, végül is azoktól kapta meg, akikből később a demokratikus ellenzék lett. Majd pedig az SZDSZ, és az SZDSZ-es világlátású kultúrkör. Csak óvatosan nyert teret az igazi irodalom, s ezt a kibontakozást azonban már nem tudta lefojtani a rendszer.

 - Lelkében mennyire volt magyar ez az óvatosan kibontakozó irodalom?

 - Nagyon. Először a költészetben lehetett kitapintani a kibontakozást, mindenekelőtt Nagy László versei­ben. Aztán felnőtt mellé egy új költőnemzedék, amelyet többek között Utassy József neve fémjelzett. Majd jöttek a hetvenes évek, az úgynevezett nyitás időszaka, akkor már nem mert keménykedni a hatalom.

 - Akkor is erős volt a népies-urbánus megosztottság?

 - Beszéltek róla. De csak később, a rendszerváltás előestéjén és rendszerváltás idején erősödött fel igazán. Az urbánus irodalom magyarországi ága tulajdonképpen Párizsban virágzott, Fejtő Ferenc irányításával. Azokban az években az volt az érzése az embernek, hogy elsősorban azok határozzák meg a magyar irodalmat a költészetben, a prózában és a drámában is, akiket egyébként népiesnek lehet nevezni.

 - Feltámadhat a tipikusan magyar szívű kultúra? Virágozhat-e még úgy egyszer, ahogy a táncházmozgalom, amely önerejéből bontakozott ki, elnyomhatatlanul, pedig szerették volna elnyomni.

 - A magyar kultúra nem szűnt meg, nem tudták megsemmisíteni. Időnként persze úgy tesz a globalokrácia, mintha ez a kultúra nem is létezne, s egyébként is Berlin lenne a magyar kultúra központja. Ez fontos kérdés, alighanem korunk legfontosabb problémája. Mert ennek a hatalomnak már nem a rendőrség vagy az ügyészség, hanem a maga által kreált és a pénzével kézben tartott manipulatív kultúra a fő fegyvere. És csírájában fojtja el a nemzeti kezdeményezéseket.

 - Nyilván azt fogja mondani, ezért kavarog a vihar az Új Színház körül is…

 - Ezért. Magyar drámákat akarunk játszani. Régit és újat. Újat például Gyurcsányról. Mindezt persze meztelenség és obszcenitás nélkül. Visszaadva ezzel a színészi hivatás, a jellemábrázoló alkotás rangját. Töredeznek le a darabok a birodalmukról, ezért idegesek az ellenségeink.

A szolnoki, a debreceni és a kecskeméti színházat már visszavette a magyar kultúra. Egy kicsit talán Győrt is.

 - Az már biztos, hogy az Új Színház Sütő-darabot nem játszhat majd. Pedig azok magyar drámák. Csakhogy letiltották az örökösök.

 - Cselényi László, a Duna tévé korábbi elnöke a Sütő család tagja. Cselényi ellen vizsgálat folyik, amelyben azt próbálják kideríteni a hatóságok, mi történt a Duna tévé pénzével az elnöksége idején. Egyesek nyilván megüzenték az örökösöknek, ha letiltanak, az hatással lehet erre a vizsgálatra.

 - Önt most újra az antiszemitizmus vezéralakjának nevezi a liberális oldal. Különösen azóta, hogy publikálta Ascher café című esszéjét. Ez az írás az 1992-es Csurka-tanulmány kistestvére. Mi volt a célja vele?  

- Nevén nevezni a dolgokat és a jelenségeket. Ennyi. Minden írónak ez a dolga. És teszem ezt azért, mert ez a nép tiszta és világos látás nélkül sohasem lesz képes megvédeni magát.

 - Antiszemita iromány. Ezt mondják.

 - Egy rendszerről, egy hatalmi és uralmi szisztémáról írtam, nem a munkatársaimról és barátaimról, akik között számos izraelita ember van. Nem egyik legjobb barátomról, Gáli Jóskáról, az auschwitzi túlélőről írtam. Hol voltak hangos és hőbörgő vádlóim akkor, amikor Jóskát temettük 1981-ben, Nagymaroson?! És titkosrendőrök gyűrűjében álltunk a koporsója felett. Én mondtam a gyászbeszédet, és egyáltalán nem volt biztos, hogy aznap még haza is jöhetünk. Nem tudnak eltántorítani semmilyen váddal és bélyeggel. Teszem a dolgom, kerül, amibe kerül.

 Sinkovics Ferenc

(Forrás: Magyar Hírlap)