vissza a főoldalra

 2011.11.11. 

Egy csavargó művész Őszentsége személyes áldásával

Az absztraktot néphülyítésnek tartom

Faragó Miklós festőművész 1947. március 17-én született Mátészalkán. Művészeti tanulmányait Varsóban végezte, a Képzőművészeti Akadémián grafika és festő szakán, a hatvanas évek végén. Első külföldi kiállítása után norvég királyi ösztöndíjjal Skandináviába került, majd Olaszországban – Rómában és Szicíliában – élt és alkotott. 1971-től New York és Montreál után Kaliforniában telepedett le, ahol Santa Monicán rendezett be műtermemet. Ez idő alatt Észak-Amerikán kívül Európa jelentősebb városaiban, valamint Ausztráliában és Japánban állították ki a képeit. Alkotásai a világ majdnem összes országába eljutottak és vevőre találtak. Az 1980-as évek derekán visszatelepült Európába, ahol először Zürichben, majd később Liechtensteinben nyitotta meg stúdióját. A mai napig az Alpok között, a Bodeni tó mellett él és alkot. Magyarországon – hosszú idő után először – 1982-ben mutatta be festményeit egy, a Műcsarnokban megrendezett kiállításon. Ebből a sikeres bemutatkozásból kiállítások, valamint különféle művészeti médiumokban megfogalmazott alkotások sorozata következett. Alkalma nyílt arra, hogy elképzeléseit olajképekkel, köztéri emlékművekben, festett és csiszolt ólomkristály valamint üvegfelületeken, porcelánból készített falakon és dísztárgyakon, grafikai munkákban, selymen, textílián fogalmazhassa meg. 2012-től a Jeruzsálemi –Máltai Szent Lázár Katonai és Ispotályos Lovagrend csillagos commendatore-ja. Díjak, kitüntetések:  Dési Huber István Emlékverseny, grafikai fődíj (Bp., 1966), Három Kontinens Nemzetközi Kiállítás, grafikai díj (Varsó, 1970), Atelier Nord Művészcsoport meghívása, Királyi Ösztöndíj (Oslo, 1970), Annie Ariadne Kosirys hercegnő fődíja, Academia San Nicola (Róma, 1970), Intergroup Művészcsoport meghívása (Szicília, 1971), VI. Pál pápa személyes köszönete és áldása (Róma, 1971), BNV  Nagydíja, „Négy Évszak” porcelán kollekció (Bp., 1998.). Oslóban, Kanadában, Las Vegasban, Varsóban, Montreálban, Tokióban, Stuttgartban, Vaduzban, Stockholmban és Hollóházán őrzik műveit múzeumok és gyűjtemények.

 A csillagos commendatore

 Névjegykártyáján a Szent Lázár Lovagrend címere. Tehát lovag?

 –Az vagyok, és rögtön csillagos commendatore lettem. Ez a tiszti rang a magyar és a német katonai szaknyelvben nem szerepel, hozzávetőlegesen a kapitánynak felel meg. Erre a címre azért is büszke vagyok, mert itt a lovagok közé érdem, munkásság alapján veszik fel az embert, és nem az számít, kinek mennyi a pénze, mint néhány más nagyvilágra kiterjedő klubban. Sokat dolgoztam Olaszországban, személyes pápai áldást is kaptam – ezek az előzményi ennek a rangos kitüntetésnek. Jótékonysággal foglalkozunk, az elesetteket, rászorultakat segítjük. Kétszeres is lovag vagyok, mert Villányban pedig borlovag lettem. Szeretem is a villányi borokat.

 Szép élményben lehetett részük, akik megtekinthették – a lapunk által is meghirdetett – a Vármegye Galéria által szervezett Faragó Miklós-kiállítást Mádon. Ez hányadik kiállítása Magyarországon?

 –Tudni kell, hogy 1970-ben disszidáltam, és csak 12 év múltán engedélyezték, hogy itthon is kiállítsak. Azóta évente kb. két kiállítást rendeznek nekem. Idén viszont ez a szám több lett, ez egy „termékeny” év volt, mert az arnóti református gyülekezeti házban, a pécsi Ferenczy Galériában és az Országos Onkológiai Intézetben is kiállítottam.

Egyre rangosabb a mádi borfesztivál, és annak keretén belül tartottuk az említett kiállítást. Az előzmény: Demeter Ervin fia Endre borász, és ő Mádon átalakított egy régi pajtát borkóstolóvá, ahová én üvegablakokat készítettem. Munkám során megismerkedtem a polgármester úrral és a helyi élet kiválóságaival, s ők felvetették a kiállítás ötletét. Először egy kicsit szkeptikus voltam, mert nem hittem el, hogy egy borfesztiválon bárkit is érdekel a művészet. Kellemesen csalódtam, mert egy valódi kulturális fesztiválról van szó, fantasztikusan jó programokkal. Ezen a rendezvényen rangos fővárosi művészek és zenekarok mutatkoztak be, s mindez egyben a hegyaljai borok remek reklámja is.

 Vannak olyan művek, amik kifejezetten a magyar közönség számára születtek, születnek?

 –Olyan művem nincs, ami kifejezetten egy nemzet számára született. Sokat csavarogtam a világban, s közben rájöttem arra, hogyha szólni szeretnék az EMBERHEZ, akkor nem specifikus, hanem univerzális témát dolgozok ki. Olyanokat, amit egy ázsiai ember is átérez. Viszont történt egy kis változás. Amióta részt vettem a csíksomlyói búcsún, magyar motívumokat is festek. Megjelenik Csaba királyfi alakja, a Boldogasszony és a kopjafás, székely-motívumos díszítés, de soha nem giccses formában. Ha visszagondolok a csíksomlyói búcsúra, mikor a zuhogó esőben több százezren énekelték a magyar és a székely himnuszt, még most is a melegség jár át. A feleségem, aki nem magyar, sírt a somlyói völgyben. Olyan fantasztikus erők szabadulnak ott fel, olyan a hangulat, ami senkit sem hagyhat érintetlenül. Ezután tudatosan a magyar népművészet felé fordultam. Dédapám a Lónyai utcai Református Gimnázium zenetanára volt, és neki megvolt a Tolnai kiadásában az ötkötetes Magyar Nép Művészete. Feltárult előttem, hogy milyen gazdag a magyar nép művészete, és elhatároztam: attól függetlenül, hogy univerzálisan festek, a SAJÁT GYÖKEREIMBŐL is mutassak fel valamit.

 Egy kézcsók ára

 Jövő tavasszal jelenik meg az első albuma. Ebben már ezek az alkotások is láthatók?

 –Természetesen. Fotóművész barátommal immár két éve ezen az albumon dolgozunk. És bizony egyre drágább lesz az egész, mert én adom ki. Nem akarok panaszkodni, mindig megéltem a munkámból, de ez az album igen csak viszi a pénzt. Persze valamit valamiért.

 Csak képek lesznek az albumban?

 –Nem, hanem szöveg is, három nyelven: magyarul, angolul és németül. Egy kb. 150 oldalas önéletrajzi történetet olvashatnak, ami anekdoták tömkelege.

 Ha nem is az egész „tömkeleget”, de egyet megosztana az olvasókkal?

 –Örömmel. A színhely: Szicília, ahol a bíboros úr bízott meg engem munkákkal. Vieni Nicola, vieni! - intett magához. Az évezredes szokás azt diktálta, mikor a Monsignore személyes audiencián fogad valakit, az a kitüntetett személy elébe járulván hajtson térdet és az érseki gyűrűt alázattal csókolja meg. Első találkozásunkkor minden a protokoll szerint haladt, egészen addig, mikor előtte térdelvén megláttam csókra nyújtott kezén, a gazdagon díszített hatalmas gyűrűt. Agyamon profán gondolat futott át: hány öregasszony fogatlanul ráncos szája érinthette meg ezt az ékszert az idők során. Megfogva kezét – a csókra tartott mozdulatból – átfordítottam egy tiszteletteljes kézrázásba, majd felegyenesedve fejet hajtottam. A főpap – mintha mi sem történt volna – barátságosan elbocsátott. Azóta jó párszor hivatott már magához. A reneszánsz műveltségű, nagy tudású bíboros örömét lelte a lelkes fiatal alkotóval folytatott - művészetről, hitről és Istenről szóló - társalgásokban, amelyek váltakozva az általam egyre jobban beszélt olasz és angol nyelveken folytak. Az első alkalommal felállított, rendhagyó protokollt látszólag elfogadta és azon nem változtatott. Akkor még fiatal, 23 éves voltam, és nem azt néztem, mennyire megtisztelők az egyházi munkák, hanem azt: több pénzt is kaphatnék értük. A bíboros elmondta nekem: „majd kapsz még valamit, ami sokkal többet ér a pénznél.” Ez volt VI. Pál pápa személyes köszönete és áldása vatikáni oklevélen. Ennek Olaszországban hatalmas nagy az erkölcsi értéke. Mielőtt kimentem volna az USA-ba, elvégeztem az utolsó munkát, megkaptam a csekket, s látom, hogy a duplája van rajta a megállapodás szerinti összegnek. Tudták, hogy szinte gyerek vagyok és szükségem van a pénzre. „Az anyaszentegyház így kíván neked jó és szerencsés utat a tengeren túlra”- mondta a bíboros. Ezután letérdeltem elé, és megcsókoltam a gyűrűjét. „Mindig tudtam, hogy egyszer megcsókolod a gyűrűmet, de azt nem, hogy mindet mennyibe fog nekem kerülni”– élcelődött velem a bíboros úr, aki átlátott rajtam.

 Rendelésre dolgozik, vagy pedig a kiállított műveit lehet megvásárolni?

 –Mindkettőre van példa. Az albumomra úgy szerzem meg a pénzt, hogy aki nagyobb tételben rendel tőlem, annak a nevét feltüntetem a könyvben a támogatók között. Egy cég, ha több példányt rendel, akkor kap egy első oldalt tőlem, hogy abban reklámozhatja magát, bemutathatja profilját. No, meg is jártam, mert egy hegyaljai család, egy cég azt mondta, hogy én írjak róluk. Megtettem, és egy oldalt írtam a „mádi mediciekről”. Ugyanis egy olyan családról van szó, ahol pártolják a művészetet, s teszik ezt hozzáértőn, és nem sznobizmusból.

 A manipulálók az egész világon meghatározzák, kinek mi a jó, és meghülyítik az embereket

 Műveinek többsége – igazából én csak olyanokat láttam– figuratív. Hová tette le a voksot a figuratív, nonfiguratív vitában?

 –Diák koromban természetesen megfertőzött engem is az absztrakt, de később egyre realistább lettem. Én most már támadom az absztraktot , mert néphülyítésnek tartom. Én nem találok abban semmi szégyellni valót, hogy pénzt fogadok el a munkámért. Leonardo, Michelangelo talán nem pénzért dolgozott? Egy figuratív művész nem lehet kókler. A legnagyobb kritikus mindig a vevő volt. Ha egy Medicinek nem tetszett Leonardo műve, akkor nem fizetett ki. Tehát a vevőt a művésznek ki kell szolgálni, a legjobb értelembe véve. Nem tartom szitokszónak a kommerciális fogalmát. Annyira szégyelljük azt, ami eladható? Ha egy hús büdös, az eladhatatlan, így ha egy művet nem tudunk eladni, akkor az rossz. Ez a normális gondolkodás. Soha nem hittem azoknak, akik hamis alázattal, kezeiket tördelve úgy nyilatkoztak; nem igazán tudják tehetségesek-e? Ha valaki nem hisz abban, hogy ő a legjobb, akkor milyen alapon vindikálja magának az alkotás jogát? Tegyük kezünket a szívünkre: ki kíváncsi középszerű, vagy még annál is jelentéktelenebb munkákra és azok létrehozóira? A művész, aki nincs meggyőződve önmaga nagyszerűségéről, nem képes saját magát pozitívan megítélni, milyen alapon várhatja el azt másoktól? Az ilyennek más foglalkozást illene keresni. A jó festő természetesen tehetséges kell, hogy legyen, ám ugyanakkor kommerciális is. Ez a szó azt jelenti: kereskedelmileg értékesíthető, eladható. Megtisztelő jelzőnek számított ez mindig, bármely alkotó, vagy alkotás számára. Mára azonban ez a kifejezés mégis szitokszóvá vált. Korunk művészeinek legtöbbje meg sem próbálja tehetségét felhasználva a megrendelő elképzelésével összhangba hozni saját álmait. Nem érdekli őket a vevő elvárása, sem az esetleges mecénások kívánságai. Meg sem kísérlik kifejezési lehetőségeikkel élve azt tenni, ami valós feladatuk lenne: kiszolgálni az emberek boldogságérzetét. Elidegenedett artisztikus létük elefántcsonttornyába zárkózva pazarolják el istenadta lehetőségeiket.

Születés - Szerelem - Halál: hiába a társadalmi fejlődés megállíthatatlan menete, ezek az alapfogalmaink változatlanok maradtak az idők folyamán. Mi történt a világban, amitől artisztikus megfogalmazásuk több ezer éves kánonjai átalakultak? Mitől lettek mások a szépművészetek kifejező eszközei, és miért alkalmaznak új kritériumokat művelőinek értékelésében? Hirtelen megjelentek a műkritikusok, az esztéták, akik sem művészek, sem vevők. Olyanok – tisztelet a csekély számú kivételnek – akik nem tudnak festeni, bár már próbálták, így elmentek műítésznek. Ők elkezdték manipulálni a világot. Az absztarkció lényege az volt, választ adjanak a világ 20. századi változásaira. Nagy mestereknek megvolt a tudásbeli és képességbeli alapjuk ahhoz, hogy minimalizálják a dolgokat, és ők valóban jókat csináltak. Amikor látták a kóklerek, hogy tudás nélkül is pénzt lehet keresni, no akkor absztraktnak mondták magukat. Akkor jött a kritikus, aki megmagyarázza a vevőknek azt, mi a jó. De mindez nem csak a képzőművészetre, hanem a színházművészetre is igaz. Ha 150 évvel ezelőtt nem tetszett egy darab, akkor jöttek paradicsommal a nézők és megdobálták a szerzőt. Ma viszont a rosszról megmagyarázza a kritikus, hogy az jó, csak a „buta” néző nem érti. Mindennek az a lényege, hogy az átlagember megrémüljön, s kimondja: „nem értek a művészethez”. Nem is érteni kell, hanem érezni. Az én kritikusom az az öreg néni, aki nézte, hogyan dolgozom, s közben majszolta a zsemléjét. Elmondta, mi tetszik a műveimben, ahogy azt is, nincs sok pénze, így csak részletre vásárolhat. Egy egyházi jellegű képet kért tőlem, ő tehát imádkozik a képem előtt. Azért mutatok be minden egyes kiállításon klasszikus reneszánsz rajzokat, hogy lássák, én tudok rajzolni. Ha esetleg irreális elem is van a képemben, akkor annak nem az az oka, hogy ezzel fedjem el tudatlanságomat. Mert sajnos nem egy ilyen magát művésznek mondó személy van. Ezért manipulálnak minket az ilyen absztrakt dolgokkal. De nem csak művészeti téren, a miniszterelnök úr is kifejtette, mennyire manipulálják és becsapják a közvéleményt még most egyesek, az ellenzéki csoportok tagjai. A manipulálók az egész világon meghatározzák, kinek mi a jó, meghülyítik az embereket, és ők döntik el ki a nagy művész. Amíg az emberek maguk néztek, és nem a kritikus szemén keresztül, nem vették meg a képet, vagy megdobálták a semmitmondó szerzőket. Sajnos, hagyjuk, hogy mások gondolkodjanak helyettünk. Ne hagyjuk!  

Politizál?

 –Néha kénytelen vagyok, mert felháborít, mikor látom, hogy a régi bolsik még mindig a helyükön ülnek több üzemnél, vállalatnál. Az igazgatót lecserélik, de a középvezetők megmaradnak. Ezek az 50-60 év körüli volt KISZ- titkárok. Azt szokták nekem mondani, hogy ne kommunistázzak. Erre azt válaszolom, ha nem lennének helyzetben a régi kommunisták, akkor nem kommunistáznék. Szerencsére elkezdődött a valódi rendszerváltás és ennek is vége lesz.

 Amikor Varsóban diplomázott, akkor viszont még a kommunizmus időszaka volt.

 –Hogyne! De én nem diplomáztam el. Nem azért, mert nem tudtam volna, hanem a diplomaévemben jöttem el Lengyelországból Norvégiába. Először csak egy kiállításra hívtak meg, de olyan sikerem volt, hogy egy évre meghívtam ösztöndíjjal tanítani. Így diploma nélkül. Én pedig kértem Varsóban egy dékáni halasztást, amit megkaptam. A kommunista rendszer viszont nem akart kiengedni ösztöndíjra, így disszidáltam.

 Varsói diák lettem

 Azért az különleges, hogy Lengyelországban tanult. Az nem szokványos, ha valakit itt nem vesznek föl, akkor kimegy Varsóba.

 –Nem, de hát ez is egy anekdota. Érettségiig nagyon keményen tanultam rajzolni a képzőművészeti körben. Amikor felvételiztem, azzal utasítottak el: túlzottan kialakult a stílusom. Tehát az volt a gond velem, hogy nem lehetett belőlem epigon. Senkinek sem volt az érdeke, hogy új „Szőnyik” legyenek, hanem legyen sok „kis –Szőnyi”. Örülök is, hogy nem lett belőlem epigon. El akartak vinni katonának, s én nagyon nem akartam a seregbe menni. Úgy döntöttem, hogy az utolsó szabad nyáron kimegyek Lengyelországba, ahol valamivel szabadabb volt a légkör. Ott dzsesszklubbok nyíltak, farmernadrágot hordtak a fiatalok, no meg a lengyel lányok szépségéről is ódákat zengtek. Tehát kimentem Lengyelországba, s nálam volt a mappám, rajzoltam közben. Az utolsó állomás Varsó volt, ahonnét jöttem volna vissza vonattal. Ahogy nézelődtem, csavarogtam, látom, a képzőművészeti akadémia előtt állok. Kijött egy hölgy, s megkérdezte, milyen nemzetiségű vagyok. Lengyelül akkor még nem beszéltem, de oroszul elég jól, mert nyelvtagozatos suliba jártam. Amikor megmondtam, hogy magyar vagyok, azt felelte: menjek föl a második emeletre. Gyorsan kapcsoltam: éppen a felvételi vizsgájuk van a külföldi diákoknak. Hiszen ebbe az akadémiába jártak jómódú nyugati szülők gyerekei – pénzért, lengyel pártitkárok gyerekei – protekcióból és kivagyiságból és a keleti blokk diákjai a dél-amerikai forradalmárok mellett. A többiek ott ültek már napok óta, én pedig leültem, s nekiláttam a feladatnak szénnel, amire nagy jól megtanítottak a Fő utcai képzőművész körben. Ezek ún. festmény-szerű grafikák voltak. Odalépett hozzám egy idősebb úr és megnézte a rajzomat, és megnézte a mappámat is. Közölte velem: fel vagyok véve és menjek le a titkárságra a papírokkal. Amikor elmondtam neki, hogy kerültem ide, azt gondolta, kicsit többet ivott ez a fiú a kelleténél. Végül azt mondta, hogy az útlevél számára nem elég, szerezzek egy olyan iratot a nagykövetségtől, mely azt bizonyítja, hogy én élek, vagyok. Bementem a követségre, ahol egy fiatal munkatárs a pártomat fogta. Annyit kérdezett telexen, hogy én valóban előfelvételizős vagyok-e. Erre jött a válasz, hogy igen. Nos, én ezzel a dokumentummal már felvételt nyertem kint. Sajnos ösztöndíjat nem tudtak adni, de tandíjat sem kellett fizetnem. Boldogan jöttem haza, és édesanyámnak a vonat ablakából kiáltottam: anyám, varsói diák lettem! Ő erre elszomorodott: kisfiam, miért iszol ennyit?

 Végül is honnan lett pénz a kinti élethez?

 –A minisztériumban nem volt ellenvetés. Egyik nagybátyám világhíres operaénekes volt, Faragó András. Neki legálisan volt valutája, és ő utalt ki nekem pénzt. De ez sem volt elég nekem. Miből éltem? Hol csempésztem, hol tolmácsoltam, pedig nem is tudtam akkor még lengyelül.

 Hány nyelvet beszél?

 –A magyaron kívül az oroszt, lengyelt, angolt, németet, és az olaszt. Ezek a nyelvek a megélhetésemhez kellett.

 Tehát disszidált és 1982-ig haza se jöhetett.

 –Még a nagymamám temetésére sem, holott szinte ő nevelt föl. A Kádár-rendszer látványos bűnei az akasztófák és a börtönök voltak. De a nagy bűn az volt, hogy több százezer ember életét keserítették meg. Amikor megkaptam az ún. egyéni elbírálás szerinti vízumot, akkor a bécsi nagykövetségen volt egy elvtárs, aki azzal szórakozott, hogy egy napig eljátszott velem. Azt mondta pl. menjek el egyek egy krémest a szomszédos cukrászdában, hiszen úgyis sok a pénzem, s jöjjek vissza utána, hátha addigra kigondolja, kapjak-e vízumot. Mindig megadta, de ez a kis bugyuta játék kellett a torz lelkének. A bornírt, primitív ízléstelenség 50 évét kellett itt megszenvedniük az értelmes magyaroknak.

 De azért az USA sem arról híres, hogy ott volt a Kánaán.

 –Nem is volt ott, és a Nyugat soha nem segített, és nem is fog segíteni. A különbség az volt, hogyha én itt valamit elértem, akkor máris jöttek az irigyek. Kint is meg kellett mindenért küzdenem, Amerikában sem volt kolbászból a kerítés, de legalább hagytak élni, eladhattam a képeimet. Ez volt a nagy különbség.

 Ügynökség adta el a képeit, vagy önmaga?

 –Volt egy menedzserem, de szinte a vérem szívta, s akkor rájöttem, nem kell. Magam adtam el a képeimet. Szerencsére el tudtam indítani az életemet, úgy mint művész.

 Boldog fiatal kora lehetett.

 –Ha elém állna Mefisztó és a fiatalságot adná, most nem kéne. Én akkor, az 1970-es években szeretnék újra fiatal lenni, de nem ma. Akkor még egy híres színésznőt meg lehetett szólítani az utcán. Ma pedig egy harmadosztályú színésznő vagy testőrrel jár, vagy annyira soknak képzeli magát, hogy nem áll szóba senkivel. Paul Newmant, Jack Nicholsont ismerhettem meg úgy, hogy megszólítottam őket. Ma erre nem lenne módom, mert elidegenedtek egymástól az emberek, és nagy a félelem is.

 Amerika után a német nyelvterületre vitte az útja. A liechtensteini stúdiójában növendékeket is fogad?

 –Nem , mert a festészet az én esetemben magánügy. A zenekari próbákra sem jár be a közönség. A kiállításon pedig majd megmondják a művekről a véleményüket az emberek.

 Már nem ecsettel, hanem ujjaival fest. Mindezt milyen megfontolásból, ideából tette?

 –Semmilyen gondolatiság nem volt benne, a véletlen műve volt, hogy amikor még Varsóban egy kőnyomatot csináltam, összekeveredtek a festékek. Ezután fokozatosan rájöttem a kézzel festés technikájára. Felviszem a színeket egy rollerral a vászonra, és ami nem kell, azt kitörlöm. Ahogy minden márványtömben ott egy szobor, így minden felvitt színkavalkádban ott a festmény. Gondoljunk bele, hogy az ősember sem egy bot végére csavart szőrszállal pingált a barlang falára. Sokkal természetesebb szerint a vásznat simogatni a kezünkkel, mint ecsettel bökdösni.

 Beszélt az epigonokról. Ma mennyien vannak a művészi életben egyéniségek?

 –Kissé morbid a hasonlat, de én még emlékszem arra az időre, amikor mindennek karaktere volt, így az autóknak is. Ma egy jaguár olyan, mint egy BMW, és még sorolhatnám. Ezt látjuk a művészetben is, ahol hiányoznak a karakteres festők, előadóművészek.

 Egy mű születése közben ki szokta kérni mások véleményét?

 –Igen, de soha nem hivatásos műítészekét. Az egyik barátom véleményét mindig kikérem. Ő már az iskolában látta, hogy miként rajzolok a könyvembe, és mindig építő kritikákat mondott, ahogy az a hölgy is, aki Hollóházán egy panzióban több éve vendégül lát.

Nagyon büszke vagyok Hernádi Gyula író véleményére, amiből most idézek a kedves olvasónak: „az alkotás annál szebb, minél több tér, minél több idő foglal helyet a végesben. Mi történnék, ha megsemmisülne a világ és Isten számára csak Faragó Miklós képei maradnának meg, hogy mintának használva őket megpróbálja újjáteremteni önmaga végtelen testét? Nézem Faragó képeit. Nem tudom pontosan, mit jelent ez a szó, zseniális. Nagyon sok tényezőtől függő kategória. Tele van mindenféle történelmi, társadalmi, determinált és véletlen feltétellel, elemmel. Ennek ellenére megpróbálom «lerajzolni». Szerintem a zsenialitás a huszonegyedik emelet, amelyről sok jelölt leugrik, de csak az marad meg, akinek a tizenharmadik emelet magasságában szárnya nő, melynek segítségével felrepül a magasságos mennyekbe. Nem tudom Faragó zseniális-e? Egyet viszont biztosan tudok. Most tart a tizenhatodik emeletnél és már kinőttek a szárnyai. Az egekben pedig ott várják a mosolygó és síró kecskearcú lányok, csillag-sűrű hajukban emberentúli fényességgel világítanak a szállást ígérő házak, az igét hirdető csipkebokrok. Én elhiszem Faragó Miklósnak, hogy ilyen a világ.”

Medveczky Attila