vissza a főoldalra

 2011.10.07. 

Parafrázis, parabola, paradigma, parakmé

Vén Zoltán kiállítása a Duna Galériában

Az áldott emlékű, és minden kétséget kizáróan aranykezű Rékassy Csaba (1937-1989) óta – talán a fullánkos, szarkasztikus vonalvezetésű Vén Zoltán a kivétel – nincs igazi rézmetszőnk. Mert hiába az ötletek kavalkádja, a rézmetszéshez idő kell, türelem kell, munkabírás kell. Ám a míves grafika, ha avatott művész kezében van a szerszám – amellyel nemcsak az idő homlokára lehet jelet vésni, ám megkeseredett mindennapjaink hártyapapírjára is –, megszólal, dalol. Toborzót fúj, hogy lássék: minden réteg alatt egy újabb réteg van, s aki megfejtvén a dolgot a titok mélyére akar jutni, annak ugyancsak sűrűn kell nyitogatnia műveltségtárának fiókjait.

Mert a szentet a profán követi, a bibliát a mitológia, a valóságot az álom, a testet – megjeleníthető-e? – a lélek. Az ókort és a hedonisztikus életérzést korunk száraz, az értékből sziklabástyát építő sivatagja. A fejlődést a nem fejlődés, az átváltozást a helyben toporgás, a lendületet a poroszkálás. Van úgy, hogy a régmúlt rajzi klasszikusainak a kertjéből – az olasz (római) és a görög mezők talán a legfényesebbek, de Mexikótól az orosz sztyeppéig ugyancsak izgató a játszótér – kell idetelepíteni a meghökkentést kiváltó, humort és drámát egyként termő fát.

Az így gyűjtött levelekből összeálló, többek közt a krumplifőzelékből kimentett babérlevelet is magában foglaló koszorú dicsőségünket zengi, de ha meg akarjuk fejteni egy-egy klasszikus – például Puskin Anyeginjének, Richard Strauss (és az őt szülő Biblia) Salomejének, Goethe Faustjának, stb. – különféle építőkockákat vegyítő titkait, nem elég a művészi igazságot hordozó mese útját követni, le is kell térni ama biztos tudati-érzelmi ösvényről. S ez a profán különállás – nem kicsi, önmagunkat kifigurázó, de a világnak is fityiszt mutató vigyorral – csöppet sem a szent meggyalázását jelzi. Sokkal inkább a belőle kinyert igazság-igazságok, az önkifejező bátorsággal döntéssé emelt világmagyarázat hatékonyságát.

Vén Zoltán tárlatának színpompás, ötletgazdag anyaga között bolyongva – kéretik a kiállítás címét (Parafrázis, parabola, paradigma, parakmé) komolyan venni! – elsőbben a művészi igényesség a szembetűnő. A megannyi technika (rézmetszet, rézkarc, aquatinta, tollrajz, litográfia, monotypia) mesteri fokon való művelése. A Pénzjegynyomdában eltöltött tíz esztendő, no meg az ott tanult-gyakorolt technika, vagyis az alkalmazott – témájában szigorúan kötött – grafika fölszabadítása eredményezte azt a virtuóz látásmódot, amelyben a historikus világkép, a klasszikus műveltségeszmény egy sajátságos (nyugodtan mondható így: Vén Zoltán-i) kifejezés arzenállal ötvöződött.

Ennek csak egyik része – igaz, nem elhanyagolható része – a rajzi biztonság. Ez alapozza meg, teljesíti ki a vonalháló – a sűrű érzelemszövedék, vagyis a fullánkos én-labirintus – stabilitását. A termékenységgel áldott-vert, mindent jobbára a groteszk tükrében láttató fantázia örömös lasszóval fogja (keríti be) áldozatait. Ebben az Ördögjátékban (vegyes technika), mikor is a Megfeszítettből a szél szárnyára bocsátható sárkány is lehet, a heroikus és fenséges gyakran talmivá változik. Miért? Mert eme éjféli idő az óra tiktakolásán túl a térbeli, motívumbeli dimenziók megváltozását ugyancsak jelzi, hiszen a Walpurgis-éj élvhajhászó boszorkányait is előhívó strandon a fürdőmedence nem csupán vízzel, de néha a röhej szalmájával is meg van töltve.

Vén vénséges nyugalommal görgeti maga előtt – jó, hogy gúlát nem épít belőlük – az egyetemes elmúlás jelképeit, a ki tudja honnan, melyik időből, mely műveltségtárnából kibányászott koponyákat, hogy előhívhassa belőlük ökologikus némaságunkat (Káposztafej), hogy örömünneppé tehesse a muzsikát (A zene), hogy a krimi keretét – létünk keretét, az emlékezés keretét és a „családi emlékezet ”, valamint a „történelmi kitárulkozás” keretét – szétfeszítő módszerrel tudtunkra adja: a Föld bestiáriumának mindannyian (jók, rosszak) lakói vagyunk (Ha a nagymamám angol királynő lett volna)

Ehhez a gyónást, profán önmagunkba nézést hitelesítő mozzanathoz – ha szükséges, netán a harlekini hatásosság így kívánja – saját levágott fejét helyezi ama jól ismert tuskóra (Ajándék Saloménak), Buddhaként üli meg az Ég s Föld tartószerkezetét (Oszlopos Simeon), beáll abba a forgatagba – A miszték kislány ugróiskolát játszik című grafikánál van-e sokat mondóbb színes litográfia? –, amely földrészek szokásvilágát, kultúráját, műveltségfolyóit köti össze. A Puskin-parafrázis (Tatjatiti levele Anegihotephoz) a sűrű exkluzív mezőt kiadó római piktográfiákkal, jelszerűségükkel is sokat mondó ikonokkal ennek a világhódításnak egyik legsarkalatosabb darabja. Avval is, hogy itt – ez ám az átváltozás! – a szerelmét veszejtett Tatjána nem sír, hanem vénzoltános humorral újrateremti, megszüli (a jégvirágos sztyeppét római kövekkel keverve) a férfi hűtlensége nyomán szétszakadt (érzelem)világot

Egyszer groteszk szentkép árvízi hajósa kutat az eltűnt – vagy talán nem is volt? – kincs után (100 eurós lap), másszor egy negatív, szépségében megrokkant Dávid, korunk mutogatója hirdeti az általa fontosnak tartott igét – mindezt a vörös köpenybélés hedonista hőseinek árulkodó falloszai kísérik –, mintha evvel a cselekedettel jobb kedélyt örökölhetne az emberiség, és boldogabbá válhatnék a sokat szenvedett föld (Exhibicionista). A mítoszi, mitológia, bibliai vagy ki tudja milyen hiedelemvilágban gyökerező jelképek – gyakran klasszikus művekkel szövetkezve, és nem kevésszer „csak” szimbólumokban gazdag jelképszerűségükkel – áthatják, értelmezik, színesítik az itt látható grafikai értelmezésfolyamot. A Madaras Noétól a talán leggyönyörűbb rézmetszetig, a Lót exodusáig, és a János és Lukács evangelistáktól a Mária mennybemeneteléig és a Parabolákig se szeri, se száma a finom mívű áttételeiben sokat mondó grafikai lapoknak.

Középkori (Bolondok hajója; Haláltánc), ősiségében néprajzi jellegű (Dobszerda), és – mint már föntebb említettem – bibliai ihletésű darabjai bőven vannak ennek a vonulatnak, amelyben egy-egy groteszk vonás – ilyen a néger figura fején a gyarmati sors súlyát jelképező sisak (Afrikakorps), vagy a környezetszennyezésre jótékonyan figyelmeztető égi segédlet (Angyali üdvözlet a benzinmotornak) – a grafikus ítéletét ugyancsak közvetíti.

A Duna Galéria-beli kiállításhoz drámai esemény is kötődik. A tárlat napjaiban halt meg a művész felesége, a kitűnő textilművész, Mocsári Mária. Így a Halál ilyen volna csak…– In memoriam Reményik című grafika nemcsak a kitűnő erdélyi költőnek állított emléket, hanem a rákerült friss ajánlással a szeretett asszonynak is.