|
 2011.10.21.
A zseni természetrajza
Moholy-Nagy László kiállítása a Ludwig Múzeumban
Ha Moholy-Nagy László
(1895 – 1946), a fénnyel áldott, megvert – a fényt valósággal
saját testrészévé avató – zseni életútjának állomásait
vesszük (születéstől a halálig), fölülünk arra a ringlispílre,
amely nem csupán minket forgat meg, ám – mert kiváltképp fölfedező
is volt a külföldön ugyancsak hírt szerzett mester – az egész
földet. Bár a látás gondolkodása nem fűzhető fel ilyen lineáris
sorra, de a „döccenők” – egy életút jellegzetes kilátói
– fölöttébb meghatározzák élet és sors, művészlét és
pedagógia egymást erősítő összefonódását. Bácsborsód,
Ada, Mohol, Szeged, Budapest, Ogyessza, Bécs, Berlin, Weimar,
Dessau, Párizs, Amszterdam, London, Chicago – íme a csaknem
zenei „hangsor”.
Mindenik
város egy-egy éles képet vetít elénk. S ha tudjuk, hogy a
fiatalkorában verssel (is) kísérletező, a festészetet Berény
Róberttól és Kassák Lajos körétől tanuló, Babitscsal
levelező, Juhász Gyulával és Móra Ferenccel barátságot ápoló,
El Liszickijjel a „G” csoportot alakító, huszonnyolc évesen
már a weimari, majd a dessaui Bauhaus formaoktató professzoraként
tevékenykedő, Kepes Györggyel szoros munkakapcsolatban és barátságban
lévő, Chicagóban saját iskolát nyitó művész motorja –
gondolkodásának filozófiája – a fény volt, előttünk a
zseni természetrajza.
Ami,
egy kissé leegyszerűsítve, nem más, mint a tér-idő sajátságos
(ábrázolható?) fölfogása: az optikai világteremtés –
szabadság. Moholy-Nagy ennek volt a tudora. Eddig szokatlan követelmények
elé állította a szemet és az „értelmező központot”, az
agyat, hogy az új viszonylatok megteremtésével maga is részese
legyen annak a folyamatnak, amely a „festés fénnyel” munkáján
túl a térbeli szerkezet különlegességét is (a valóság illúzió
és a fény-árnyék illúziója valóság) magában foglalja.
Ehhez a festőművész, a fotográfus, a filmrendező, Minthogy fölfedező
alkat volt – gyökerei már korán ott vannak a baráti körben
–, leginkább az új, az ismeretlen vonzotta. A hazai aktivisták,
mert csak csírája volt a robbanásnak, nem tudták elfogadni, de
Berlinben már abban a medencében lubickolt, amelyet Malevics, El
Liszickij, Rodcsenko „hullámmozgása” tett izgalmassá. (Barátai
evvel-avval – fotogramjainak jól látható előzményei vannak,
stb. – meg is gyanúsították.) Ki más írta volna alá – erősítő
hangsúllyal – Tamkó-Sirató Károly (hallotta-e ma valaki e
nevet?) Dimenzionista Manafesztumát, mint ő, a lázadó, a világ
idejét ritmusosan megélő avantgárd. Nem tagadta meg a honi
kezdemény kozmoszi irányultságát – plakátként feszül a
világvárosi mozgást érhálózatnak láttató lét hártyája
–, hiszen saját „torzító” léttükre ugyanazt a
forradalmat népszerűsítette, mint költő-filozófus (ma,
sajnos, csak gyermek-költőként ismert) barátjáé.
Moholy-Nagy
(korai) versei, majd későbbi tanulmányai – a tárlók bőséggel
mutatják eme pályaszakasz gazdagságát – ugyan meghatározzák
az alakuló, illetve a gondolkodásában is felnőtt személyiséget,
viszont a képanyag az, ami fölöttébb kirajzolja a karakterfejlődést.
Művészi fejlődésről is beszélhetnénk, hiszen a konstruktív
ihletettségű, tiszta
formarendet, formaviszonylatokat tükröző művek – az olaj-vászon
Nukleáris II.-től (1946) a K VIII.-ig (1922), és a Konstrukció
(1922 – 23) hat litográfiájától az ugyancsak olaj-vászon L.
N.-ig (1936), illetve az olaj-plexi PACMAC-ig (1943) – valamiképp
előképei (vagy „utóképei”) a fotogramoknak, a fotoplasztikáknak,
a fény útját kamerával vagy kamera nélkül követő, tárgyat
átvilágító, szociográfusi lélegzetű vagy az időt épp
ritmusosságával, motívumismétlődéseivel megállító-kimerevítő
kompozícióknak.
Hát
persze, hogy érdekes a két 1946-os tintarajz (Kígyó formák;
Mozgás Nr. 2.), s a játékos – alakító – elme invenciói
is kitűnnek a Hoffmann meséihez (1929), a Pillangókisasszonyhoz
(1931) és a Figaróhoz (1930) készített kosztümtervekből, ám
a fekete-fehér fotó az (összevonva áttekintésünkben a
technikákat és a műfajokat), ami a Moholy-Nagy László-i világlátást,
gondolkodásmódot, szépségeszményt, érzelmet és a nagyvárosi
dinamikát jelenti. Mert a szociofotó döbbenete (A koldusasszony
nem akar fotózkodni – 1929; Marseille, régi kikötő – 1929
k.; Marseille-i csavargó – 1929) ezeken a műveken ritmusélménnyel
éppúgy társulhat (Tessin-ben – 1923; Méhsejtek – 1939),
mint erotikus fényjátékkal (Akt pozitív; Akt negatív –
mindkettő 1931) vagy felülnézeti konstruktivitással (Cseréptető,
La Sarraz
– 1930).
Számára
a világ úgy teljes, ha a fotó sosem illusztráció, hanem
egyenrangú, a szöveget kiteljesítő alkotás. És a film?
Csoda. Mozgás – akár emberalakokkal is – egy érzéki,
minden pillanatban a szépségnek más-más oldalát mutató
dimenzióban. Lehet, hogy Korda Sándornak nem tetszett a Mi lesz
holnap című filmjét új látvánnyal gazdagítani igyekvő
tervező munkája (jóllehet fölhasznált valamit belőlük), de
hogy Moholy-Nagy kameramozgása, szinte minden pillanatban új és
új képet termő dinamizmusa elsőrangú, azt az itt látható
zseniális filmje, az 1932-es Cigányok (Zigeuner) mindennél
jobban mutatja.
Annak
ellenére mondom ezt, hogy ez a látszólag néprajzi jellegű,
egy sajátságos népcsoport életét, szokásvilágát, táncát,
stb. bemutató film organikus világa távol esik a Moholy-Nagyra
jellemző „absztraktabb”megjelenítéstől. De ez a különbség
– mutatis mutandis – csak látszólagos, hiszen a fényvillódzásokra
épülő, a fekete-fehér kontrasztjában jól érzékelhető
szenvedélyes tér-idő játék ezer és ezer olyan állóképre
bontható föl – kéretik a filmet kockáról kockára kimerevíteni!
–, amely(ek)ben mindenik részmozzanat egész: egy jól végiggondolt,
a fényírást szociológiai vallomássá emelő képhálózat
megjelenítője. A Ludwig Múzeum kiállításának az ilyen –
hangulatilag jól előkészített – meglepetésekben vannak a nóvumai.
Moholy-Nagy arca, gondolkodásának érrendszere csak úgy lesz előttünk
teljes, ha az életmű minden állomásán – a kisebb mustra is
mustra – végigtekinthetünk. Hogyan is írta Kincses Károly
fotótörténész a Moholy-Nagy László: 100 fotó című könyv
előszó-tanulmányában? „Moholy-Nagy fotói, fotogramjai, fotóplasztikái
és fényérzékeny anyagok segítségével alkotott más képei
robbanásszerűen kiszélesítették a fényképezés eddigi eszköztárát,
olyan látványelemeket, világdarabokat hoztak be a fotográfiába,
amelyek addig nem voltak megtalálhatóak, s azóta is példaként
szolgálnak az autonóm attitűdök kiépítői számára. Analizáló
látásmódja, a felfedezett részeket művészi egésszé alakító,
szerkesztő, konstruáló képessége máig ható erejű.”
Szakolczay Lajos
|
