vissza a főoldalra

 2011.10.21. 

Megalkuvás nélkül

Minden helyzetben kiállni az igazunkért

Szeptember elején nagy sikerrel mutatták be a felvidéki Révkomáromban Tarics Péter „Magyar evangélium – Széchenyi cselekvő hitvallása” című gróf Széchenyi Istvánról szóló monodrámáját, a legnagyobb magyar születésének 220. évfordulója tiszteletére. Az ősbemutató óta több felvidéki magyar városban is megtekinthették ezt a darabot. Széchenyi szerepében pedig Boráros Imre Erzsébet-díjas színművészt láthatjuk, akivel a műről beszélgettünk.

 Több magyar kiválóság, Esterházy, Dózsa, Mindszenty példaértékű életútjának bemutatása után vállalta el a legnagyobb magyar alakítását. Mi a közös ezen nagyságok küzdelmében? Mi lehet a közös nevező?

 –Elöljáróban a bevezetőt szeretném kiegészíteni, mégpedig a Szabad Újságból vett idézettel: „a Tarics Péter műve alapján, Boráros Imre színművész által színpadra írt monodráma premierje alkalmából Széchenyi Pál dédunokája az Egyesült Államokban élő Széchenyi Kinga író, szobrászművész, és a Németországból Magyarországba költözött Széchenyi Géza építészmérnök, Széchenyi Ödön unokája tett eleget a komáromi Széchenyi Társaság meghívásának. A jeles vendégek előbb megkoszorúzták a 220 évvel ezelőtt született legnagyobb magyar emlékére 1993-ban állított kőtáblát a Klapka-téren, majd részt vettek az ősbemutatón.” Ahogy említette, az elmúlt öt évben szinte évente készültek összeállítások, két-három személyes játékok, melyekben a főszereplőket alakítottam. Az említett történelmi figurákban pedig az a közös, hogy minden helyzetben ki mertek állni az igazukért. A mostani dráma úgy született meg, hogy Péter felhívott azzal: a már megjelent Széchenyi-könyvéből színpadra írna át egy anyagot, és szeretné, ha előadnám. Mondtam: állok elébe, de először el kell olvasnom az anyagot. Miután ezt megtettem, dramatizáltam a szöveget, azzal a küldetéstudattal is, hogy mit üzen a darab nekünk felvidékieknek. Elég csak megfigyelni a sajtót, s láthatjuk, ha a szlovák politikum valamit képtelen megoldani, akkor előveszi a magyar-kártyát. Ez történt a nyelvhasználat és a kettős állampolgárság kapcsán egy olyan országban, ahol az államelnök lefasisztázza gróf Esterházy Jánost, és ahol mi magyarok még mindig háborús bűnösként élünk. Ezért is határoztam el, hogy színpadra alkalmazom ezt a darabot, amiből egy kemény hangvételű, jó egy órás előadás lett. A próbák elején az alábbit jegyeztem föl Széchenyiről, ami az előadásból ki is derül „Széchenyi a hazafi, a politikus, a bátor ötletgazda és vállalkozó, a Pesti Kaszinó, a Lánchíd, a Tudományos Akadémia, és sok másnak megvalósítója, azoknak, amiket Angliából« hazahozott». Széchenyi a szerelmes férfi, férj, aki később ezt mondja feleségének: egyre kevésbé vagy számomra csodagyógyír. Széchenyi az apa két fiával, Ödönnel és Bélával, majd később a labilis idegzetű közéleti személyiség és politikus. Kemény és merész írásai a császárról, Bach belügyminiszterről és az egész uralkodóházról, országgyűlési beszédei, küzdelmei a magyar nyelvhasználatért sokat jelentenek. Ő szólalt fel elsőként az országgyűlésben latin helyett magyar nyelven.” Széchenyi kimondja az országgyűlésben: „merjünk nagyok lenni, tegyük a magyar nyelvet hivatalos nyelvvé. A nemzet nagysága, boldogsága mindig csak magában a nemzetben rejtezik. Tegyük hát nemzetünket nemzetté azzal, hogy a magyar nyelvet közkinccsé tesszük a hivatalokban is. Míg a nemzeti nyelv fennmarad, a nemzet is él.”

 A Kossuth-Széchenyi vita mekkora szerepet kap a műben?

 –Természetesen nem maradhat ki, és nagyon kifejező, hogy Széchenyi elmondja azt: „az én politikám biztos volt, de lassú, míg Kossuth egy kártyára tett föl mindent, s többet ért el vele.” Feleségem elküldte levélben egy baráti floridai magyar családnak azt, hogy mire készülünk, így az említett országgyűlési beszédet is a magyar nyelv és a nemzet kapcsolatáról. Ez a család olyan példaértékű szemináriumokat tart a kinti magyarságnak, amivel a hitet és a hazaszeretet erősíti. Ők tanácsolták, hogy ezt a szöveget is tegyem bele a műsorba: „minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba, vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarább a pokol fenekére küldi.” A felvidéki magyar közönség visszajelzését figyelve meg kell állapítani, hogy igenis érdemes volt létrehozni ezt az előadást. De nem csak ezt, hanem az előzőeket is. Már az első műsoraimba is olyan anyagokat választottam, melyek vagy fekete listán voltak, vagy tiltottak. Beszéltem a kitelepítésről is, és láttam a közönség szeméből a kérdést: ezt szabad? A ’80-as évek közepén volt egy monodrámám Egy, kettő, hurrá, hurrá címmel, ami egy személynek jó és rossz énjét mutatja be. Ezt követték a verses, zenés összeállítások. Az első amerikai utam 1992-ben volt, s akkor felvidéki irodalmi prózákat, verseket kértek tőlem. Ezt írták az estről többek közt: „meglepő volt a felvidéki költőgárda erőmagyarságtudata, és az, hogy a bolsevizmus réme milyen mély nyomokat hagyott az ottani magyarság, az írók és művészek lelkébe, akik rendíthetetlen magyar öntudattal adják a nép és a világ tudomására, hogy nincs megalkuvás, és az Isten adta emberi jogokért bárki ellen hajlandók a harcot felvenni.” Ez ami elkísér az utamon.

 A mű szerint nem lett öngyilkos Széchenyi István, hanem meggyilkolták. Mi volt erről a család véleménye?

 –Ez nem az én ötletem volt, de a család mindezt elfogadta, elképzelhető, hogy számukra ez csak pozitív jelentéssel bír. Mi a gyilkosságot a színpadon úgy oldottuk meg, hogy a hátulról hallani valami zörejt, Széchenyi kimegy, dulakodás hangját halljuk, s a végén eldördül a pisztoly. Arról viszont szó van, hogy a döblingi intézetbe vonul Széchenyi, hogy kigyógyuljon az idegösszeomlásból. Valamit tehát nem tudott megoldani. A fiú, Béla felveti: „egyre többen kérdezik Magyarországról, hogy miért van itt a döblingi intézetben.” Erre Széchenyi válasza: „túlságosan világosan látok. Elvesztettem minden illúziómat. Semmit sem remélek.”

 Azt mondják, hogy ez monodráma. Belefér-e a műfajba, ha még megjelenik a színen egy-két szereplő?

 –Mindez csak színesíti, és érdekessé teszi a történetet. Az első három képben csak én, mint Széchenyi szerepelek, míg az utolsó kettőben világossá válik a legnagyobb magyarnak felségével, Crescence grófnővel és Béla fiával való sajátos viszonya is. Utoljára a fiát hivatja Széchenyi azzal, hogy vigye ki a kéziratot Londonba, és adja át barátjának Rónai Pálnak. Az ott megszületett könyvet majd lapunként kell hazacsempészni Magyarországra. A gyilkosság végén pedig Széchenyi Béla olvassa fel a Vasárnapi Újság 1860. április 15-ei számából Jókai Mór csodálatos – Széchenyiről szóló – nekrológját. „Olyan magassá tette magát élve, hogy a midőn meghalt, az ország egyik szélétől a másikig ért esése. Míg élt, megérte, hogy úgy tisztelték, mint egy halottat, kiről elnémul minden gáncsolódás, csak a dicsőítés beszél, csak a nehéz óhajtás, mely a halottakat visszakívánja a sírból; halhatatlanságából csak egy hiányzott még: a halál; – azt nem kerülgeté: – eléje ment.”

 A kísérő zene pedig Liszt Ferencé.

 –Nem véletlen, hiszen a az előadásban is hallható, hogy Liszt Ferenc Pozsonyban koncertet ad. És nagyon jól sikerültek a zenei válogatások.

 Ez az előadás csak Felvidéken tekinthető meg?

 –Egy amerikai előadást szervezünk, tervezünk, és ígérem, beszámolok róla majd a kedves olvasóknak. Természetesen Magyarországot is „tervbe vettük.” Ahányszor kimegyek a tengeren túlra, kihangsúlyozom, hogy még van hitünk, súlyunk és még számítunk valamit. Napjaim úgy telnek, hogy mikor felkelek, hálát adok a Mindenségnek, hogy még itt lehetek, megköszönöm a fényt, a párom szeretetét ,és ezt a Szentgyörgyi-Alberttől vett fohászt mondom el: „Uram! Engedd, hogy társaid legyünk az alkotásban. Megértsük és megszépítsük a Te kezed munkáját, hogy ez a mi földünk biztos otthona lehessen gazdagságnak, szépségnek, boldogságnak és Békességnek.”