vissza a főoldalra

 2011.09.02. 

A tehetség önmagában kevés

Ha a celebek ismertek lehetnek, akkor én nem akarok az lenni

Viczián Ottó színművész Kazincbarcikán született 1974-ben. 1996-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a Madách Színházhoz szerződött, ám tíz év után más prózai színészekkel együtt megvált a társulattól. Játszott a Gózon Gyula Kamaraszínházban, az Örkény István Színházban, a Szekszárdi Német Színházban (még főiskolás korában), a Budaörsi Játékszínben. Jelenleg a Soproni Petőfi Színház tagja. 2011-ben Jászai Mari-díjjal ismerték el munkáját.

Elsősorban színpadi színész, mégis hangja tetté ismertté, sok film és sorozat fő vagy főbb szereplőjének adta a hangját, többek között ő Adrien Brody (A zongorista) és Brendan Fraser állandó magyar szinkronja.

Fontosabb színpadi szerepei: Edmond Rostand: A sasfiók – A reichstadti herceg, Romain Weingarten: A nyár – Simon, Várkonyi-Bródy: Will Shakespeare… – Will, Ken Ludwig: Csilagok Buffaloban – Howard, Herman Wouk: Zendülés a Caine hadihajón – Junius Urban jelzőszázados, Heiner Müller: Drachenoper – Lanzelot (Berlin), Jókai Mór: A bolondok grófja – a gróf, Pozsgai Zsolt: Szerelmes etűdök – Mozart, John Steinbeck: Egerek és emberek – Curley, Dale Wassermann: Kakukkfészek – Martini, Tennessee Williams: Üvegfigurák – Tom Wingfield, F. Dürrenmatt: Írói élmény – Látogató, Németh László: Cseresnyés – Völgyes Rudolf, Bognár László: Élektra – Oresztész, Bitó László: Ábrahám és Izsák – Izsák, Stein-Bock-Harnick: Hegedűs a háztetőn – Fegyka, Arthur Miller: Édes fiam – Chris Keller, William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi – Hamlet, Leonard Gershe: A pillangók szabadok - Don Baker, Katona József: Bánk bán – Ottó, Molnár Ferenc: A doktor úr – Bertalan.

 Lanzelot és a Sárkány kocsmázni megy

 –Életrajzát olvasva feltűnt, hogy játszott a Szekszárdi Német Színházban és Berlinben is. Mikor és milyen darabokkal?

 –Még főiskolás koromban –negyedik és ötödik évfolyamos hallgató voltam– mikor lehívtak Szekszárdra. Ez alapozta meg a későbbi németországi fellépéseimet, mert az a  Felix Goldmann rendezte Szekszárdon az Ármány és szerelem c. drámát, aki Berlinben egy kis színházat működtetett.

 –Rupnik Károly színművésszel már készített lapunk interjút, és ő is játszott a Német Színházban. Gondolom, ehhez elég jó nyelvtudás szükséges.

 –Ezzel nincs egyedül, és meglepődne, ha tudná, ez mennyire nincs így. Természetesen, ha jól akarjuk alakítani a szerepünket, akkor tudunk kell azt, hogy pontosan mit jelent az adott szöveg, s annak mi az értelme. Sajnos, dolgoztam olyan kollégával is, akinek fogalma sem volt minderről. Fel sem foghatom, hogy ez miként lehetséges. De van ellenpélda is: Mécs Károly pl. anyanyelvi szinten, Rupnik Károly szintén nagyon jól beszél németül.

 –És ön ismeri ezt a nyelvet?

 –Annyira mindenképpen, hogy értem az adott szöveget. Ez a feltétele annak, hogy jól és hitelesen alakítsam az adott figurát a színpadon.

 –Kint Németországban is az Ármány és szerelmet adták elő?

 –Nem, hanem egy operaszövegkönyv alapján írt játékot. Jevgenyij Schwartz Sárkány c. darabját játszották már Budapesten az Örkány István Színházban, s ezt dolgozta át Heiner Müller operaszövegkönyvé. Így született meg a Drachenoper, a Sárkányopera, amit viszont senki sem zenésített meg. Mi a librettót használtuk szövegkönyvnek, de úgy, hogy a darabra maga a szerző sem ismert volna rá. A rendező odaadta nekünk a szöveget, és azt kérte improvizáljunk rá, s abból támadtak neki ötletei.

 –Ez akkor egy olyan posztmodern, alternatív előadás lehetett, ahol a próbák alatt a műhelymunka is alkalmazott módszer.

 –Valóban eléggé alternatív volt ez az 1997-ben Magyarországon bemutatott darab. Nálunk vetődött föl az ötlet, milyen jó lenne, ha ezt Berlinben is bemutatnák, csak más színészekkel. Így aztán három nyarat töltöttem a „sárkány” mellett Németországban. Mindig ezt a darabot mutattuk be, de a szereplők gyakran váltakoztak.

 –De ön maradt.

 –Én , mint Lanzelot igen, de más alakította a Sárkányt, a Polgármestert és annak a  fiát is. Nagyon érdekes volt a német munkastílus, pl. egy perccel sem kezdődött később a próba a kiírt időpontnál.

 –Ez a déli államokban elképzelhetetlen.

 –Ahogy nálunk is. Legalább egy fél órát mindig várni kell. Bár én azt mondom, hogy a színházak működésénél, a próbarendnél igenis szükség van a precizitásra és a fegyelemre, de a németek ezt a színjátszásban kissé túlzásba viszik az alkotói szabadság rovására.

 –Két héttel ezelőtt lapunk hasábjain Csengeri Attila musicalénekes mesélt arról, hogy míg nálunk azt kéri egy rendező: tüzesen, szinte magából kikelve játsszon, addig a németeknél a visszafogottság a jellemző, és már azért is szólnak, ha valaki 1 cm-et kimegy a fényből.

 –Valóban a németek inkább a pontosságra teszik a hangsúlyt, mint a művészi beleélésre.

 –Több színésznél előfordul, hogy nem jut eszébe a szöveg, és akkor egy olyan mondat hagyja el a száját, mely illik az adott jelenethez. Ha viszont valaki nem tud németül, akkor nem élhet ezzel a bevált módszerrel.

 –Ezért valóban szükséges a német tudás, de a Drachenoperben nem volt gond, ha elfelejtettük az eredeti szöveget, mert a rendező direkt arra buzdított bennünket, hogy lehetőleg kétszer ne csináljuk ugyanazt. A darabnak megvolt a váza, de az ránk volt bízva, hogy a végén Lanzelot győz, vagy a Sárkány. Még csak nem is az előadás elején beszéltük meg, hogy mi legyen a vége, hanem a párbaj -jelenet közben improvizáltunk. Sőt arra is volt példa, hogy még a párbajra sem került sor, hanem lemondva a hatalomról, otthagyta Lanzelot és a Sárkány a színpadot és elmentek kocsmázni.

 –A kritikusok miként fogadták ezt a darabot?

 –Egyetlen egy kritikát sem olvastam róla, így fogalmam sincs a fogadtatásról.

 –Egyébként sem szokott kritikákat olvasni?

 –A Madách Színháznak voltam a tagja, mikor az első kritika jelent meg rólam. Igen elszomorított az, amit írtak. Ekkor idősebb kollegám, Horesnyi Laci bácsi azzal vígasztalt, hogy egy kritikus nem biztos, hogy azért ír valakiről rosszat, mert a színész valóban rosszul alakított. Attól a perctől kezdve nem olvastam kritikákat. Viszont egy ismeretlen „jóakaróm” azokat rendszeresen összegyűjtötte és elküldte a Madách Színházba. Ezek nem névtelen levelek voltak, de lehetett tudni, hogy a borítékon feltüntetett név nem valódi. Sopronban már nem kapok ilyen leveleket, tehát bizonyára elfelejtett az illető.

 –Kollegák véleményére már inkább kíváncsi?

 –Kifejezetten jól esik, ha néhány művésztársam elmondja a véleményét egy-egy szerepemről. Huszti Péter, Koltay János baráti észrevételeire mindig kíváncsi vagyok. Kerényi Imre pedig ha akarom, ha nem, köntörfalazás nélkül elmondja a véleményét. Amikor Szekszárdon az Ármány és szerelmet Huszti Péter megnézte, utána csak ennyit mondott: nagyon szépen beszélsz németül. Ebből tudtam, hogy jóval többet is kihozhattam volna Ferdinánd szerepéből.

 –Jelenleg Sopronban játszik. Mit gondol, ha a Madáchból nem lett volna zenés színház, akkor országos szinten ismertebb lenne?

 –Nem tudom…Valószínűleg ottmaradtam volna a Madáchban. Ha Huszti Péter is, akkor kaptam volna tőle remek lehetőségeket. Arra, hogy mennyire tudtam volna megfelelni a feladatnak, arra nem tudok válaszolni. Elképzelhető, hogy a nevemet akkor is csak a szinkronból ismernék. Egy időben én is sokat gondoltam arra: mi lett volna „ha”. Később rájöttem: felesleges ezekkel a gondolatokkal eljátszani, mert a jelenben kell élni.

 –Amikor a színészet mellett döntött, akkor mennyire motiválta az ismertség, hogy kedveljék az emberek? Hiszen sokak szerint a színészekben egy erős magamutogatási hajlam él.

 –A Bagdadi tolvaj c. mesefilmben a tolvaj megtalálja a sivatagban a bűvös palackot, amiből kiengedi a szellemet. Erre az meg akarja ölni, amin igencsak meglepődik a tolvaj. A válasz: „kétezer éve ülök ebben a palackban. Ezer évig arra gondoltam, hogyha valaki kiszabadít, azt gazdagon megjutalmazom, de most már azt mondom, megölöm az illetőt.” Nekem ez a szöveg mindig is fura volt, de a színészet és az ismertség kapcsán jöttem rá a gondolatiságára. Bizonyára nem mond igazat az, aki kijelenti, hogy a Színművészetin nem játszott el azzal a gondolattal: sztár lesz belőle, és napszemüveget kell hordania az utcán, nehogy felismerjék. Én is nagyon vágytam erre…De, immár 15 éve vagyok a pályán ,és erre abszolúte nem vágyom. Csalódtam, mert azt látom, hogy ma nagyon sok ember csupán azért ismert, mert ismerik, de semmi értékest nem cselekedett életében. Ha ők, a celebek ismertek lehetnek, akkor én nem akarok.

 –Ezt szatirikusan is meg lehet közelíteni, de nem szomorítja el ez az állapot?

 –Dehogynem! Platon egyik nagy művében, Az államban megkérdezik Szophoklésztől: „tudsz-e még nőkkel cicerézni?" Ő ezt válaszolta: „Hallgass, ember! Igen boldog vagyok, hogy megszabadultam ettől a nyűgtől.” Tehát én is így érzek az ismertséggel kapcsolatban. Már beletörődtem abba, hogy soha nem lehetek sztár, vagy olyan ismert színész, mint Huszti Péter.

 Mindig csak ugyanazt a 15-20 színészt látjuk a filmekben

 –Mikor Huszti pályára lépett még készültek tévéjátékok. De most a mozi vásznakon szinte mindig ugyanazt a 15 embert láthatjuk. A „kiválasztottak társaságát”. Mintha rajtuk kívül nem is lennének színészek.

 –Én engedőbb vagyok, azt mondom, hogy 20 ilyen személy van, de azt nekem senki se mondja, hogy az egész országban nincs több olyan színész, aki filmvászonra való. Eddig csak két és fél filmben szerepeltem. A „fél” onnan jön, hogy az egyiket nem mutatták be. Az első a Szalmabábok lázadása volt, a második a Boldogság színe. Nem értem, hogy a filmesek miért nem kísérleteznek más színészekkel is. Tényleg csak a pénzről szól a filmgyártás ? Ma már az is nagy dolog, ha valaki arról értesül, hogy egy filmhez válogatást hirdettek meg. Hiszen erről sem tud minden színész.

A főiskolán Mádi-Szabó Katalin volt az énektanárnőm, s ő mondta nekem: sajnos ehhez a szakmához elég egy 10% tehetség, a többi a szerencsén és a kapcsolatokon múlik. Ezt akkor nem akartam elhinni, úgy véltem, a tehetségnek előre kell törnie. Bebizonyosodott, hogy tanárnőmnek volt igaza. Azért rossz erről beszélnem, mert azt mondhatják rám: savanyú a szőlő.

 –De ha azt vesszük észre, hogy itt nem csak arról van szó, hogy a 30-40 éves színészek közül csak húszat ismernek, hanem arról is: a  „nagyokat” sem állítják a kamerák elé.

 –Ez valóban nagyon érdekes jelenség, egyszer talán ebben is változás lesz.

 –Kazincbarcikán született, bár úgy tudom, hogy Putnok meghatározó volt életében. Oda járt általános iskolába és gimnáziumba. Az irodalom szeretete volt a meghatározó? Az vitte a színészet felé?

 –Ezt nem tudnám megmondani, de a színészeten kívül más nem érdekelt. Nem is jelentkeztem máshová, csak a Színművészetire. Nem azért, mert annyira bíztam volna abban, hogy felvesznek, hanem más pályán nem is gondolkodtam. Igaz, kicsiny koromban pap szerettem volna lenni, de csak azért, mert ő állt elől, és beszélt a hívekhez. Tehát azt néztem, ki az, aki elől áll és „szerepel”; ki akartam tűnni a többiek közül. Mikor megtudtam azt, hogy ez a hivatás bizony másból is áll, akkor már nem akartam pap lenni.

 –Miskolcra jártak színházba?

 –Általános iskolában nem voltak színházlátogatások, de gimnáziumban többször is elvittek minket a Miskolci Nemzeti Színház előadásaira.

 –Azt olvastam, hogy szavalóversenyeken is részt vett, így az Arany János Balladamondó versenyen.

 –Így van, még Bánffy Gyuri bácsi volt a zsűri elnöke. Ezen kívül Kazinczy –versenyeken vettem részt. Egyedül voltam az osztályban versszeretetemmel, és ki is mertem állni szavalni nagyobb nyilvánosság elé. Történt, hogy a fizikaórán azt mondták: csak akkor nem írunk dolgozatot, ha elmondok egy verset. Nem tehettem mást: szavaltam, s így megúsztuk a felmérőt.  

–Melyik költőket kedveltet?

 –Nagyon szerettem Petőfi és Arany költészetét. Ma is divat és már Ady idejében is az volt, hogy leszólták azokat a régi költőket, akiket nagyon szeretett a nép. Igazából nem is lehet Adyt Petőfivel összehasonlítani, annyira eltérő a két költő világlátása és a kor is, amiben éltek. Nincsenek kedvenc költőim, de kedvenc verseim már igen.

 –Nem éppen szokványos, ha egy kamasz fiú rajong a versekért…  

–Valóban nem az, de ennek nálam igen prózai a magyarázata. Nem voltam a lányok kedvence, így az irodalomba „menekültem”. De nem csak verseket olvastam, hanem történelmi könyveket is. Arany János több balladája kapcsolódik a magyar történelem egy-egy epizódjához. Ami viszont nagyon megfogott az az egyiptomi művészet és történelem. Sokszor gondolok arra, milyen felemelő érzés lehet egy piramist megérinteni. Egy olyan majdnem ötezer éves alkotást, amit hozzám hasonló emberek építettek. Többször elgondolkodom azon: ki volt, aki először belevéste az agyagtáblákba a jeleket?

 –Játszunk el a gondolattal: 5000 év múlva korunk civilizációs vívmányaiból vajon mire emlékszik vissza büszkén az akkori emberiség? A piramisok akkor is állnak, de a bevásárlóközpontok nem hiszem.

 –Azok bizonyára nem…Szerintem az utókor igen kevés mai dologra lehet büszke. Számomra – visszatérve Egyiptomhoz – az is fura, mikor az utód a gyűlölt előd nevét kikapartatja a kőlapokról. Embernek végzete az, hogy felejt, s éppen ezért, ha valaki gonosz, akkor is emlékezni kéne rá, tán azért is, hogy okoljunk bűneiből. Bár egy ókori történész – talán Cassius Dio – írta azt, hogy az ember a történelemből csak egyetlen dolgot tanulhat: nem tanulhatunk a történelemből.

 –Akkor most térjünk vissza az ön történetére. Még gimnazista korában a Pécsi Sándor Gurulószínháznak lett a tagja. Mitől gurult ez a színház?

 –Nem volt a színpad alatt kerék, ha erre kíváncsi. Onnan a név, hogy a megye több településén is eljátszottuk a betanult darabot. Egy miskolci amatőr társulatról van szó, ami az újságban hirdette: tagokat keresnek. Így kerültem a Szép László által vezetett társulathoz.  

–Voltak akkor szerepálmai?

 –Természetesen és vannak is, de elhatároztam, hogy soha többé nem beszélek róluk. Eddig, ha elmondtam, mit szeretnék eljátszani, nem jött be. Annak viszont nagyon örülök, hogy Hamletet két alkalommal is eljátszhattam. Mindkét előadást Kerényi Imre rendezte, de mégis különböztek egymástól. Nagy élményt jelentett, hogy kétszer is eljátszhattam ezt a nagyszerű szerepet. Bevallom, Hamletre szerepére, már akkor gondoltam, mikor először elolvastam a drámát.

 –Hamlet, mint filozófus fogta meg?

 –Nem csak az. A történet szerint Hamlet őrültnek tetteti magát, hogy bosszút állhasson. De hiába eszel ki sok mindent, nem ér célhoz. Én arra gondolok: bizonyára tényleg megbolondult Hamlet, mert olyan lehetetlen helyzetbe került. Azt mondja: kizökkent az idő. S valóban kizökkent akkor az emberi tudat. A gondolatai is remekek: amikor azt mondja, nincsen se jó, se rossz, csak a gondolkodás teszi azzá. Ez is igaz, mert jó emberek egy rossz rendszerből is kreálhatnak sokkal jobbat. De a rosszak tönkreteszik a jó rendszert. Tehát az számít mi van a fejben és a szívben.

 –Ha szerepálmairól nem, de példaképeiről beszélne?

 –Példaképeim akkor lettek, mikor a főiskolára kerültem. Addig is tudtam, hogy ki az a Huszti Péter, de igazán példaképem akkor lett, mikor tanárom, majd később kollégám lett. Akkor láttam meg benne az embert is.

 – Elsőre felvették a főiskolára?

 –Igen, de ez a mi osztályunkban nem volt ritka, mert négyen voltunk, akiknek elsőnek sikerült. Szerencsém is volt, mert ha nem vettek volna föl elsőre, valószínűleg nem próbálkoztam volna meg újra.

 –Holott más nem érdekelte, csak a színészet.

 –Ez így van, nem tudom, mihez kezdtem volna, de olyan ember vagyok, akit a kudarc annyira elkeserít, hogy ebben az esetben felhagytam volna a színjátszás gondolatával. Mások bizonyára a felvételiztető tanárokat okolják, de én elhittem volna, hogy tehetségtelen vagyok.

 –Milyen szerepkörök állnak önhöz a legközelebb?

 –Shakespeare-tragédiáit kedvelem nagyon, igaz a vígjátékokat sem vetem meg, de azokhoz más adottság szükséges. Tehát hozzám inkább a drámai szerepkör áll közel. Ma sokan elfelejtik, hogy egy tragédia katarzisa is nyújthat akkora élményt, mint egy vígjáték. Nem olyan régen elhívtak egy improvizációs játékra, s az volt a fura, hogy a szereplők csak a poénok gyártására törekedtek. Több színész azt hiszi, hogy a közönségnek csak az tetszik, amin nevet – hiszen azt hallják. De biztos, hogy a néző a könnyedet, a humorost akarja? Nem biztos…Koltay János kollégám mondja erre: nem feltétlenül azt kell adni az embereknek, amit kérnek, hanem amire szükségük van. Hiszen ma sokan azt sem tudják, mire van szükségük. A céljuk: ismertek lenni, celebvilágba bekerülni. De azt tudják-e, hogy mi kell hozzá? És azt sem látják előre, hogy az ismertséggel nem feltétlenül jár a boldogság.

 –Talán ezért is lényeges, hogy egy színházon belül a vezetőség odafigyeljen az adott színészre,s belőle a legjobbat hozza ki.

 –Ez igen fontos, hiszen a színész fejlődését az is alakítja, hogy mit és kivel játszik a színpadon. Huszti Péter partnereként is nagyon sokat tanulhattam és másként, máshogy mint a főiskolán.

 –Sosem volt lámpaláza? Mondják, hogy egy „egészséges drukkra” szükség van.

 –Igen, ezt én is hallottam. Rajtam sosem segített a lámpaláz, így igyekeztem megszabadulni tőle. Sok függ attól is, ki nézi meg az adott előadást.

 Egy csinos lánytól is lámpalázunk lehet

 –Tehát, ha meghallja, hogy egy híres színész, rendező ül a nézőtéren, akkor „belázasodik”?

 –Nem feltétlenül erről van szó. Ha egy csinos lányt hívunk meg, akinek tetszeni szeretnénk, az bizony igen sokat számít. Ezért is fontos az, ki nézi az előadást. Kurt Vonnegut szerint nem az egész világnak, hanem egy embernek kell írni. Ő a nagynénjére gondolt írás közben. Nekem valaki egyszer hasonlót mondott: ne sok embernek alakíts a színpadon, képzeld el, hogy egyvalaki ül a nézőtéren, és neki játssz! Ebben van igazság, hiszen egyszerre több száz ember igényét úgysem lehet kielégíteni.

 –Meg szokta nézni kollegáit egy-egy előadásban? Azt tudom, hogy tavaly megtekintette Újpesten a Bodnárné bemutatóját.

 –Természetesen néhány kollegám szerepeit, pályáját figyelemmel kísérem, de ritkán ülök a nézőtéren. Kényelmetlen számomra, mert látom: ők csinálják, én meg csak nézem…

 –Diplomája után két évig volt a Madách társulatának a tagja, majd szabadúszó lett.

 –Most is az vagyok, hiszen a társulati forma kihalóban van. Darabra szerződtetik a színészeket. Így vagyok én a soproni színháznál is, ahol több darabban gondolnak rám, de nem vagyok státuszban. Az is elszomorít, hogy ha egy-egy előadás után leülünk beszélgetni, akkor nagyon ritkán esik szó a színpadról, a szerepformázásról.

 –Arról már esett szó, hogy az emberek többsége inkább a hangját ismeri, hiszen sokat szinkronizál. Mikor ismerkedett meg a szinkronstúdiók világával?

 –Még a főiskolán. Akkor ún. tömegezésben vettünk részt. Juhász Anna szinkronrendező látott bennem fantáziát; még három hónapja sem szinkronizáltam, mikor főszerepet adott nekem, annyira bízott bennem. Ő volt az, aki megtanított a szinkronizálásra. Természetesen olyan kollégáktól is sokat tanulhattam, mint –Isten nyugosztalja –Szakácsi Sándor.

 –Több színész panaszkodik arra, hogy felhígult ez a szakma.

 –Valóban előfordul, hogy egy cég olcsóbban, stúdiót végzett emberekkel csinálja meg a munkát, s ilyenkor kevesebbet fizet a fordítóknak és a „magyar hangoknak”. Ettől függetlenül vannak még olyan szinkronstúdiók, ahol tisztességesen dolgoznak, színészeket hívnak a szerepekre ,és meg is fizetik őket.

 –Ha egy ’70-es, ’80-as években remek szinkronok voltak és a rajzfilmekben is híres színészek működtek közre: Csákányi László, Márkus László, Horváth Gyula, Váradi Hédi, Kaló Flórián és még sorolhatnám.

 –És akkor teljesen szájmozgásra írták a szöveget. Manapság ez egyre ritkább. Ennek oka lehet, hogy nagyon gyorsan be kell fejezni egy-egy filmet. Idősebb színészek mesélik, hogy régebben egy film szinkronizálására egy hét időt is adtak. És a munka előtt levetítették a színészeknek az eredetit, hogy tudják, miről is szól az alkotás. Most ha a rendező lelkiismeretes, akkor nagyvonalakban elmeséli a film tartalmát, de többször előfordul, hogy fogalmunk sincs arról, hogy mit szinkronizálunk. Nem is időrendben vesszük fel a filmet, hanem úgy, ahogy éppen ráért az adott színész.

 –Már esett szó a példaképekről. Ma egy tizenéves gyerek a média világából választ magának példaképet. De kérdés: olyan embereket láthatunk a képernyőn, akik oda is valók?

 –Szerintem nem, de ez nem jelenti azt, hogy az, akit a tévében látunk, az nem lehet valahol, valakinek a példaképe. A fiatalok többsége nem tévéjátékot néz, magyar szappanoperát, hanem inkább valóság show-t, ami biztosan temérdek pénzt hoz egy tévés csatornának, de nagyon káros a társadalomra. Azt olvastam, hogy egyes országokban nem is engednek már ilyen műsorokat sugározni. A média nagy hatalom, és ezzel az erővel akár jóra is nevelhetné a társadalmat, mert megtehetné. Csak az nem hozna annyi bevételt.

 Az arab és a japán nyelv csodája

 –És egy színház is képes nevelni?

 –Természetesen, s ezzel nincs is baj. Tudjuk közvetve nevelni a fiatalokat, de ahhoz az kell, hogy eljöjjenek egy színdarabra. De nem kényszerből, vagy csak azért, mert a színházlátogatás miatt jobb jegyet kapnak irodalomból. Így nehéz egy gyerekkel megszerettetni a színházat, de az is igaz, ha 20-30 diákból csak egyet fogott meg az előadás annyira, hogy hazamegy, s előveszi irodalmi olvasmányait, akkor nem volt hiábavaló.

 –Egy színésznek is lehet hobbija. Azt tudom, hogy rajong a könyvekért, de azt is hallottam önről, hogy szereti a rockzenét és énekel is egy rock-zenekarban.

 –Nagyon rövid ideig valóban énekeltem egy együttesben, de sajnos a hangom nem alkalmas erre a műfajra. Holott még gitározni is tanultam. Megpróbáltam ezt is, jó buli volt, de hiba lenne erőltetni. Most egy kicsit tartok a jövőtől, mert egy zenés darabban is fel kell lépnem. Sajnos sem hangi, sem mozgásbeli adottságaim nem alkalmasak arra, hogy jó legyek egy zenés darabban.  

–Olvastam, hogy arabul és japánul is tanul.  

–Valóban, de arabul csak tanultam, és igen keveset tudok. Japánul nemrég kezdtem el tanulni, de már most többet tudok, mint arabul.

 –Mi motiválta mindebben?  

–Nagyon megtetszettek az arab és a japán nyelv írásjegyei. A japán nagyon érdekes, semmire sem hasonlít, amit eddig tanultam.

 –Tehát szabadidejét is hasznosan tölti el. A most induló évadban mely  darabokban láthatjuk Sopronban?

 –Molnár Ferenc Doktor úr c. vígjátékában, az Egy szerelem három éjszakájában, melyet Huszti Péter rendez és az Elveszett paradicsomban Csiszár Imrével. Remélem lapjuk olvasói közül minél többen megtekintik ezeket az előadásokat.