|
 2011.09.02.
Márai
Sándor: A gyertyák csonkig égnek
(Kassai Thália Színház)
Nemcsak
itthon tűzik műsorukra Márai Sándor darabjait a teátrumok,
hanem a világon mindenütt, Európában is ő az egyik legünnepeltebb
magyar szerző. Olaszországban valóságos Márai-kultusz alakult
ki, műveit egymás után dobják piacra, drámáit sorra mutatják
be. Mindig nagy és rendezőt próbáló feladat olyan művet színpadra
állítani, amelyet szerzője nem színpadi előadásra szánt. Más
a követelménye a regénynek és más a drámának. Ami megfog
bennünket olvasás közben, az nem biztos, hogy a színpadon
ugyanazt a hatást váltja ki belőlünk. Egy lassú sodrású,
csendesen hömpölygő regény cselekménye nem garantálja az élvezetes,
feszes és pergő előadást. Amíg a betűket olvassuk, aközben
jut időnk a mélázásra, elmélyülésre. Amikor színházban ülünk,
és a színpadon történtekre figyelünk, akkor kevesebb időnk
marad gondolataink tisztázására. Mindezen fölül a látvány
is megköti fantáziánkat, sok mindenre tekintettel vagyunk, a díszletre,
a jelmezekre, a színészi játékra, a zene, a kép- és a
hanghatás is megosztja figyelmünket.
Beke
Sándor rendezi A gyertyák csonkig égnek dramatizált változatát,
amit Kassán a Thália Színházban 2010. május 23-án mutattak
be. Az idén, május 11-én vendégjáték keretén belül az egri
Gárdonyi Géza Színházban már előadták, a XX. Diósgyőri Várszínházi
Esték jubileumi programsorozatban pedig a Várban augusztus 15-én.
Már Márai is érezte, A gyertyák csonkig égnek szinte kínálja
magát a színpadra állításra, ezért nekifogott. A Parázs címet
adta a készülő átdolgozásnak, de sehogyan sem haladt a munkával,
végül nem fejezte be. A kassai színház számára Pozsgai Zsolt
dramatizálta a regényt. Minden olyan emberközeli ebben a színjátékban,
mert belőlünk, gyarló jellemünkből fakad. A jelenetekben ráismerhetünk
magunkra, ugyanis azok nem szépítenek meg, nem igyekeznek vonzóvá
tenni bennünket, hanem mint a jó tükrök, úgy adják vissza képünket,
és megláthatjuk magunkat bennük. Ez a darab titka, ez fogja meg
lelkünket, ettől figyelünk lélegzetvisszafojtva majdnem két
óráig, amíg tart az előadás.
 A
színjátékban – mint egy hamisítatlan analitikus drámában -
már minden fontosabb esemény 40 évvel ezelőtt megtörtént,
ezeket taglalják, boncolgatják és élik át újra meg újra a
szereplők. Fiatal, tettre kész, elszánt, a jövőben bízó
ifjak voltak, amikor az életüket megváltoztató dolgok megestek
velük, és most idős, a fotelben gubbasztó, lemondó, a múltba
visszarévedő öregemberek, akiknek elszámolnivalójuk van egymással.
Mindegyiknek égeti a lelkét több kisebb és egy nagy titok,
szeretnék is, meg nem is, ha minden kiderülne.
Az elején a cselekmény igencsak komótosan halad előre.
Nem ismerjük meg csak az egyik fél változatát a 40 évvel ezelőtti
eseményekről. A Henrik az, aki emészti magát szobája mélyén,
régi sérelmeit hánytorgatja fel, és várja Konráddal a nagy
találkozást, mert szeretné kételyeit eloszlatni, és a lelkét
mardosó kérdésekre végre feleletet kapni. Először csak apróbb
kifogásait tudjuk meg. Ilyeneket, mint például a köztük lévő
megmagyarázhatatlan féltékenységet, ami azért keletkezett
Konrádban, mert Henrik jobb anyagi körülmények között,
szeretőbb család körében élt. Sohasem értette, és ezért
nehezen dolgozta föl, hogy ő szinte testvérként kötődött
Konrádhoz, feltétel nélkül megbízott benne, addig Konrádban
mindig valamiféle bizalmatlansággal vegyes nyugtalanság, vetélkedés
munkált. Szinte mániákusan ragaszkodik ahhoz, hogy a nagy, több,
mint 40 év óta köztük lappangó titokra fény derüljön. Ez a
titok nem mással, mint Henrik imádott feleségével, Krisztinával
kapcsolatos. Melyiküket szeretette igazán, mert nem volt hű
hozzá, Konrád miért szerette el barátja feleségét, tényleg
tőrbe akarták csalni, meg akarták ölni? Ezekre a súlyos kérdésekre
várja a választ. A darab közepe felé gyorsulni kezdenek
az események. Végre eljön látogatóba Konrád. Mindketten érzik,
a halál küszöbén járnak, ezért már nincs helye a mellébeszélésnek,
itt az idő a tisztázásra. Henrik harcias és támad, Konrád óvatos
és védekezik. Vonakodik, hogy határozottan, minden kétséget
kizáróan, egyértelműen válaszoljon az őt sürgető kérdésekre.
Fölizzik, szinte sistereg körülöttük a levegő, de Konrád
mindig kicsúszik Henrik markából, hiába szorítja sarokba,
Konrád ügyesen kihátrál belőle, a nyíltan vagy burkoltan
nekiszegezett kérdések elől kitér. Van, amire igent mond, van,
amit cáfol. Hogy Krisztina és Konrád tényleg a Henrik életére
tört, nem derül ki, ugyanúgy a levegőben marad, mint a darab
elején. Márai és a rendező is a nézőkre bízza, döntsék
el, megtörtént-e a tragikus vétség, vagy Henrik csak képzelődött
40 éven át.
A
gyertyák csonkig égnek igazán parádés szerepekkel ajándékozza
meg a színészeket. A sérelmeit 40 éven át halmozó Henriket Pólos
Árpád személyesíti meg. Alakításából érezzük, hogy
szinte robbanásig feszül benne az indulat, szeretne mindennek a
végére járni. Kelemen Csaba
Konrádot jeleníti meg. Az általa életre keltett figura
olyan, mintha nem lenne becsületes, egyenes jellem. A mindent tudó
Nini dajkát Cs. Tóth Erzsébet, a két férfi szívét rabul ejtő
Krisztinát Abaházi Nagy Lívia viszi fel a színre. Nem csak Márai
Sándor gondolataiért, hanem a két főszereplő színész
avatott játékáért is érdemes megnézni ezt a produkciót. (Felső
képen: Kelemen Csaba és Pólos Árpád; alsó képen: Pólos Árpád,
Tóbisz Titusz és Cs. Tóth Erzsébet.)
Dr.
Petővári Ágnes
|
