vissza a főoldalra

 2011.09.09. 

Kitörni a silányság világából

Célom a szereteten alapuló színház

Kőszegi Ákos Jászai Mari-díjas színművész 1960-ban született Budapesten. 1985-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, s még ebben az évben csatlakozott a Szegedi Nemzeti Színház társulatához. 1989-től a Pécsi Nemzeti Színház tagjainak sorát erősítette, 1992-től az Arizona, 1993-1994 között a József Attila Színház tagja volt. 1994-1996-ig a Radnóti Színházban lépett fel, majd a Soproni Petőfi Színházban játszott 2003-ig. Jelenleg a Kecskeméti Katona József Színház tagja.

Színpadon játszotta többek között Hamletet, Benedettót és Oberont Shakespeare-adaptációkban, Fagint az Oliverben, Lennyt az Egerek és emberekben, Dmitrijt a Kamarazov testvérekben, számos más mellett.

Kőszegi Ákos a legfoglalkoztatottabb szinkronszínészek közé tartozik. Sorozatokhoz, filmekhez egyaránt felkérést kap. Ő kölcsönzi Victor Garber hangját az Aliasban, James Gandolfini magyar hangja a Maffiózókban, David Carusóé a Miami helyszínelőkben. Gyakran szinkronizálja Tom Hanks színészt, s kisebb, de annál jelentősebb szereplők is megkapják orgánumát: a Csillagok háborújában Mace Windut, azaz Samuel L. Jacksont, A Gyűrűk Ura második és harmadik részében pedig Grímát szólaltatja meg magyarul, akit Brad Dourif alakít.

Színpadi szerepei: William Shakespeare: Rómeó és Júlia – Lőrinc barát; Móricz Zsigmond: Úri muri – Szakhmáry Zoltán, Schiller: Ármány és szerelem – Ferdinand; Schiller: Don Carlos – címszerep, Posa márki, II. Fülöp; MacDermot–Ragni–Rado: Hair– Berger; Kesey–Wasserman: Kakukkfészek – Mac Murphy; Peter Shaffer: Amadeus– Antonio Salieri; Peter Hacks: Amphitryon– Jupiter; Ivan Kušan: A balkáni kobra– Juraj Ardonjak, vállalkozó; Georg Büchner: Danton halála– Danton; John Steinbeck: Egerek és emberek– Lennie, Márai Sándor: Eszter hagyatéka– Lajos; Pozsgai Zsolt: Szabadságharc Szebenben – Kosztka; Gaál József: A peleskei nótárius– Gazsi; Niccolò Machiavelli: Mandragóra– Ligurio; Shakespeare: Lear király – Cornwall hercege; Forgách András: A kulcs– Báty; Székely János: Caligula helytartója – Petronius, William Shakespeare: III. Richárd –címszerep.

 Végigutaztam az egész életemet

 –Pályafutását olvasva kitűnik, hogy hat színház társulatát is erősítette, a hetediknek, a kecskemétinek 2003 óta a tagja –ami rekordidőnek számít–, és ott átélt egy vezetőváltást is. Ennyire szereti Kecskemétet, vagy pedig mind Bodolay Géza a régi, mind Cseke Péter a jelenlegi igazgató is jó lehetőségeket adott önnek?

 –Nagyon kedvelem Kecskemétet, mert egy harmonikus, fejlődő település, emellett mindkét említett úriember jó barátom; értékes művésznek tartom őket, attól függetlenül, hogy teljesen más a színházi koncepciójuk. Ezek az elképzelések számomra elfogadhatók, és mindkettőjükkel szerettem/szeretek dolgozni, mert „mindenevő” vagyok a színházi szakmában.

 –Azt mondják, hogy míg Bodolay inkább művészszínházat csinált, addig Cseke népszínházat.

 –Bodolay Géza az ún. német színházat valósította meg, és így nagyon dús rendezői koncepcióval rendelkező előadásokat hozott létre, olyanokat, melyeknél a színészi megvalósítás hátrébb szorult. Viszont, ha egy színész az ilyen koncepcióban jól játszott, akkor a közönség is élvezte az előadásokat. A Cseke-féle színházat pedig a színész-központúsága miatt szeretem.

 –Bodolay Gézával együtt több színész távozott. Nem kérte meg önt, hogy szolidaritásból hagyja ott a kecskeméti színházat?

 –Nem, bár lehet , hogy elvárta volna, de én már végigutaztam az egész életemet, s ezért belefáradtam abba, hogy egyik színházból a másikba menjek. Az a város, ahol a színházi vezetőváltásig már öt évet eltöltöttem annyira megszeretett és elfogadott, hogy hibát követtem volna el, ha továbbállok. Ettől függetlenül budapesti vagyok, Kecskemét pedig azt jelenti, mintha egy másik életem is volna.

 –Ritkaság egy színész életében, ha egyazon műben több figurát is alakíthat. Feltűnt, hogy a Don Carlosban három szerepet is eljátszott.

 –Így van; voltam Carlos, Posa és Fülöp király is. Ez szinte egyedülálló egy színész életében. A címszerepet még kezdő színészként Szegeden játszottam, Posa márkit már Pécsett alakítottam , míg Kecskeméten II. Fülöpöt.

 –Az elmúlt évadban két nagy, érdekes szerepe is volt: III. Richárd és Petronius, Caligula helytartója. Mindkettőben központi kérdés a hatalom, illetve annak gondolkodás nélküli kiszolgálása. Egyes vélemények szerint gonosz embert játszani hálásabb, mint jót. Ön is így véli? Mert a pozitív szereplőket sokszor naívnak hiszik.

 –Már említettem, hogy „mindenevő” vagyok, és nem válogatok aszerint, hogy pozitív, vagy negatív figurát játsszak. Vallom: hogy mindent jól és hitelesen kell alakítani. Az igaz, hogy egy intrikus figura megformázásakor gazdagabb eszköztárt lehet használni, s talán ezért hálásabb ilyen szerepeket alakítani, de egy hős figurát is „színessé” lehet tenni, ha valaki a saját gondolatait és életének történeteit használja fel támpontként.

 –Székely János Caligula helytartója c. drámája pedig olyan mű, ami minden korra kivetíthető.

 –Természetesen, mert azt mutatja be, hogy milyenné válnak az emberek egy diktatúrában. S ekkor már mindegy, hogy az eredeti korba helyezzük-e a művet. Amikor ez a mű született, akkor is egy esztelen diktatúra tombolt. A Római Birodalom egyik nagyon magas rangú tisztjét játszom, aki gondolkodás nélkül teszi, amit tennie kell, mert ebben rejlik a birodalom ereje. Az uralkodó, Caligula eszement, irracionális dolgokat követel meg, de még ezeket a parancsokat is végrehajtaná. Csakhogy találkozik egy emberrel, Barakiással, aki ráveszi Petroniust, hogy legyenek önálló gondolatai. Petronius ezért egy különös átalakuláson megy át a darab alatt. 

–Hogyan fogadta a közönség ezt a darabot, mert egyes színházcsinálók szerint drámákra, ráadásul magyar szerzők műveire nehéz becsalogatni a nézőket?  

–Ha jól játsszuk a darabot, úgy hogy a néző figyelme egy pillanatra sem terelődik el a színpadról és így megfogja őt a gondolatiság, akkor sikert lehet elérni. Kecskeméten a Caligula helytartójának olyan különleges a sikere, hogy felállva tapsolnak a nézők, mintha csak egy musicalt játszanánk. Ennek titka: ha minden leírt mondat mögé a színész elhelyezi a saját gondolatát, az olyan tartalommal tölti meg az előadást, hogy nem lehet csupán elbeszélő a dráma. Bagó Bertalan barátom, a darab rendezője mondta a próbákon: „arra figyeljetek, hova megy a fuvar, mit akartok közölni az adott mondattal”. Nagyon örülök ennek a szerepnek, amit Cseke Péternek köszönhetek, mert ő kifejezetten azért döntött a darab mellett, hogy eljátszhassam Petroniust.

 –Tehát egy jutalomalakításról van szó?

 –Szó sincs róla. Cseke Péter úgy gondolta: olyan szerepeket kell rám osztani, amelyek– bár nem szeretem ezt a szót – kihívást jelentenek számomra. Azért is különös kegyelem nekem a Caligula helytartóját játszatni, mert még a ’80-as évek elején láttam Pécsett Harag György rendezésében, s akkor Lukács Sándor játszotta Petroniust és Őze Lajos Barakiást. Nagyon nagy hatást gyakorolt rám az az előadás, mindig is mondogattam magamban, hogy egyszer talán jó lenne eljátszani. Nagyon jók a magyar drámák, és milyen érdekes, hogy Bessenyei Ferenc nagyszabású alakításai óta ritkán gondolkodnak veretes hazai darabokban a színházigazgatók, pedig milyen jó is lenne azokat újrafogalmazni. Ha igazgató lennék, akkor biztos műsorra tűznék néhány régen játszott, de jó magyar drámát.

 –Tehát színházigazgatói babérokra tör?

 –Önmagamtól, saját elhatározásból nem pályáznék, de ha valaki azt mondja, hogy nekem kéne egy adott színházat vezetni, akkor bizonyára igent mondanék, hiszen kész koncepciókkal rendelkezem.

 –Ez a valaki művésztárs lenne, vagy az adott város vezetője?  

–Teljesen mindegy, de természetesen a fenntartó támogatása nélkül értelmetlen belekezdeni egy ilyen projektbe. Azt gondolom: a színházban eltöltött éveim alkalmassá tesznek egy ilyen poszt betöltésére. Az utóbbi években azt vettem észre, hogy a próbafolyamatok alatt a saját szerepemmel egy-két hétig foglalkozom, majd a mellettem állók szerepeit segítem megfogalmazni. Ezt a segítséget a kollégák elfogadják tőlem, amit nagyon fontosnak tartok.

 –Felkérték már rendezésre?

 –Eddig még nem rendeztem darabot, de számos olyan produkcióban vettem részt, melyek az én gondolataimra, meglátásaimra is épültek. Egy színész számára nagy boldogságot jelent, ha teljes a bizalom irányába, ha egy szerződtetési tárgyaláson azt hallja: „örülök, hogy itt játszol, és közöld, ha rendezni szeretnél”. Ezt mondta nekem Cseke Péter, de én nem szeretek magamnak darabot választani.

 Másfélemelet magasságból zuhantam le egy fáról

 –Mondják: színház az egész világ. S ahogy életéről olvastam, meg kell állapítani, hogy már gyermekként az életadta drámában játszott, amikor egy kölyök-galeri tagja volt. Az akkor szerzett élményeket fel tudta használni a színpadon?

 –Ha nem is tudatosan, de ösztönösen beleívódnak egy adott figurába múltam emlékei. Albertfalván születtem, ott töltöttem gyermekéveimet, ezen az akkor még külvárosi, csatangolásra alkalmas területen. Nem pontos a galeri kifejezés, mert kallódó gyerekek halmaza élt azon a részen. Nagyon sokat csavarogtunk, igen veszélyesen éltünk, annyira, hogy aki ott megérte a tizennyolcadik életévét, az már valószínűleg életben is maradt. Ezt nagyon komolyan mondom, mert sokan életüket veszítették. Egyszer másfélemelet magasságból zuhantam le egy fáról, és kis híján elütött a vonat, hiszen sokat kóboroltunk a sínek környékén. Általános jellemzője volt ennek az életstílusnak a verekedés és az agresszió. Egy ideig jól éreztem magam ebben a közegben, de aztán megpróbáltam valahogyan kitörni belőle. Ezért először sportoltam, fociztam, mert nagyon szerettem kapusként játszani. Mindig is ki akartam tűnni a többi ember közül…Ezek a vágyak később tartalommal is megtöltődtek. Bizonyára nagyképűnek hangzik az, hogy más akartam lenni, mint a társaim, de csak ilyen motivációval kerülhettem ki egy önveszélyes életmódból. Jól tudom, hogy azok a fiúk, akikkel együtt csavarogtam, mit értek el az életben. Sajnos nem sokat, sőt…

 –Akkor lelkileg eléggé edzetten vágott neki az életnek. Hiszen már kiskorában megszokta azt, hogy nem rózsaszín az égbolt.

 –Ez így van. Egy nagyon szegény családból származom. Annak ellenére, hogy szüleim vegyészmérnökként dolgoztak, mindig anyagi gondjaink voltak. Négyen éltünk egy harminckét négyzetméteres lakásban, no meg a kutyánk és a hörcsögöm. Ekkora lakás nem jelent megfelelő életteret egy gyerek számára, ezért természetes volt számomra, hogy állandóan elcsavarogjak hazulról. Tízen hatéves koromban történt életemben a nagy változás, amikor a Műegyetemen működő Szkéné Színpadra kerültem. Akkor ott egy jelentős amatőr színjátszás folyt. Egy olyan világba kerültem be, amiről csak álmodtam. A Budai Nagy Antal Gimnáziumban tanultam, és sokszor irigykedve nézegettem azt a tablót, amin Harsányi Gábor látható, és magamban mondogattam: „de jó neki, hogy színész lett belőle”. A Szkénében végre felnőttek között lehettem. Mindig is az idősebbek társaságát kerestem, mert tanulhattam tőlük. A Szkéné Színpadon rádöbbentem, hogy műveletlenebb, tanulatlanabb vagyok a társaimnál, mert nem volt olyan téma, amihez hozzá tudtam volna szólni. Addig nem érdekeltek az iskolai tanulmányok, és szüleim elválásának évében sokat lógtam az iskolából Másodikban meg is buktam, majdnem kicsaptak, annyira lusta voltam. Még történelemből is egyesem volt, mert nem vettem magamnak a fáradtságot ahhoz, hogy leüljek a könyv elé. Holott a mai napig szeretem a történelmet. Orosz tagozatra jártam, és ebből a tárgyból kétszer is megbuktam. Ennek ellenére az átlaghoz képest jól, folyékonyan beszéltem oroszul. Ez akkor derült ki, mikor főiskolásként kint voltunk egy hétig az akkor még Leningrádnak nevezett városban. Tehát semmi sem motivált tízen hatéves koromig, hogy komolyan foglalkozzam a jövővel és tanulmányaimmal. Barátaim a Szkénében viszont arra ösztökéltek: tanuljak, olvassak, és sok zenét hallgassak. Be tudtam pótolni hiányosságaimat is, és a humán tárgyakból jobb jegyeket hoztam haza. Nem tehettem meg azt, hogy ne készüljek irodalomból, vagy nyelvtanból.

 –Sőt még meg is nyerte a József Attila Országos Szavalóversenyt.

 –S ekkor mondta azt az orosztanárnőm, aki megbuktatott: „Ákos, ha tudom, hogy milyen jól szavalsz, nem buktatlak meg”. Legyen elég annyi, hogy erre nem éppen barátságosan válaszoltam. Eldöntöttem, hogy jelentkezem a Színművészetire; sokak meglepetésére, elsőre felvettek. Nagy könnyebbséggel mentem két nappal rá a szóbeli érettségire, mert sejtettem, nem buktatnak meg semmiből.

 –Milyen elképzelései voltak erről a pályáról, és később nem mondta-e magában: „anyám, én nem ezt a lovat akartam”?  

–Nem egyszerű erre válaszolni. Az ország legirigyeltebb szakmáját, hivatását sajátítottam el. Ezt bizonyítja a hatalmas túljelentkezés a színész szakra. Aki felvételt nyert, szinte az egész ország irigyelte. Amikor bekerültünk, azt mondták tanáraink: „ma már nem becsülik meg annyira a színészeket, örüljünk, ha állást kapunk”. Mégis nagyon sok híres emberekkel dolgozhattam együtt. Még főiskolás koromban együtt filmezhettem A vén bakancsos, és fia a huszár –ban Páger Antallal, Gobbi Hildával és Raksányi Gellérttel. Olyan rendezőkkel is dolgozhattam, mint Gábor Pál, és Kapás Dezsőnek is sokat köszönhetek, aki megtanított arra, miként kell próbálni.

 –Ez még a főiskolán történt?

 –Igaz, ő nem volt a tanárunk, mégis úgy alakult, hogy ő rendezi a Don Perlimplin és Belisa szerelme a kertben című Lorca-művet. Ez egy remek stúdiumot jelentett számomra, hiszen azt is megtanultam, hogyan kell egy szereppel foglalkozni, hogyan kell hozzányúlni, és egyáltalán az alázatot. Később nagyon jó barátok is lettünk. Már negyedikes főiskolás voltam, amikor a Gábor Pál által rendezett Kakukkfészekben játszottam. Tőle pedig azt tanultam meg, hogy minden egyes szerepet teljes erőbedobással kell elsajátítani. Azóta eltelt néhány évtized és egyre jobban devalválódott az addig irigyelt színészi életforma, s helyünket átvették a politika szereplői, akik a színészeket anyagi és szellemi téren is ellehetetlenítették. A mai napig érzem azt, hogy a kultúra területén még mindig sok a kapkodás, az átgondolatlan döntéshozatal. A színházi társadalom is kettészakadt.

 –Minek a mentén?

 –Főleg politika mentén. Legtöbben azért kritizálnak egy művet, mert annak rendezője, illetve az abban játszók más politikai táborba tartoznak. Nem szeretem, ha a színészek azt nézik, ki kire szavazott, mert az hátráltatja a művészi munkát. Kecskeméten arra figyelünk, hogy jó színházat csináljunk. Így egy olyan társulat alakult ki, ahol a tagok jól érzik magukat, és együtt gondolkodnak. Többen az arcunkat és a nevünket adtuk egy politikai párt kampányaihoz, s azt veszem észre, mintha erről megfeledkeznének. Nem jutalmat várunk mi ezért, de legalább annyit, hogy munkánk legyen. Ne csak addig legyen szüksége a politikusnak egy színészre, amíg tart a választási kampány. Jó lenne, ha új gazdasági koncepció alapján működnének a színházak.

 A volt klientúra tagjai minden színházban vezető szerepet játszottak

 –Azt mondja, megfeledkeztek önökről. Holott éppen azzal támadják a liberálisok a jelenlegi kulturális vezetést, hogy olyan embereket neveznek ki a színházak élére, akik a jelenlegi kormánypártok mellett küzdöttek.

 –Aki ezeket a mondatokat szajkózza, nem akarja, vagy nem tudja látni: milyen ízléstelen volt eddig a színházi élet, s ezért kellett változtatni. Nem látják, hogy a volt klientúra tagjai minden színházban vezető szerepet játszottak. Másnak is meg kell adni az esélyt. Nem szabad rögtön kinevezése pillanatában kritizálni valakit, várjunk ezzel, amíg kiderül, milyen színházat csinált. Egy a lényeg, hogy valamilyen úton-módon ki kell törni a silányság világából.

 –A sok magán színi iskola léte mennyire jelent problémát? Az ott tanulókkal pedig elhitetik, hogy színész lehet.

 –Ezt nagyfokú felelőtlenségnek tartom. Akik ezeket az iskolákat létrehozzák, azt gondolják, hogy majd az élet eldönti, ki alkalmas erre a pályára. A szinkronszakmára is jellemző, hogy létrejöttek különböző iskolák, melyek adnak valamilyen képesítést, de nem garantálják a minőséget. Az onnan kikerültek olcsóbbak, mint a képzett színészek, ezért többször hívják őket, s így én érzem idegennek magamat abban a közegben, amiben otthon voltam évtizedeken keresztül. Aki valódi színész, alkalmas arra, hogy színházban, filmen, rádióban, szinkronban dolgozzon. Attól, hogy valaki elvégez egy szinkronképzőt még erre a munkára nem lesz alkalmas. Létrejött egy fogalom: szinkronszínész. Holott ilyen nincs. Mindig felháborodom azon, ha ezt mondják rólam. Színész vagyok, aki szinkronizál is. Sajnos elég kevés színészt látni a mikrofon előtt. Dolgozom ügyes, szakmailag fejlődőképes lányokkal és fiúkkal is a szinkronban, de ettől őket még nem tartom színésznek. Az viszont visszás, hogy végzett színészeknek azért nincs munkájuk, mert mindent az olcsósság és a népszerűség határoz meg. Remélem a kulturális életben is eljön végre a teljes rendszerváltás.

 –Azon is vitatkoznak manapság: szinkronizálják-e egyáltalán a filmeket?

 –Néhány nagyokos ember szerint, akkor tanulunk meg idegen nyelveket, ha feliratozzák a filmeket. Ma az ország lakóinak jelentős része nem vesz kezébe könyvet, sok a funkcionális analfabéta. Ezért ez az ország most alkalmatlan arra, hogy minden tévéfilmet feliratozzanak. Az lenne a jó megoldás, ha egy csatornán csak feliratos filmek mennének, és az valóban segítene a nyelvtanuláshoz.

 Egy vak kislánynak a hangom jelenti a világmindenséget

 –Mennyire kell egy színésznek megalkuvónak lenni ahhoz, hogy érvényesüljön, híressé váljon?

 –Egy ideig nagyon elítéltem azokat a színészeket, akik prostituálódtak, és mindent megtettek a népszerűségük érdekében. Ma már megbocsátóbb vagyok, mert látom, hogy igen nehéz egy színész megélhetése. Abban biztos lehet az olvasó, hogy engem nem lát bohóckodni különböző vetélkedőkben, mert a színpadi munkám által szeretnék híres lenni, és ebből kívánok megélni. Ha csak a pénz motiválna, akkor biztos gazdag ember lennék, de önmagában nem izgatnak az anyagiak, de azt nagyon szeretném, ha a munkámmal annyit tudnék keresni, amire szükségem van. Egy igen felelősségteljes munkáról van szó, már egy szótagot sem ejthetek ki hibásan „büntetlenül”, mert a személyes visszajelzésekből tudom, mennyien figyelik a szinkronizálásaimat. Megkeresett egyszer egy vak kislány, aki elmondta nekem, hogy az én hangom jelenti a világmindenséget. Több ezer kazettán, pontosan dokumentálva őrzi a munkáimat. Sokszor, a mikrofon mögött állva eszembe jut, hogy neki is dolgozom. Ha ő képes arra, hogy anyagi problémák ellenére leutazzon vidékre, és meghallgasson a színházban, akkor nekem kötelességem munkáimat a lehető legjobban elvégezni.

 –Az nem bántja, hogy vidéken játszik?

 –Nem, mert ott van a színház, ahol én vagyok. A szakmában eddig annyi mellőzöttséget kaptam, hogy elhatároztam, csak azt csinálom, amihez kedvem van. Úgy látom, hogy jó úton járok, mert nagyon sok felkérést kapok, ami azt jelenti, hogy eddigi munkám engem igazolt és nem a kétkedőket.

 –Miben, kiben kételkedtek?

 –Színészi teljesítményemben. A ’80-as években a Nemzeti Színházban játszottuk a Hamletet vendégjátékként. Én alakítottam a címszerepet, és akkora volt a siker, hogy állva tapsoltak, ami akkoriban igen szokatlan volt. Ezután teljesen lehúzták ezt az előadást egy szakmai lapban. Valószínűleg egy koncepciós cikk volt, amit valakinek, talán Aczél György megrendelésére írtak. Évek múltán találkoztam a kritika szerzőjével, aki szégyenkezve bocsánatot kért tőlem. Később is éreztem, hogy nem akarják egyesek a jelenlétemet elfogadni.

 Páger az apámat játszotta a filmben, s bevallom egy kissé izgultam

 –Bizonyára nem eléggé simulékony.

 –Elképzelhető, hogy ez az oka. Megvan a magam véleménye, amit sokan nem szeretnek, de nagyon jó rendezőkkel dolgoztam együtt, akik megfogadták tanácsaimat, de attól még nem sérült az öntudatuk. Sokan azt hiszik, ha más ötletét elfogadják, akkor kevesebbek lesznek…

 –Volt már arra példa, hogy visszaadott egy szerepet, mert nem volt jó a rendezői koncepció?

 –Nem bántom azokat a színészeket, akik arra büszkék, hogy soha nem adtak még vissza szerepet. Én viszont, ha egyszer nem tetszik nekem egy előadás, akkor kiszállok belőle. Sőt nemcsak előadásról van szó, hanem színházról is. Szegedről és Pécsről is azért mentem el, mert úgy éreztem, a pálya szélére akarnak sodorni. Nincs is rosszabb annál, mikor valaki csak kényszerből játszik, s mikor azt látom, hogy egy színész kedvtelenül bolyong a színpadon , látszik rajta, mennyire utálja az egész előadást. Ez a néző felé hatalmas tiszteletlenség. A rendezőnek is a felelőssége, hogy a színész szeresse a munkáját, és ne tehernek érezze. Vágyam a kölcsönös megbecsülésen és a szereteten alapuló színház, egy olyan teátrum, ahol elismerjük egymás munkáját, és nem nézzük le a másikat.

 –Említette, hogy milyen híres színészekkel filmezett főiskolás korában. Ők hogyan viszonyultak egy fiatal színészhez? És ön is úgy viselkedik a kezdő kollegákkal?

 –Páger Antal az apámat játszotta a filmben, s bevallom egy kissé izgultam, bár addigra már voltak sikereim. Elkezdtük a jelenetet, Páger állt velem szemben, elmondta a szövegét, s ahogy befejezte, elfordult. Csak arra figyelt, hogy mikor gyullad fel a piros lámpa a kamerán. Én pedig kezdőként azt hittem, hogy a forgatás közben valamilyen kontaktus alakulhat ki közöttünk. Így ment le az első jelenetünk. Páger egy óra múlva odajött hozzám és azt mondta: „ha ilyen jó képű a vén bakancsos fia, akkor az apja is az lehetett.” Ezután nagyon sokat segített nekem, szakmai tanácsokat adott. Rájöttem arra, milyen hatalmas ösztönző erő, ha valakit elfogadnak és szeretnek. Ezért többször, csak halkan – nehogy kínos legyen számára – odasúgom a kollégámnak, hogyan oldjon meg egy jelenetet. A szinkronnál, ha látom, hogy keze-lába remeg a mellettem állónak, megkérdem: tartsam-e neki a papírt? Vagy egy rossz hangsúlynál direkte bakizok egyet, hogy újra vegyék a jelenetet, s addig elmondom az illetőnek, miként lehet megoldani a helyes hangsúlyozást. Ezek nem hatalmas hőstettek, de akkor és ott meghatározók kollégáim számára. És ha ők örömmel, félszeiktől megszabadulva alakítanak, az kihat az előadásra és annak befogadására is. Ez a szereteten alapuló művészet lényege.