vissza a főoldalra

 2011.09.09. 

Csurka István: Történelemhamisítás

Üres porták

Egyik élelmes kisközségünk – s melyik kisközség nem volt élelmes ezelőtt? – felajánlja szélvert portáit bajba jutott devizahiteleseknek. Az állam, amely lakótelepet készül építeni az otthonukat vesztő bankáldozatoknak, szerezze meg ezeket a városba költözött kései hozzátartozók által eladásra hiába kínált ingatlanokat, szól az élelmes javaslat, s ezekbe költözzenek bele a lehetőleg gyermekes családok. Így megtelik az óvoda, feltöltődik az iskola, forgalom indul meg a községben és a környéken, a szomszédos városban, de akár helyben is lehet munkát találni.

A javaslat ésszerű, baráti, vonzó és mégis tragédiával terhelt, majdnem halálszagú. Mert mögötte ott van az évek óta csukott zsalugáter, esetleg a megroskadt tető, vagy a hosszú tornác a maga oszlopaival, amely előtt virágoskert díszlett és a lugasra szőlő futott fel, amelyben valaha éltek, s amelynek kapuját becsapva gyermekek rajai szaladoztak az iskolába. Ma pedig egy egész falu keresi beléjük a gyermeket. Az életet.

A kihalás Trianonnal még gyakorlatban nem kezdődött el, csak a nagy intést kapta meg a magyarság, mert a falu munkájára még rendezetlen földviszonyok közepett is szüksége volt a megcsonkított országnak. S a földműves, a napszámos és az önálló gazdaság, egyáltalán a falu a maga öntudatával még része volt a magyar megmaradásnak. Az alapja volt és maradt. A megcsonkítás csak a lelkekben kezdette el pusztító munkáját. A hiábavalóság rozsdásodása Trianon következtében kezdett el dolgozni a magyar lélekben. A magyarság megalázása, a magunkra maradottság azonban még nem tudta elpusztítani a falu ragaszkodását az élethez, a munkához.

Trianon volt a legnagyobb falhoz állítása a magyarságnak, de a mészárlás géppuskái csak a második világháború után szólaltak meg, s a falutól még akkor sem tudták teljesen elvenni a hivatását. A falu a maga kistermelésével, kényszereivel, padláslesöpréseivel, tagosításaival még egy néhány évig meg tudott maradni nemzetfenntartónak. Innen szaladt még szét százezernyi ifjú ember fel a gyárba, fel az egyetemre, s csalárd hívással fel a Pártba is, és a faluval csak a második csapás, az ötvenhatos megtorlás és a rettenetesen idegen kényszerítés végzett, amikor azt verték a szemébe, hogy az egyéni leleményen, élelmességen, tehetségen és rengeteg munkán alapuló kistermelése, a sajátja értelmetlen, és be kell sorolnia a hajtott, terelt, ellenőrzött szolgák közé. Méghozzá sokszor olyanok szolgái közé, akik akkor érkeztek a mezőre, mert előtte szovjet pártiskolán tanultak. De a falu még így is élve maradt, az idősebbek nem is tudtak, nem is akartak elvándorolni, megéltek az egy hold háztájiból, de a fiatalok már nem vállalták tovább a kilátástalanságot. Elmentek és csak néha néztek haza. Megrakodtak, egy kicsit segítettek, egyszem gyermeküknek megmutatták a régi falut, felragyogtatták a borzalmas idők megható és szerelmes élményeit, mert még szerették múltjukat. Szép is volt. Szép volt a magyar falu, leginkább azért, mert mindent kibírt, de már egyre csökkenő mértékben, fogyatkozó rajokban bocsátotta ki magából a magyar embert. Már nagyon fáradt volt.

Ezzel a halálos fáradtsággal, de még lankadatlan munkakészséggel és a tűrőképességgel érkezett a legnagyobb csapás korszakába, amit közönségesen rendszerváltásnak szokás nevezni, de amely a falu szemével nézve minden volt, csak nem jó váltás, neki való újítás. Hiszen, ha korábban mindent elvettek is tőle az utolsó zsák vetőmagig, az életformáján nem tudtak és nem is akartak változtatni. Most azonban kivetették önmagából. Az új szólam, a Nyugat, a modern életforma kimondatlan lenézést közvetített a falu felé, s új eszközeivel roppant csábításnak vetette alá az egész fiatalságot. Diszkóval, night clubbal, kuplerájjal bombázta szét az addig közösségi fegyelemben élő falut, s az egyéni kiélés, a „csak én számítok” – életformáját nyomatta le oda, ahol azelőtt a munka és a tisztesség, az erő volt a legény becsülete. Amit termelt, nem kellett, mert idegen felvásárlók minősítették le a gyümölcsét, vágatták ki termő ültetvényeit, záratták be vele teli disznóóljait, mert újra csak az a nagyüzem uralkodott, amelytől a rendszerváltásban megszabadulni volt a parasztság minden vágya. A tőle idegen termelés, ahová már dolgos kézként sem kellett, mert a nagy táblákon mindent a gép végzett el, a feleslegesség érzését fejlesztette ki. A nadrágszíjparcellák, a kisbirtokok, a hat tehenek, a két lovak, a begyűjtőbe cipelt tejeskannák értelmetlenné váltak, megszűntek, a falu már öregestül se kellett. Az ember nem kellett, amely benne élt. Terhére volt annak az íróasztali, jakobinus, szabadkőműves mindentudó globalizmusnak, amely például a brazíliai cukornádra akarta építeni, mint a nagytőkének a legtöbb hasznot hozó növényre, Európa cukorellátását. Ezért bezáratta leginkább a magyar cukorgyárakat, köztük a legmodernebbeket is, mivel azonban Brazília felmondta a cukorszállítást, mert nádcukrából olajkiváltó hajtóanyagot készít, mi, magyarok, most újraindíthatnánk a cukorgyárainkat, ha volnának még cukorrépa-termelők. Ember nélkül a nagyüzem se tud erre csak úgy átállni. Ilyenkor azonban, már csak a falu igazságérzetének kielégítése céljából is, meg kellene kérdezni, mi történt azokkal az íróasztal-figurákkal, akik a nagy profit érdekében – s a nagy profitból, nagy jutalék érdekében – elrendelték a magyar nádcukorra utalódást. Milyen büntetést kaptak az európai fejesek, a vezérek és a magyar kiszolgálóik? Pénzbüntetést kaptak? Leváltották őket? Vagy még most is osztják az észt? Semmilyen büntetést nem kaptak. Ezt a büntetést is a falu kapta. Elvettek tőle egy nehéz munkát, egy egész művelési ágat, s egy növényt, amelynek minden csumáját, a feldolgozáskor minden melléktermékét felhasználta. Elvettek tőle egy kultúrát. S ha csak egyet vettek volna el, de elvették mindet.

Ezért kell most lakót csalogatni. Sokszor elbeszéltük, elsírtuk már itt azt a nagy kisemmizést, csalást, ámítást, amit az új életformák, a modern élet és a nemzetköziség, a liberális önzés a magyar faluval megtett. De csak most látjuk, hogy az egész magyarsággal tette, mindenkivel, az egész magyar élettel, mert a magyar élet van útjában a nemzetköziségnek. A terhek, a szenvedések, a feleslegesség azonban elsősorban a falura zuhant. Hogyan hitette el egy törpe kisebbség rádiója, televíziója, egész tömegkultúrája egy önzésre, csak üres fogyasztásra alapuló életforma fölényét a munkán alapuló, egyszerű, bensőséges és mindenekelőtt részvételre alapuló életformával szemben? A legdurvább erőszakkal. A legordenárébb hazugságokkal és örökös elvonásokkal. Hogyan nevelt nem szülő szingliket magának ez a liberális életforma, s hogyan alázta meg a falut, amely az emberi újrateremtődés dolgos, szerény, mindent felhasználó, mindent valamire jónak tartó otthonaiból és sokszor a szenvedés, de a kitartás otthonaiból állott? Ez még fel sincs dolgozva, ez még tabutéma. De kár volt elhinni ezt a nagy fene modernséget, de kár volt leszólni a falut a maga szép egyszerűségével és mély, gyökeres kultúrájával! De kár volt a gyökerest gyökértelenre cserélni! Most aztán csalogatni kell a rászedett, rútul becsapott devizahitelest, hátha hoz egy óvodást és egy vásott kölyköt az iskolába, hátha lesz néhány család, aki itt vásárolgat a kisboltban.

Persze, ilyen felkínálkozásra csak olyan falu merészkedhet, amelyikben nincs sok cigány. Mert ahol sok a munkát évek óta nem végző, a saját uzsorásainak is kiszolgáltatott éhes és tengődő és létfenntartási célból is tolvajlásra, rablásra kényszerülő roma család, s ahol a Jobbik szítja még az ellenségeskedést, bőszítve a rablókat, oda nem megy a devizakárosult. Azok a romák, akik az ember alatti nyomornak ezeken a telepein élnek, minden megértéstől is elzárva, most valamilyen bőszítésnek is áldozatai. Éhesek, sokan vannak, a pálinkától nagyon erősek, a velük szemben álló falu meg öreg, sokszor magányos, a bőszítés meg csak úgy szakad rájuk. Az izraeli jótevő Strasbourgba expediálja őket, mert ott jobb lesz nekik, hisz ott nem magyarok közt lesznek, akik minden bajuknak okozói. Nehéz felfejteni, milyen csatornán érkezik le a putrik közé a bőszítés, de ma már sok írni-olvasni sem tudó cigány úgy tudja, hogy övék lesz az egész ország nemsokára, mert ők lesznek többen. Mert azé a népé az ország, amelyik többségben van. Többségbe kerültek a századok során a hegyeken átszivárgó, a török és a német elleni harcokból kimaradó oláhok Erdélyben és Versailles cukornádkedvelő önrendelkezői Romániának ítélték. Holott a kultúrát, az államot, a történelmet a magyarok és a székelyek, valamint a XII. század óta a szászok teremtették Erdélyországban. Nem számított. Ma a disznót a vén gazda szeme láttára az udvarból kihajtó roma népség helyben le is öli, mert a tömegerő szemében sem számít a védtelen magyar, az ellenség. Valahonnan bizonyosan tudja a cigányság, mert valakik értesítik felőle, hogy az övé lesz az egész ország. Mert ők lesznek többen. Ez a cigányokba pumpált meggyőződés a nyílt rablások és a veszprémi diszkóban történt gyilkolás alapja.

A Jobbik felbecsülhetetlen szolgálatot tesz a romáknak, hogy kialakuljon bennük ez a jövendő országbirtokosi gőg, magyarellenesség, mert úgy tesz, mintha üldözné és megrendszabályozná, pedig csak bőszíti őket. Még egyetlen malaclopást sem akadályozott meg, de a propagandájával, a fenyegetéseivel megteremti a magyarellenesség alapját. A Jobbik hozza létre a „vedd el a magyartól” indulatát. A Jobbik teremti meg az üldözöttség jogalapját a cigányokban. A Jobbik hívja életre a majdani boszszút. A Jobbik miatt a romáknak az a része, amelyikkel a legtöbb baj van, már most bosszúállásra készül, de egyelőre még csak lop és rabol.

Mint a jól ismert Trianon előtti és utáni jó néhány magyarmészárlás. Lesz még cigány Köröstárkány? Lesz még délvidéki mészárlás?

Természetesen nem lesz, mert a cigányság így, ahogy most áll, hatalomra soha nem kerülhet, hiszen ma is mások, a törpe kisebbség előretolt eszköze. Minden évben megrendezik számára a roma holokauszt szertartásait és ezzel hitetik el vele, hogy majd olyan privilégiumokra lesz jogosult, mint a zsidó holokauszt túlélői és felmenői. Csak többségbe kell kerülni.

A Jobbik pedig a bőszítés eszköze, az MSZP konkrét ösztönzésére, mert a liberalizmusba és korrupcióba, vörös iszapba süllyedt úgynevezett szocialistáknak már megmenekülési elképzelésük nincs.

  Csak a Jobbik cigánybőszítésében bíznak. A Jobbik módszere pedig egyszerű: semmit nem tenni, de sokat masírozni, pofázni, gárdázni, erőt fitogtatni, ahol nincs ellenfél. Ahogy az Zsirinovszkij nagykönyvében meg van írva.

Itt az ősz, a betakarítások ideje. Nagy garázdaságok készülődnek. Semmire sincs pénz, mert mindent elrabolt a Gyurcsány-gépezet és a Nemzeti Bank magasan tartja az alapkamatot, hogy ne mozdulhasson semmi. A Belügyminisztériumnak sincs elég pénze és nem tud minden gyümölcs, vagy kukoricatábla mellé őrt állítani. Pedig a rendőrséget és akár a honvédséget is fel kellene tölteni pénzzel és erővel, hogy helytállhasson. A rablóknak meg kell tapasztalniuk, ki az úr a házban. És a rablók felbujtóinak is. A bukott SZDSZ és a bukott expediálók az összeomló, élhetetlen ország látomását akarják majd ezen az őszön is a társadalomra ráborítani. Kónyadjon vissza a kormány az IMF ölébe, adja fel önrendelkezését, törjön meg a cigánybűnözés hatalmas hullámán, adja fel. Minden eszköz be lesz vetve. Mert rabolni ilyenkor érdemes, amikor beérett a termés. Közben pedig a FED, az amerikai jegybank, amely magáncég, számolatlanul nyomja a fedezetlen amerikai papírpénzt, a dollárt. Míg mások, Kínát kivéve, örökösen hitelpénzre vannak utalva. Nagy kamatozású kötvények kibocsátásával képesek csak pénzt teremteni a gazdaságuk számára, mert nekik nincs megengedve, hogy szükséges munkák, építések fedezésére kamatmentes pénzt teremtsenek maguknak. Ez a legnagyobb imperializmus. Százszor bebizonyosodott már, hogy az egész gazdasági és pénzügyi világrend hamis történelmen alapszik, és összedőlés előtt áll, a pénzgazdák mégis ragaszkodnak ehhez a gúzsbakötéshez. Pedig az egész emberiségnek a felmelegedés hatásainak valamelyes kivédésére olyan erőfeszítéseket kell tennie, amelyeket hitelpénzből, kamatos pénzből megépíteni nem lehet. Elképzelni sem lehet.

Úgyhogy szegény roma álmoknak, amelyek a magyarság fölötti hatalomátvételről szólnak, éppen az a pénzhatalom áll útjában, amely sajtójával és televíziójával gerjeszti ezeket az álmokat. Valóban fura lesz ez a mindenféle holokausztban és rablásban egyesített magyar– roma ősz. No, meg azért szép is lesz, amint „őszbe csavarodik a természet feje, dérré vált a harmat, hull a fák levele.”