vissza a főoldalra

 2011.09.16. 

Külföldön sztár, itthon csak egy hang

Veronában tizenötezren kiabálták: „bravo Andrea!”

Ulbrich Andrea opera-énekesnő (mezzoszoprán) Budapesten született. Zongoratanulmányait hatéves korában kezdte, majd a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola növendéke lett. Főiskolai tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneakadémián végezte Andor Éva osztályában. Majd Jevgenyij Nyeszterenko és Geszty Sylvia mesterkurzusainak volt hallgatója. Ezt követően a Magyar Állami Operaház ösztöndíjasa, majd diplomája megszerzése után szólistája lett. A 21. Antonin Dvorák Énekversenyen diplomát szerez, és ugyanebben az évben a 16. Nemzetközi Énekversenyen Párizsban döntőbe került. Miután a Bécsi Nemzetközi Belvedere Énekversenyen is a döntőbe jutott, meghívást kapott a Müncheni Operaházba. A güteslohi Nemzetközi Énekverseny döntőjében való szereplése, valamint a Magyar Operaház Mándi Alapítvány által felajánlott díj elnyerése eredményeképpen a Berlini Operaházban énekelhetett meghívott előadóművészként. 1990-ben elnyerte a brüsszeli Bel Canto Verseny mezzoszoprán kategóriájának nagydíját.

Főbb szerepei: Bellini: Norma – Adalgisa;  Bizet: Carmen – címszerep, Donizetti: Boleyn Anna – Giovanna, Kodály: Háry János – Örzse, Mozart: Titus kegyelme – Sextus, Mozart: Così fan tutte – Dorabella; Humperdinck: Jancsi és Juliska –Jancsi; Offenbach: Hoffmann meséi – Miklós; Rossini: A sevillai borbély – Rosina; Rossini: Hamupipőke – címszerep; R.Strauss: A rózsalovag – Octavian; Verdi: A trubadúr – Azucena; Verdi: Aida – Amneris; Verdi: Nabucco – Fenena; Verdi: Don Carlos – Eboli; Csajkovszkij: Anyegin– Olga; Bartók: A Kékszakállú herceg vára –Judit; Verdi: Oberto– Cuniza; Donizetti: Roberto Devereux – Sara; Puccini: Pillangókisasszony – Suzuki; Puccini: Angelica nővér–Hercegnő.

Díjak : Mándi Andor-díj (1989), Bartók Béla-Pásztory Ditta-díj (1992), Székely Mihály-emlékplakett (1994), Souvenir Díj (1995).

 Münchenből külön buszokkal jöttek miattam Veronába

 –Nemrég tért haza Olaszországból és mire ez az interjú megjelenik, már Japánban próbál, énekel. Mit énekelt az opera szülőhazájában, és milyen szerepben láthatják Tokióban?

 –A Veronai Arénában énekeltem a Nabucco Fenenáját, és talán nem leszek szerénytelen, ha azt mondom: a bemutató után kiváló kritikákat kaptam. Egyöntetű vélemény volt, hogy a szoprán egyenrangú partnere voltam, sőt riválisa is, és főszerepet kreáltam Fenenából, ami egyébként nem egy kis szerep; az első és a második felvonást végigénekli, és a negyedik felvonásban hangzik el áriája, amit korán sem könnyű előadni. A szerep további nehézsége, se mezzo, se szoprán, mert olyan lágéban írta meg a szerző.

 –Ez így van, de Magyarországon régebben eléggé elhalványították ezt a szerepet. Finoman szólva nem éppen hangfenoménokra osztották ki Fenenát a ’80-as években.

 –Ez igen csak sajnálatos, mert ilyen koncepcióval magát az opera befogadását nehezítik meg. Nyugaton, ilyen szereposztási malőrre nem kerülhet sor. Ott gondosan megválogatják, kit is szerződtetnek egy adott szerepre. Visszatérve első kérdésre: Tokióban Verdi Trubadúrjának Azucenáját éneklem az ottani nemzeti színházban.

 –Amit nem először énekel külföldön.

 –Öt évvel ezelőtt hatalmas sikerrel énekeltem Azucenát Bresciában, Comóban és Cremonában A három operaház vezetője, Umberto Fanni később Triesztben lett igazgató, ahol szintén velem mutatta be a Trubadúrt. Olyan nagy sikerem volt, hogy még Münchenből is külön buszokkal jöttek az előadásra. Kiderült, hogy miattam. Fanni úr később a legnépszerűbb olasz nyári játékok, a Veronai Aréna intendánsa lett. Így lehettem tavaly Azucena Veronában. Jövőre pedig az Aida Amnerisét éneklem premierben ezen az impozáns helyen. S akik először hallottak engem Veronában, azok idén is eljöttek. De nem csak Olaszországban, hanem Kölnben és Drezdában is voltam Azucena. Az utóbbi városban három évre meghosszabbították a szerződésemet, miután Fabio Luisi karmester elhívott a helyi operaházhoz. Jövőre pedig Toulouse-ban éneklem ezt a szerepet Daniel Orennel.

 –Olaszországban, főleg Verdi szülőfalujához közel a Trubadúrban énekelni nem lehetett könnyű, hiszen az olasz közönség nem ismer pardont.

 –Ez valóban egy hatalmas kihívást jelentett számomra. Megéltem már olyat –  egyszer Olaszországban, másodszorra Drezdában– hogy a kollegámat, a szoprán énekesnőt annyira kifütyülték, hogy hazaküldték, és egy mást hívtak a szerepre.

 –Japánban nemzetközi gárda énekli a Trubadúrt?

 –Ahogy mondja: a rendező német, a karmester olasz, a szoprán színes bőrű énekesnő, a kisebb szerepeket pedig a helyiek éneklik.

 A földrengéskor „ment velem az ágy” a 15. emeleten

 –Tokióban most lép föl először?

 –Igen és egy kissé félek is. No nem az előadástól, hanem a földrengésektől. Azt mondják, hogy Japánban szinte mindennaposak a földmozgások. Egyszer Németországban átéltem egy földrengést, rémisztő volt ahogy „ment velem az ágy” a 15. emeleten. Japánból nem mehetek haza, amikor kedvem tartja, mert a szerződésem két hónapra szól. Kíváncsi vagyok a japán kritikákra, mert ők nagyon szeretik a művészeteket,Veronában is sokan voltak.  

–Meghallgatás előzi meg ezeket a fellépéseket?

 –Dehogyis! Válogatott művészgárdát hívnak meg. Jól tudják rólam, hogy a nagyvilág számos rangos operaházában énekeltem sikerrel ezt a szerepet, és a legjobb Azucenák közé tartozom. A kritikusoknak alakításomról a híres olasz mezzo-énekesnő, Fiorenza Cossottó jutott eszükbe. A Nabucco után is hozzá és Jelena Obraszcovához hasonlítottak. Olaszországban ilyen kritikákat kapni nem mindennapi dolog. Ma ezeket nem is lehet letagadni, és azt sem mondhatják, messziről jött ember azt beszél, amit akar, hiszen az interneten olvashatók ezek az írások.

 –Tavalyi veronai előadáson világhírű partnerei voltak. Luna gróf: Dmitri Hvorostovsky, Manrico: Marcelo Alvares, Leonora: Anda Louise Bogza. A rendező pedig Franco Zeffirelli volt.

 –Igen, de ő idős kora miatt nem vett részt a próbafolyamatokban, azt a segédrendezője irányította.. Egy már régebbi rendezését vették elő újra. A szerződés szerint a színpadon viszont csak az első szereposztással próbáltak, és mi azt a nézőtéren figyeltük végig. Sőt sem akusztikai, sem zenekari próbát nem kaptunk. Skáláztam egyet a színpadon, ennyi volt a hangpróba, s jött az előadás, ami után szinte tombolt a nézőtér. Ez egy akkora öröm volt számomra, hogy alig bírtam visszatartani könnyeimet. Csak meghatódva emlékszem vissza azokra a percekre, mikor tizenötezren kiabálták: „bravo Andrea!” Azzal nagy örömet szerzett nekem Zeffirelli, hogy megnézte azt az előadást is, amiben felléptem és a végén gratulált nekem.

 –Gondolom Zeffirelli a szép, kosztümös előadásokhoz ragaszkodik, de ön sokat énekelt Németországban, ami színházi szempontból arról híres, vagy hírhedt, hogy eléggé kifacsarja a rendező a darabot. Ezt ön is tapasztalta?

 –A németeknél valóban jóval modernebb stílusban rendeznek. Azucena kissé punkosra volt véve az égnek álló ősz parókával. Veronában viszont az ilyen rendezés nem állja meg a helyét, hiszen az olaszok hagyománytisztelők. A mostani Nabucco Gianfranco de Bosio rendezésében ment. Ezt még a ’80-as években mutatták be, s utána is ment a darab, de nem az ő rendezésében, ami nem tetszett a közönségnek, ezért levették a színről. Ezért visszatértek a De Bosio –féle koncepcióhoz. A rendező ott is volt a próbákon 88 éves kora ellenére. Most tehát Verdi -darabokra hívnak, drámai szerepekre, mert ez áll hozzám a legközelebb. Természetesen, ha Cilea Adriana Lecouvreur c. operájából megkapnám a hercegnét, nem mondanék nemet.

 –Ha valaki rákattint művésznő honlapjára, a hercegné áriája köszönti. Énekelte is ezt a szerepet?

–Nem, csak ki lett rám osztva. Nagyon régen megkaptam a szerepet az Operaházban, de nem lett belőle semmi. A kottája minden esetre megvan még otthon.

 –Nem először lépett föl hatalmas szabadtéri előadásban, hiszen Bázelben a Nabuccó Fenenáját az 50 ezer fős Szent Jakab Stadionban énekelte.

 –Igen, ez volt az első nagy szabadtéri előadásom, amit azért rendeztek stadionban, mert egy nagy sportesemény megnyitója volt. Ez még mikroporttal volt, míg Veronában teljes hanggal kellett énekelni. A mikroport azért becsapós, mert nehéz megállapítani, ki való szabadtérre énekelni, kinek a hangja tölt be egy teljes stadiont.

 –A kinti sikereiről viszont csupán néhány magyar kisebb zenei honlap számolt be néhány sorban. Így sokan nem is értesülhettek róla.

 –Néhány évvel ezelőtt elkezdtem a világkarrieremet, nagy színházakban éneklek a jövőben is – a konkrétumokról még nem ildomos beszélni – , de itthon rólam alig vesznek tudomást. Az idei évadban a Magyar Állami Operaházban két előadást kaptam, a Prasifal „Egy hangját” éneklem. Tavaly az interneten valaki azt írta: „érdemes volt bemenni az Ulbrich miatt, azért az Egy hangért”. Ez büszkeséggel tölthet el, de azért ez mégis csak egy néhány másodperces szerep. Egyszerűen fel nem foghatom, miért teszik ezt velem. Érthetetlen, miért nem büszkék rám, hiszen nem kerülhet be mindenki a Veronai Arénába. Ráadásul én vagyok az első magyar, aki ezen a helyen Azucenát énekelt. Ami kompenzálja a hazai mellőzöttségemet.

–A tavalyi évadban a Norma Adalgisáját énekelte és a Carment.

 –Nem teljesen pontos az információja, mert a Carment már rég elvették tőlem idehaza. Leírtak engem itthon, és nekem akarnak nagy szerepeket adni. Holott többen vannak, akik Magyarországról elkísérnek egy-egy fellépésemre. Ezt a művészbejárókhoz letett ajándékok, és a kis üzenetek igazolja.

–Tehát van egy rajongótábora is?

 –Van egy magyar és van egy nemzetközi is. Ők mindig megtalálnak engem, tehát nem az interneten csődítem a nézőtérre a barátaimat és a rokonaimat, ahogy azt néhányan teszik.

 –Ne vegye bántásnak a kérdést, de nem unalmas szinte csak Azucenát énekelni?

 –Nem az, hiszen hívnak más szerepre is. Azucena pedig szinte a „védjegyem”. Tudják az intendánsok, hogy ebben már bizonyítottam.

 –A Liszt-év alkalmából műsorra tűzték a Vatikánban a Szent Erzsébet legendáját.

 –Ami sajnos elmaradt, pedig jó előadásnak ígérkezett. Bátori Éva lett volna a szoprán és Kocsis Zoltán a karmester. A Művészetek Palotájában viszont előadtuk ezt az oratóriumot.

 –Nagyon sok külföldi operaházban énekelt. Van még olyan, ahová el szeretne jutni? Mondjuk a Metroplitanbe, a Scalaba, vagy a Covent Gardenbe?

 –Mondjuk ezekbe mind. Biztos lesz is rá lehetőség.

 –És mi lenne a sorrend?

 –A Scalát szeretném elsőnek, főleg a hagyományai miatt. Természetesen, ha az egyik lehetőség korábban következik, mint ahogy eltervezem, az sem baj.

 –Akadémiai évei alatt Párizsban és Brüsszelben operakategóriában nyert énekversenyt  és fődíjjal jutalmazták. Így 23 éves kora óta járja a világot. Ez nem fárasztó?

 –Nem fárasztó, de rossz, ha 9 éves kisfiam nem lehet ott a fellépéseimen. Eddig szinte mindenhová elkísért, viszont idén iskolát váltottunk, így Japánban nem lehet velem.

 –Ő természetesnek veszi azt, hogy édesanyja mennyire híres külföldön? Hiszen beleszületett ebbe az életformába.

 –Hihetetlenül boldog, és örül a sikereimnek. „Mama, te ilyen híres vagy kint? Ennyire szeretnek?”- kérdezi. Sokat hallja tőlünk, hogyan is kell egy szerepet elénekelni, s mikor otthon próbálok, odajön hozzám: „mama, ezt nem így kéne”. És elmondja nekem olaszul, hogyan.

 –Olaszul?

 –Igen, mert a férjem olasz, s így én magyar-olasz kettős állampolgár vagyok, ahogy a fiam is. Nagy kritikus ő, sokszor elmondja, ki hol hibázott az énekben, és jók az észrevételei. Pedig csak 9 éves.

 –Ha igaza van, azt jelenti, hogy jó a hallása…

 –Elébevágok a kérdésnek: nem akarom, hogy énekes legyen belőle! Ez egy kegyetlenül nehéz pálya. Mindenkinek nagyon meg kell harcolnia a sikerért, és ha valaki nem első osztályú, akkor miért is szenvedje végig az életét? Csak keserűség lesz a jussa. Ezért azt mondtam kisfiamnak: legyen egy jó szakmád, hogy meg tudjál élni, és az éneklést hobbiból csinálhatod.

 –Vannak menedzserei?

 –Soha nem voltam állandóra leszerződve agentúrához. A Zeneakadémián Azucenával, Amnerisszel, Ebolival diplomáztam. Viszont egy énekesnek okosnak kell lenni, meg kell válogatnia, milyen szerepeket énekeljen. Ha a diplomám után rögtön a nagy drámai alakítások jöttek volna, lehet, hogy mára nincs is hangom, hiszen az említett szerepekhez hangilag, fizikailag és lelkileg is meg kell érni. Ezért Rossini –szerepekkel kezdtem, és fokozatosan váltottam. 2006-ban kaptam egy meghívást a drezdai operaháztól, ahová 5 évre akartak leszerződtetni. Ebbe nem mentem bele, mert bizonytalan voltam a jövőt illetően. Így először csak kétéves szerződést írtam alá. Kint Drezdában mentem át arra a szerepkörre, amivel diplomáztam. S ekkor vette kezdetét a nyugati karrierem. Itthon viszont annyira beskatulyáztak a Rossini-és Mozart-szerepkörre, hogy nem is akartak abból kiengedni. Emellett nem akarták elfogadni azt a stílust, amit én képviselek. Nálunk még az él, hogy egy mezzo mindent sötéten, fátyolosan, modorosan énekeljen. Holott kint, Olaszországban, ha valaki így énekel, azt bizony lehurrogják. Vagy elfogadja és elsajátítja az énekes az olasz-stílust, vagy ne menjen oda énekelni.

 – Többször énekelte Judit szerepét a Kékszakállúból, de ha jól tudom, „csak” idehaza. Ez az opera külföldön is elismert. Még nem kérték fel Nyugaton erre a szerepre?

 –Nem, holott külföldi énekesek is éneklik ezt magyar nyelven. A Kékszakállút először oratóriumszerűen énekeltem a Zeneakadémián Oberfrank Géza vezényletével, a Rádió Zenekarával, másodszor – beugrással – az Operaházban, ahová Kovács János karmester hívott. Mivel csak kottából tudtam addig énekelni a szólamot – egész éjjel tanultam a szerepet, hogy színpadra léphessek. Érdemes volt, mert nagy sikert arattunk. Ettől függetlenül, nem hívnak azóta erre a szerepre.

 Egy éjszakám volt a Don Carlos betanulására

 –Volt még egy másik híres beugrása.

 –Olaszországban énekeltem Verdi Requiemét, amikor felhívtak: Düsseldorfban be kell ugranom a Don Carlos Ebolit énekelni. Megkaptam már ezt a szerepet, de nekem eredetileg csak tavasszal és nem ősszel kellett beállnom. Ráadásul a párizsi, a hosszabb verzióról van szó, és külön gondot okozott, hogy soha nem tanultam franciául. Ahogy befejeztem a Requiemet, felültem egy repülőre, elkértem a kottát, és egész éjjel tanultam, magoltam a francia szöveget. Másnap az előadás előtt azt mondtam a francia származású karmesternek: fogalmam sincs, mi lesz az egészből, de fogja be a fülét, mert biztosan hibás a kiejtésem. Sikerem volt, de én mégegyszer ilyet nem vállalok el, mert olyan mentális, idegi feszültséget okozott, amit senkinek sem kívánok. A premier után pedig visszautaztam Reqiuemet énekelni. Egy hónapom telt el Németország és Olaszország közötti ingázással. Ez sem éppen könnyű. Ma már mindezt nem csinálnám. Akkor mindez kihívást is jelentett, de most, hogy gyerekem van ,és érettebb vagyok a pályán, már az ilyen beugrás csak kockázatokkal járna.

 –Ha már Olaszországot említettük; a déli-európai népeknél az Andrea férfinév. Ezért tünteti föl honlapján második névként az Edinát is?

 –Nem azért, mert ez az én hivatalos nevem. A művészéletben viszont csak az Andreát használom, ami valóban elég ritkán viselnek nők Olaszországban. Érdekes, hogy a tokiói szereplésem alkalmával az Operabase honlapra az Edinát is feltüntették. Később ezen módosítottak.

 Vak Bottyán családjából származom

 –Maradjunk a névhasználatnál. Édesapja Bottyán Endre néven a miskolci operatársulat alapító tagja volt.

 –Így van Horváth Ádám rendezővel, Lukács Ervin és Mura Péter karmesterekkel együtt alapította meg az operatársulatot. Képét a miskolci színház múzeumában őrzik, ami nagy öröm számomra, hogy emlékét így megbecsülik. Bizonyára azért vette fel a Bottyán nevet, mert azt sokkal jobban ki lehet ejteni. Nem hasra ütésszerűen választotta nevet magának, mert Vak Bottyán generális famíliájából származom; dédnagymamámat Bottyán Máriának hívták.

 –Milyen hangfajban énekelt?

 –Basszbariton volt, emlékezetes szerepi közé tartozott a Szöktetés a szerájból Osminja és a Bajazzók Toniója. Édesapám volt a példaképem, ő volt az első tanárom, és – bár sajnos már nincs közöttünk – mindig eszembe jutnak a figyelmeztetései. Kései gyerek vagyok, így csak egyszer adatott meg nekem, hogy a színházban láthassam szerepelni.

 ––Mikor derült ki, hogy a közép hangfekvésben érzi magát igazán jól?

 –Elég korán. Az, hogy egy énekesnek van magassága, vagy mélysége, még önmagában nem soka jelent. Ezért kell megtalálni azt a hangfekvést, amiben jól érzi magát. Édesapám is odafigyelt arra, hogy csak olyan szerepeket énekeljek, ami nekem való. Emlékszem, az Operaház előtt álltam velem, s egyszer azt mondta: meglátod kislányom, eljön az idő, mikor ebben az épületben énekelsz. Eljött, és szinte el is múlt… Ma édesanyám kontrollálja éneklésemet, hiszen édesapámmal oldalán szinte beleszületett a szakmába.

 –Van énektanára, mestere, akivel átveszi a szerepeket?

 –A Zeneakadémia után már nem is jártam énekórákra, azért mert akaratlanul is átvettem volna a tanárom stílusát. Én viszont saját stílusom kialakítására törekedtem. Nem mondom azt, hogy azóta nem tanultam senkitől, mert különböző módszereket el lehet sajátítani, ha azok jók. Amikor legelőször énekeltem a Trubadúrt, egy olasz karmestertől tanultam meg az olasz stílust, ami lényeges ezen a pályán.

 –Édesapja volt az első tanára. Nem szeretne tanítani?

 –Többször felvetődött az ötlet, szívesen tanítanék, akár magánúton, akár intézményes keretek között. Viszont teljesen kezdőkkel és amatőrökkel nem szeretnék foglalkozni, mert az igen sok energiámat emésztené fel.

 –Már említettük, hogy a kritikusok Cossottóval hasonlították össze. Tőle hallgatott hanglemezeket?

 –Lehet, hogy furcsának tűnik, de én sosem hallgattam otthon megszállott módon operafelvételeket. Ha egy számomra még ismeretlen darabra kérnek fel, először magam tanulom meg a szerepet, és ha már tudom, akkor hallgatom meg lemezen, nehogy befolyásoljon. Hibás metódus, ha valaki leutánoz egy énekest, mert nem biztos, hogy az az illető hangjának jót tesz.

 –Nézem a díjait, s látom, 1995 óta semmit sem kapott…

 –Ezen nem kell csodálkozni, hiszen itthon még szerepeket is alig kapok. Míg külföldön sok helyen bizonyítok, nem kapok itthon díjat, addig másvalaki bekerül a színházba, énekel egy-két évig, és máris érdemes művész lesz belőle.

 –A ’90-es évek előtt,ha egy magyar operaénekes külföldön énekelt, s utána hazajött, vele volt tele a sajtó. Nem csak a zenei lapok, hanem a tévé-rádió vele volt tele. Ma már ilyen nincs.

 –Ezt nem mondanám, hiszen néhány kolleganőm külföldi fellépéseit eléggé felfújják a sajtóban. Az természetesen igaz, hogy a vasfüggöny idején jóval nagyobb kuriózumnak számított, ha valaki Nyugaton énekelhetett, és ma már a művészeti élettel kevésbé foglalkoznak. Ma sok énekesnél feltüntetik az Operaház honlapján, hogy hol énekelt külföldön. Tudni kell, hogy elég sok európai városnak van operatársulata, tehát nem mindegy ki hol énekel. Amíg sok operaházi tagnál mindent kiírnak, addig nekem úgy kell néha még veszekedések árán is kiharcolnom, hogy tüntessék fel, milyen impozáns helyeken éneklek. Ezen sírni is lehet, nevetni is, de úgy érzem, mintha direkt blokkolnának.

 –Nem lehet, hogy az a gond, hogy a többiek bejönnek a jó kritikákkal, s erre beírják az ő vendégszerepléseiket, s ön ezt nem teszi?

 Egy itthoni kórusszerep miatt nem énekelhettem Londonban

 –Ugyan! Nem egyszer mentem be büszkén külföldi kritikákkal a kezemben a művészeti titkárságra, ahol azt kaptam: „én is tudok kritikákat írni, s te nem vagy annyira jó, s ha valami nem tetszik, el lehet innen menni”. Kint kérdezik tőlem: „ennyire jó énektanárok vannak Magyarországon? Bizonyára fantasztikus szerepeket kapsz otthon.” Most erre mondjam azt, hogy én vagyok az „egy hang”? Én szégyellem magam emiatt, holott nem nekem kéne. Aki pedig nem tudja, hogy kint milyen sikereim vannak, könnyen azt gondolhatja: na az Ulbrich már csak erre a szerepre jó. Azt sem tudom, hogy honnan és kitől indult el ez a folyamat. Bizonyára valaki a vezetők közül anno beskatulyázott egy szerepkörbe, és a következők benne hagytak, vagy felejtettek. Így énekeltem itthon néhány évvel ezelőtt a Szicíliai vecsernye kórusszerepét, kis szólóénekkel. És ezért nem mehettem ki a londoni Covent Gardenbe Ebolit énekelni. Nem egyszer fenyegettek kirúgással, ha lemondanék egy próbát egy külföldi fellépés miatt. Egy időben az volt a hangzatos vezetői kijelentés: a nagyobb szerepek mellett azért mindenki énekeljen egy kisebbet is. Jó, ezt elfogadom. De akkor, hogyan lehetséges az, hogy vannak, akik csak főszerepet énekelnek?

 –Ha ez önnek valóban ennyire megalázó, miért nem hagyja ott az Operaházat?

 –Mert magyar vagyok. Magyar állampolgár is vagyok. A sok kiváló külföldi lehetőség, a zajos siker szakmailag kompenzál, de a lelki sebeket már kevésbé gyógyítja be.

Medveczky Attila