vissza a főoldalra

 2011.09.16. 

Szakrális természet

Gadányi Jenő grafikái az ARTOTÉKÁban

A XX. századi magyar képzőművészet van olyan gazdag, hogy a kényelemből (?), feledékenységből (?), politikai kényszerűségből (?) vagy egyszerűen csak az értékföltáró rendszer zavaraiból (?) homályba maradt alkotók közül is kitelnék egy rangos névsor. Ha csak két kitűnő festőművész nevét említem – a nálunk szinte ismeretlen kolozsvári Nagy Albertét (1902 – 1970) vagy az itthon működő, de kevés elismerést kapó Gadányi Jenőét (1896 – 1960) –, már fogalmunk lehet eme értékterrénum nagyságáról.

Ami közös bennük: nem csupán az ecsetet forgatták bravúrral, hanem a tollat is. Nagyot formalistaként – sütött a bélyeg – szinte mindenhonnan kizsűrizték, Gadányit művészetszemlélete miatt állították félre. A kolozsvári íróbarátok, lásd a versdedikációkat, természetesen tudták a nem mindennapi erejű piktor (ezt már én mondom: Picassót Derkovits-csal összegyúró festő-látnok) művészetének értékét, és a teoretikusnak sem utolsó író-festőművész, Kassák Lajos is meg volt győződve barátja, Gadányi létet faggató műveinek korszerűségéről.

Eme halk, alázatos, a szakrálissal is érintkező mindenség-keresés lehet robbanó erejű? Lehet, ha a gondolkodóban megvan az a képesség, hogy a kort éppen egy szelíden lengedező fűszállal törje ketté, hátha így kisebbedik a csatazaj. Gadányi Jenő tiszta művészete maga volt a varázspálca. Kosztolányi Dezső Litániája (1935) világosan mutatja a föltörhetetlennek tetsző bástya keménységét. „Az én koromban: / zörgött az egekben a gépek acélja. // Az én koromban: / nem tudta az emberiség, mi a célja. // Az én koromban: / beszéltek a falban a drótok, a lelkek. // Az én koromban: / vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek. // Az én koromban: / öngyilkosok ezrei földre borultak. // Az én koromban: / méreggel aludtak el a nyomorultak. (---) Az én koromban: / nem volt, ki szegény szíveket melegítsen. // Az én koromban: / álmatlanul ült arany-ágyon az Isten.”

Nem egy elemző, főleg az önarcképeket faggatva, arról ír, hogy a tiszta, kemény arcvonások „etikai vallomásként” is szolgálnak. Bármerről is jöttek a festészetét ért hatások (konstruktivizmus, kubizmus, kolorizmus, szürrealizmus), a kompozíció – nem feledvén a technikai virtuozitást – a bensőben állt eggyé. A gondolkodás viharaiban tisztult. A külső természet, a hangulati jelzéseken jóval túllépve, mélyen átgondolt transzcendens élménnyé válik. A szerkezetet át- és átjárja a fény, s ez az a faktor, amely akár kontúr nélkül újabb motívumot emel az élő, viruló vegetáció szőttesébe. „Gadányi a maga belső és transzcendens természetélményének megjelenítéséhez mindinkább csak elemként használja a konkrét előképeket. Leginkább alkalmasnak bizonyult élménye kifejezésére a tájképi és csendéleti forma…” (Körner Éva)

Ehhez a szinte megigazulást mutató – a kozmikus élményt csaknem vallásként megélő – szemlélethez, magatartásformához úgy jutunk közelebb, ha fölvillantjuk némely képi eredőit.  Azt a csaknem Krisztus szenvedésélményével azonosuló, a megtöretésből új életet sarjasztó magatartásformát, amely – ha jelzésszerűen is – a tavalyi írószövetségi kiállításon (ez ugyancsak a Szakrális természet címet viselte) tapasztalható volt. Nem kell különösebb tehetség ahhoz, hogy valaki az 1955-ös tusrajzba (Krisztusfej) belelássa az önportré bánatos szemeit. S az is egyre világosabb, hogy az Önarckép (1956) nyílt tekintete milyen kor zűrzavarán süt keresztül, hogy jelezze: a szemlélődés mélysége a történtekhez való etikai járulék. Amelynek kozmikus igényű tisztaságát a megfeszített korpusz (Így imádkozom én –  1955, olaj, papír), s nem különben az 1956-os (Szűz)Anya gyermekével című tusrajz fölöttébb megerősíti.

Bár az ARTOTÉKA-beli, Rainer Péter rendezte kis kamara kiállításon csupán tizenöt színes, jobbára vegyes technikával készült grafika szerepel, ilyen kisméretű kozmosz is elég arra, hogy magunkhoz közelinek érezzük a transzcendentális létélmény sugárzó erejét. S nem utolsósorban, hogy bizonyságot szerezhessünk Gadányi Jenő gyakran térhatású vonalhálójának eredetiségéről. Ami egyben válasz – ha kései is, de meggyőző válasz – a magyar műkritika egyik apostolának, Kállai Ernőnek meglátására. Mit ír a művészettörténész az Új magyard piktúra (1926) című könyvében? „Van valami rejtett, legyőzhetetlen oka annak, hogy a magyar temperamentum nem tud vitalitását megtartva is lélekké tisztulni, és ebben a lelki elmélyülésben önmagával teljesen megbékélt egységgé csöndesedni.”

A Szakrális természet mint tárlat épp ezt láttatja mindennél jobban – a lélekké való tisztulást. Ebben a „paradicsomi” kert-élményben bölcsesség van, a befelé forduló én szegényekre (nem csupán az anyagiakat elveszejtőkre, de a szépségre vak nyomorultakra) kiterjedt ösztönző ereje van. A biológia lét csodálatából a művész olyan vizekre evez – lásd az Átírt táj I. (1957) absztraktból is csaknem fél-figurálissá váló, foltokra épülő isteni térosztását! –, amelyeken az átszellemült nő-szikla az életesség, a termékenység, a sivatagi homokot megélénkítő – színesítő – mosoly szimbóluma. Mi eme mű paradoxona? Hogy a csaknem biblikus környezetben, a leheletfinom fűszálzengések katedrálisában, ebben a világra kiterjeszthető csöndben az anyag, a születő „lét” kezd sarjadozni. (Az Átírt táj-sorozat és a Vegetáció-sorozat közötti, a motívumegyezésen túli összefüggésekről, a biológiából transzcendenssé váló, ám mégis lét közeli átváltozásokról külön tanulmányt lehetne írni.)

A papírra vitt olaj – ezek közül is leginkább a Festői táj (1955) – már sűrű összefoglalását adja a Gadányi Jenő-i világlátás – a transzcendentális létben önmagát újrateremtő ember – képpé emelt filozofikumának. József Attila Eszméletéhez híven – „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ” – itt minden determinált „rög” a helyén van. Mint ahogyan megannyi grafikán súlya volt a lét-táncot járó, zabolátlan vonalnak is, itt az exkluzívan „berendezett” táj rendje – eme beszédes némaság – a megrendítő.