vissza a főoldalra

 2011.09.23. 

A Petőfi-szobor sorsa a felvidéki magyarság kálváriájának jelképe

A rendszerváltással megsokasodtak a szlovák nacionalista megnyilvánulások

A múlt héten nagyszabású ünnepségsorozat keretén belül emlékeztek meg Petőfi Sándor pozsonyi szobra leleplezésének 100. évfordulója alkalmából. Szeptember 8-án délután a Petőfi Sándor Emlékmű Bizottság, a Magyar Köztársaság Nagykövetsége, a Pozsonyi Fővárosi Önkormányzat, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete és a Csemadok Pozsonyi Városi Választmánya ünnepélyes megemlékezést és koszorúzást tartott a pozsonyi Medikus kertben. Ünnepi beszédet Duka Zólyomi Árpád, a Petőfi Sándor Emlékmű Bizottság elnöke mondott, majd következett a koszorúzási szertartás. A felvidéki Petőfi-szobor hányattatásáról, a költő kultuszáról Duka Zólyomi Árpád urat kérdeztem.

 – Kedves elnök úr! Egy kis történelmi visszatekintésre kérjük. Az állampárt idejében, és az ún. rendszerváltás óta, hogyan viszonyult a csehszlovák, illetve a szlovák hatalom Petőfi Sándorhoz?

 – Ha a pozsonyi Petőfi-kultusz kialakulását akarjuk megvizsgálni, akkor visszább kell menni az időben. Petőfi többször járt Pozsonyban: 1840-ben, 1841-ben, 1843-ban. Mindig nagy reményekkel, izgalommal érkezett az akkori fővárosba, amely számos rejtélyt, meglepetést, valamint lehetőséget tartogatott a fiatal költő számára, aki nagy szegénységben, versírásból, másolásból és az országgyűlési jelentések szerkesztéséből élt. A szabadságharc leverése utáni Bach-korszak zsarnoksága ellenére Po-zsony nem feledkezett meg Petőfiről, idézték a verseit családokban és a kiegyezés után a költő emléke még jobban életre kelt. A Petőfi-kultusz irányítója pedig az 1873-ban megalakult Toldi-kör volt. Ez a társaság a magyar irodalom népszerűsítésével foglalkozott, és ezen belül Petőfi emlékével. Először a Toldi-kör székházában egy mellszobrot avattak föl, és 1900-ban emléktáblát helyeztek el az Apácapályán arra a házra, amelyben a költő élt. Eltökéltük, hogy még az idén ezen a helyen egy felújított Petőfi emléktáblát avatunk föl. A kultusz kicsúcsosodása a szobor elkészítése és fölavatása volt. Ennek elég érdekes az előzménye, mert pont egy német újságíró, Rippel Farkas, a Westdeutsche Gränzbote felelős szerkesztője vetette föl, hogy Pozsonyban állítsanak szobrot, mégpedig közadakozásból, Petőfi emlékének. A szoborbizottság 1899-ben alakult meg, de csak 1904-ben hirdette ki a versenypályázatot. A Mária Terézia-szobor alkotója a pozsonyi születésű Fadrusz János tervezte saját költségére a Petőfi-szobor megalkotását, de váratlan halála megakadályozta ezt. Ezért írta ki a bizottság a pályázatot, amit a harminchét jelentkező közül egy Fadrusz-tanítvány, Radnai Béla nyert meg. 1911. szeptember 8-án került sor a nagy ünnepséggel egybekötött szoboravatásra, amelyen számos közjogi méltóság és kiemelkedő egyéniség jelent meg. A Petőfi-szobrot az akkori Kossuth téren, szemben a Nemzeti Színházzal leplezték le. Ez egy méltó helye volt a szobornak, de a történelem viharai miatt nem gyönyörködtek egy évtizedet sem a pozsonyiak az emlékműben. Az I. világháborút követő gyalázatos trianoni döntés miatt Pozsony elveszett, és ugyanígy a Petőfi-szobor is megszűnt a nyilvánosság előtt létezni. A bevonuló cseh katonaság és adminisztráció –sem szlovák hadsereg, sem köztisztviselők akkor nem léteztek – vette át a hatalmat, és romboltak mindent, ami emlékeztette őket az Osztrák–Magyar Monarchiára. Így került sor a Mária Terézia-szobor szétzúzására. A Petőfi szobrot „csupán” bedeszkázták, majd lebontották, darabjait ládákba tették és elhelyezték a Frigyes-palota (a mai elnöki ) garázsába, ahonnan 1928-ban átszállították a Marhavásártér istállójába. Aztán érdekes események történtek: a felvidéki, kommunista magyar diákokból álló Sarló-mozgalom tagjai feltörték a ládákat és megkoszorúzták Petőfi szobrát. Sopron városa is jelentkezett – a költő hajdan ott katonáskodott – , hogy megvennék a szobrot. Végül, 1936-ban, mikor úgy döntött a városvezetés, hogy a legnagyobb szlovák költő, Pavol Országh Hviezdoslav szobrát felállítják a Nemzeti Színház elé, kissé távolabb, ahol annak idején Petőfié állott, akkor újra felvetődött a magyar költő szobrának kérdése, és úgy döntöttek, hogy egy másik közterületen, a Jakab városbíró téren helyezik el. De ebből sem lett semmi, mert a nacionalizmus mindezt megakadályozta. A II. világháború után néhány bennfentesen kívül senki sem tudta, hogy hol a Petőfi-szobor, végül is az ’50-es években megtalálták egy külvárosi telek raktárában és akkor a városi nemzeti bizottság 1955-ben úgy döntött, hogy a ligeti parkban föl lehetett állítani a költő szobrát. Sajnos itt sem maradhatott sokáig, mert a ’60-as években ezt a parkot Jan Král, szlovák költőről nevezték el és szobrát a Petőfi-szoborral szemben helyezték el. Radnai szobrát rövid időn belül áthelyezték egy eldugott, méltatlan helyre, a városi nyilvános illemhely mellé.

 – Meg lehetett koszorúzni a szobrot?

 – Ünnepségeket, megemlékezéseket tartani 1968-ig a szobor előtt szigorúan tilos volt, így csak egy-egy virágszálat lehetett elhelyezni „Petőfi”-nél. A ’68-as döntés szerint már meg lehet emlékezni Petőfiről, de csak a Csemadok központi bizottságának égisze alatt. Később ezt a jogot a központi bizottság átruházta a pozsonyi választmánynak, aminek én vagyok az elnöke. Ezen a helyen igencsak keserves volt a szobor sorsa, voltak, akik csak úgy szórakozásból, és voltak, akik a magyarok elleni gyűlölet miatt rongálták meg. Megcsonkították, lemázolták a szobrot… A rendszerváltáskor azt hittük, jóra fordulnak a dolgok, ehelyett megsokasodtak a szlovák nacionalista megnyilvánulások, és a szobrot még jobban rongálták. Leszedték Petőfi kardját, a pálmaágat, az arcát is szétroncsolták, s mindezt hiába jelentettük a rendőrségnek, nem volt foganatja. 1998-ban néhány Petőfi-rajongó és pozsonyi polgár úgy döntött, hogy mindent megtesznek az emlékmű felújításáért, s ennek eredményeként 2000. március 15-én megalakult a Petőfi Sándor Emlékmű Bizottság. Célunk volt, hogy védett helyre költöztessük át a szobrot. Szerencsére abban az időszakban nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki a fővárosi főpolgármesterrel, az óvárosi rész polgármesterével, és a helyi képviselőkkel. 2001 őszén közös erővel meghirdettük a pályázatot, amit 2002 márciusában a Villard restauráló társaság nyert meg. Azért esett a választás a Medikus-kertre, mint a szobor új helyszínére, mert egy körülzárt, viszonylag biztonságos területről van szó, amit éjszakánként bezárnak. Tehát az összetartásnak köszönhetően 2003. március 15-én ünnepélyes keretek közt, itt a Medikus-kertben újraavattuk Radnai Béla gyönyörű Petőfi-szoborkompozícióját.

 – El lehet mondani, hogy a Petőfi-szobor sorsa a felvidéki magyarság sorsát is szimbolizálja?  

– Ezt mi így értékeljük: a Petőfi-szobor kálváriája szimbolizálja a felvidéki magyarság kilenc évtizedes sanyarú sorsát.

 – Magyarországon 1990 előtt Petőfit, mint a szocializmus előfutárát tüntették fel több helyen kommunista irodalomtörténészek. Erre volt példa a hajdani Csehszlovákiában is?

 – Magyar gimnáziumot is végeztem, így jól tudom, hogy voltak, akik Petőfinek csak azokat a verseit oktatták, amire rá tudták fogni, hogy a szocialista gondolkodás termékei.

 – A pozsonyi Petőfi-szobor egy példaértékű összefogás eredményeként jött létre. Létezik ma, 100 évvel az avatás után ilyen mértékű összefogás a felvidéki magyarok körében?

 – A szobor a pozsonyiak összefogásának az eredménye, s így jött össze adakozásból az az 55 ezer korona, ami akkor nem csekély összegnek számított. Akkor Pozsonyban a nemzetiségi elosztásban kis többséggel a magyarok voltak az első helyen, őket a németajkúak követték, és kb. 10% -át tették ki a lakosságnak a szlovákok. Manapság sikerült legalább részben ezt az összefogást megvalósítani. Pozsonyban él egy erős lokálpatrióta réteg, ami nemzetiségtől függetlenül ragaszkodik a város hagyományaihoz, s ez erősítette meg az összefogást. Az egész felvidéki magyarság sajnos nem annyira egységes, mint a pozsonyi értelmiség a Petőfi-szobor kérdésében, de egy rétege tudja azt, hogy egységben az erő, s erre tudjuk közösségünk jövőjét építeni.

Medveczky Attila