vissza a főoldalra

 2011.09.30. 

A világ legnagyobb operaszínpadain szeretnék énekelni

Nem vagyok őrült, csak szeretem a kihívásokat

Szegedi Csaba operaénekes 1981-ben született Sajószentpéteren. A miskolci Lévay József Református Gimnázium elvégzése után a budapesti Bartók Béla Konzervatórium magánének szakára felvételizett, Fekete Mária tanszékvezető tanárnőhöz. 2003-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem énekművész – énektanár szakán folytatta tanulmányait, ahol Sólyom-Nagy Sándor Kossuth-díjas művész volt a mestere. Három év elteltével felvételt nyert az egyetem operaénekes – magánének tanár szakára, ahol Kovalik Balázs rendezőtől, Oberfrank Péter, Pál Tamás és Medveczky Ádám karmesterektől tanulhatta meg a szakma fortélyait. 2008. június 23-án, diplomavizsgáján a Kiscelli Romtemplomban Offenbach: Hoffmann meséi című operájának húzott változatában Miracle és Dappertutto szerepét énekelte. 2008. augusztus 21-étől a Magyar Állami Operaház ösztöndíjasaként folytatta munkáját. Rossini: A Sevillai borbély című operájának premierjén már a címszerepében mutatkozott be, majd egy újabb bemutatón, Haydn: Orfeusz és Euridiké című operájának Kreon szerepében is színpadra lépett Rost Andrea partnereként. 2010. januárjában Mozart: A varázsfuvola című operájában Papageno szerepét alakította, majd 2010. szeptemberétől, az ösztöndíj lejárta után az Operaház magánénekeseként folytatja pályafutását.

Díja, eredményei: Kónya Sándor-ösztöndíj (2003, 2004), Simándy József Országos Énekversenyen – második helyezés (2004), Magyar Wagner Társaság – Bayreuth-i Ösztöndíja (2005), Budapesti Tavaszi Fesztivál – Fringe Fesztivál – a Fesztivál Legígéretesebb Hangja Díj (2005), Kovács Róbert – ösztöndíj (2006), VI. Országos és Első Nemzetközi Simándy József Énekverseny második helyezés (2008), BBC Cardiff Singer of the World Competition (2009), Shalyapin International Competition – negyedik helyezés (2010).

Főbb szerepei: D. Cimarosa: A karmester – bariton szóló; P. I. Csajkovszkij: Pikk dáma – Jeleckij herceg; J. Haydn: Orpheus és Euridike – Kreon ; G. Donizetti: Rita – Gasparo; R. Leoncavallo: Bajazzók – Silvio; W. Mozart: Don Giovanni – Don Giovanni/ Masetto; W. Mozart: Varázsfuvola – Papageno; J. Offenbach: Hoffmann meséi – Lindorf / Coppelius / Miracle / Dappertutto; Puccini:Bohémélet-Schaunard; G. Rossini: A sevillai borbély – Figaro; B. Smetana: Az eladott menyasszony – Krusina; Erkel Ferenc: Bánk bán- ősváltozat – Biberach; Kacsóh Pongrác: János Vitéz – Bagó; Kodály Zoltán: Háry János – Háry; Kodály Zoltán:Székely fonó-Gazdag legény.

Több oratóriumban is énekelt, így Beethoven Örömódájában, Brahms Német Requiemjében, Bartók Cantata Profánájában, Orff Carmina Buránájában és Liszt Krisztusában.

 Borsodi srác vagyok, soha nem voltam egy „anyámasszony katonája”.

 –2005-től veszel részt nemzetközi énekversenyeken és nagyon sok díjat hoztál haza. Azt mondják, hogy baritonokból Dunát lehetne rekeszteni, de mi a tapasztalatod: jó baritonokból is?

 –Itthon jobbnál jobb feladatokat kapok, s azokból megpróbálom a legtöbbet kihozni, de ez nem elég. Azért, hogy ne kényelmesedjek el, és ne higgyem azt, hogy pótolhatatlan vagyok, szükségem van a nemzetközi tapasztalatokra. Minden neves külföldi énekverseny egy hosszú és küzdelmes selejtezővel veszi kezdetét; két évvel ezelőtt a BBC Cardiff Singer of the World Competition versenyen 1600 jelentkezőből jutottam be a legjobb 25 közé. A „talpon” maradtak mind kiválóak voltak, ahogy a baritonisták is. Azt nem mondom, hogy Dunát lehetne rekeszteni jó baritonokból, de nagyon sok jó énekes van ebben a hangfajban. Ezek a versenyek arra is jók, hogy lássam, mi az a szint, mi az a követelmény, amit a nemzetközi porondon el kell érni.

 –Egyszer sem kínáltak meg külföldi fellépésekkel?

 –Konkrét szerepeket nem kínáltak nekem, de előéneklésekre, válogatásokra, stúdiókba már hívtak. Külföldön teljesen eltérőek a viszonyok. Nemrég tértem haza egy norvégiai énekversenyről, ahová egyedül mentem ki, így meg kellett küzdenem a nyelvvel, teljesen magamat menedzseltem. Ehhez kell egy érettség és mersz is. Itthon mindig könnyebb érvényesülni, megmutatni képességeinket, de külföldön már jóval bonyolultabb és izgalmasabb. Azt gondolom, hogy most, 29 évesen jött el az idő, hogy egyre többször legyek jelen a külföldi operavilágban. Eddig erre nem volt időm, mert hála Istennek itthon nagyon sok jó és nekem való szerepet kaptam. A Zeneakadémia elvégzése után két évig voltam az Operaház ösztöndíjasa, és már akkor elláttak szép feladatokkal. Tavaly pedig több mint ötven előadásom volt, tehát nem panaszkodhatom. Idén is ellátnak szerepekkel, de elhatároztam, hogy külföldre is fókuszálok, hiszen, mikor, ha nem most induljon el egy fiatal énekes a nemzetközi operák világába, amikor erre mind hangilag, mind szellemileg felkészült. Már elég bátor vagyok ahhoz, hogy elinduljak ezen az úton, és talán szerénytelennek tűnök, de arra vágyom, hogy kint is megismerjenek. Aki erre a pályára lép, abban igenis él az exhibicionizmus.

 –Pályád alakulásából arra következtetek, hogy ez a merészség mindig benned élt.

 –Borsodi srác vagyok, soha nem voltam egy „anyámasszony katonája”. A legutóbbi versenyen kérdeztek eddigi pályafutásomról, szerepeimről, tanulmányaimról is. Közöltem velük, nem beszélek még folyékonyan angolul, és ha bárki fejében megfordulna az, hogy őrült vagyok, mindenkit megnyugtatok, nem vagyok az, csak szeretem a kihívásokat. Nagyon sokat tanultam eddig: két évet a konzervatóriumban, hat évet a Zeneakadémián, két esztendeig ösztöndíjasként, de mindezt nem tartom elegendőnek. Először református lelkész szerettem volna lenni, és ismert a mondás: a „jó pap holtig tanul”. A jó operaénekes is pályája végéig, minden egyes szereppel tanul. A Magyar Állami Operaházban egyrészt felemelő érzés énekelni, másrészt ez remek lehetőség egy repertoár kiépítésére. Ezután elmondhatom, hogy 10-15 szerepet már énekeltem, és ha igény van rá, akkor szívesen bemutatkozom velük külföldön is.

 –Szeptemberben a Bánk bán eredeti változatában énekelted Biberach szerepét. Jobban kidomborodik az ősváltozatban a lézengő ritter kulcsszerepe?

 –Sokkal jobban, mint az átírt változatban. Azért is örülök ennek a szerepnek, mert így Tiborc után a baritonok közül Biberachnak van a legtöbb énekelnivalója a darabban. Egy kettősöm is van Bánkkal, amiben még jobban tudom érzékeltetni ennek a bajkeverő alaknak a jellemét.

 –A sötét hangszínt megkövetelő bariton szerepek egy része intrikus, gondolhatunk Jágóra, vagy a Boccanegra Albianijára.

 –Remélem, hogy egyszer megadatik nekem, hogy Jágót is énekeljek, de a Simone Boccanegra Paolo Albiániáját már ebben az évadban elénekelhetem. Ezt az alakot semmi más nem motiválja, mint az, hogy a dózse mellett minél nagyobb hatalomra tegyen szert.

 Falon kellett lekúsznom, az ária éneklése közben  

–Az előző évadban Győrben elénekelhetted a Mozart-baritonok álmát, a Don Giovannit. Itt viszont megoszlanak a vélemények, hogy egy velejéig romlott figuráról van-e szó.

 –Nagyon nagy élmény volt a Don Giovanni, elsősorban azért, mert januárban és februárban csak ezzel a szereppel foglalkozhattam Győrben. Valóban: talán elfogultságból sem mondhatom erre az alakra, hogy teljesen gonosz lenne. Egy izgalmas karakter, és örülök, hogy beteljesült az álmom: ilyen fiatalon elénekelhettem ezt a szerepet. Másként kellett ehhez a figurához viszonyulnom, mint pl. a Biberachhoz, mert sok színt és színészi játékot igényel, emellett nagyon nehéz énekelni is. Sztárénekesekre többször mondják: milyen jó nekik, egy szereppel bejárták a világot. Ha én a Don Giovannival járhatnám a világot, a legboldogabb ember lennék. Természetesen nem mindig könnyű ezt alakítani, a győri sem a klasszikus rendezések közé tartozott, ha csak azt említem, hogy egy falon kellett lekúsznom, a bariton-irodalom legkényesebb canzonettájának éneklése közben. De nincs okom panaszra, mert az, hogy kilenc alkalommal elénekelhettem ezt a Mozart-hőst, nagy örömet jelentett. Jó volt a csapat, Kaposi Gergely karmesterrel, Keszei Bori, Bátki Fazekas Zoltán és Bede-Fazekas Csaba énekesekkel akkor dolgozhattam életemben először.

 –Régebben egy másik Mozart –operában, a Varázsfuvola Papagenojaként is sikeres voltál.

 –Amikor elkezdtem próbálni, rájöttem, hogy hiába mondják, Papagenót könnyű énekelni, mégsem egyszerű ez a szerep. Sok prózája van, utolsó áriája és Paminával való duettje is igen nehéz.

 –Azt hallottam, hogy Lukács Miklós igazgatása alatt minden magánénekesnek kellett évadonként egy Mozart-operában énekelni, mert abból lehet tanulni.

 –Ezt teljesen mértékben alá tudom támasztani. Mozart gyógyszer a hangomra. A nagy hősies szerepek után szükséges, hogy egy Mozart-operát énekeljek, azzal helyére kerül a hangom. Boldog vagyok, mert az idei évadban a Cosi fan tutte Gulielmóját énekelhetem el, ami szintén egy hatalmas feladat. Remélem, hogy idővel a Figaro házasságából a grófot is kiosztják rám, mert hangilag nekem való lenne.

 –Térjünk vissza a történet elejére. Sajószentpéteren születtél, a borsodi Perkupáról származol, és egy bányászcsaládnak vagy a sarja. Volt még akkor bányászat, amikor megszülettél?

 Tudom, mit jelent vájárkodni, és mi az a bányász-szendvics

 –Bizony, hogy volt! Édesapámat sokszor kikísértem a buszhoz, tehát tudom azt, mit jelent vájárkodni, és mi az a bányász-szendvics. Féltettem is édesapámat, mert a világ egyik legveszélyesebbe munkáját végezte. Egyszer egy bányaomláskor nagyon súlyos sérülést szenvedett, amiből hála Istennek teljesen felépült. Többször mondogatta: majd egyszer leviszlek a bányába, és megmutatom, hol dolgozom. Ezt nem merte megtenni, amikor még kissrác voltam, s mire megnőttem, a bánya bezárt. Nagyon érdekelt édesapám  munkája, és figyelemmel hallgattam, mikor mesélte: fél méter magas járatokban négykézláb mennek, miközben több százkilós betongerendákat cipelnek. Minden tiszteletem azoké, akik ilyen nehéz munkát végeznek.  

–Perkupán mit hallgatott otthon a család, milyen zene szólt a rádióból?

 –Értem a célzást… Egyszerű bányász és földműves családból származom. Az opera műfaja nálunk sosem volt jelen, nem jártam zeneiskolába sem. Táncdalok szóltak otthon a rádióból, Kovács Kati számai, és a Beatles, no meg a többi akkor híres együttes zenéje. Az ének-adottságot pedig apai nagyszüleimtől örökölhettem. Nagypapám kilencven éves, de majd’ 400 népdalt énekel tisztán azok összes versszakával.

 –Református lelkész szerettél volna lenni, tehát nem munkás, mint felmenőid. Ennyire érdekelt a teológia, vagy a településen a példakép a lelkész volt? Esetleg ki akartál törni ebből a helyzetből?

 –Vidéki gyerekként sosem ódzkodtam a kétkezi munkától. Stramm srác voltam, szerettem dolgozni. Édesanyám azt mondta: fiam, vidd egy kicsivel többre az életben édesapádnál. Tehát azt szerették volna, ha diplomát szerzek és kitörök a falusi világból.

Nagyon szerettem templomba járni, mert teljesen magával ragadott a tiszteletes úr igehirdetése. Szinte mozdulatlanul figyeltem az első padból 30-45 percen keresztül. Tiszteletes úr hatására jelentkeztem a református teológiára, de érettségi után mégsem vettek föl Debrecenbe. Egy nagy pofont kaptam ekkor az élettől, s úgy éreztem, hogy teljesen szertefoszlott egy több mint 10 évig tartó álom egy-egy felvételi pont miatt. Most már azt mondom, hála a jó Istennek, hogy nem vettek föl, mert mindig is azt az utat kerestem, amire predesztinálva vagyok. Úgy érzem, most azzal foglalkozom, amit igazán szeretek és elvárnak tőlem.

 –Ha felvesznek, akkor a református egyház gazdagabb lesz egy széphangú pappal…

 –Fekete Károly, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektora mondta nekem a sikertelen felvételi után – aminek egy része volt a zsoltárok éneklése is – : Csabikám, te inkább énekelj. Akkor még nem értettem, hogy ő mire gondol.

 –Annyira nem, hogy utána jogász akartál lenni.

 –Mindig is érdekeltek a humán tárgyak, és erre a szakra fel is vettek Miskolcra, de rádöbbentem, hogy a jogászkodás nem nekem való. Így csak néhány hónapig voltam joghallgató, majd a Miskolci Nemzeti Színház kórusában énekeltem.

 –Bekopogtál az ajtón, s kérted, hallgassanak meg?

 –Barátaim meghallották, hogy elég jól szól a hangom, és egyikük felhívta rám Regős Zsolt karnagy úr figyelmét. Így meghallgatott az igazgatóság, mondták, erős a hangom, és felvesznek a kórusba. Életem első súlyos döntése volt, hogy a biztosat, az egyetemet otthagytam a bizonytalan művészélet miatt. A Rigoletto volt az első opera, amiben énekeltem. Majd eljöttem a miskolci színháztól, mert éreztem: meg kell tanulnom énekelni, hogy szólistaként is megálljam a helyem a színpadon.

 –Tehát Miskolcon még csak a korrepetitorra támaszkodtál?

 –Igen, és ez igen nehéz volt. Szerettek volna nekem szóló szerepeket adni, de éreztem, ennek még nem jött el az ideje, ezért felköltöztem Budapestre. Se rokonom, se barátom nem élt a fővárosban, azt sem tudtam mi az a 4-6-os villamos. Perkupa után Miskolc is nagy változás volt, de a fővárosban élni eleinte igencsak kemény volt. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába jelentkeztem meghallgatásra Szabó Tibor igazgató úrhoz és Fekete Mária tanszékvezető tanárnőhöz. Azt mondták: össze-vissza éneklek, de nagyon jól szól a hangom, ezért felvesznek. Másfél év kemény, drákói szigorral folytatott tanulás következett, magánórák tömkelege. Tizenkilenc éves voltam, amikor azt kezdtem el tanulni, amit mások 6-7 évesen a zeneiskolában. Sokan azt mondták: teljesen esélytelen vagyok.

 –De te hittél az egészben?

 Ne mondják rám: „hülye énekes”

 –Különben el sem kezdtem volna. Eddigi életemben rengeteg akadályba ütköztem, sok rossz szándékba is, de én csak mentem előre az utamon, tudtam, hogy ezen a pályán kell teljesítenem. Gondolataimmal, játékommal, éneklésemmel talán átadhatom azt az embereknek, amit lelkészként szerettem volna. Ha a szószékre nem is állhatok ki, de sok-sok színpadra már igen. Visszatérve a kérdésedre, a szigorú tanrend megtette hatását, szélesedett is a látóköröm, Fekete Mária keze alatt másfél év után fölvettek a Zeneakadémiára, magánének szakra. Holott, még fogadásokat is kötöttek rá ismerőseim, hogy sikerül-e a felvételim. Száztizenkilencen felvételiztünk, és olyan konkurenseim voltak, akik már az édesanyjuk hasában is operát hallgattak.

 –Vannak és voltak is olyan operaénekesek, akik alig ismerik a kottát. Miért nem jelentkeztél a konzi után rögtön meghallgatásra az Operába, s akkor nyertél volna néhány évet.

 –Nem vagyok benne annyira biztos, hogy a „nem tudással” bármit is nyerni lehetne. Nem akarom, hogy azt mondják rám: „hülye, műveletlen énekes”. Ezért külön kihívást jelent számomra pl. Bartók Cantata profánájának, vagy Liszt Krisztusának bariton szólója, amihez nagyon komoly intonációs készség szükséges. Nem csak bizonyítási vágy él bennem, de kiváló énekes szeretnék lenne. Ehhez viszont ma nélkülözhetetlen a kottaismeret nélkül. Sőt ma egy énekesnek szinte mindent kell tudnia; akár kézen állva áriát énekelni, ha éppen olyan a rendezői utasítás. Az ún. oratorikus előadások száma pedig csökken. Mindenre fel kell készülnünk, hogy a mai világban a pályán maradjunk. A kottaismeret azért is fontos, mert nem szeretném a kedves korrepetitorokat az őrületbe kergetni.

 – Első szereped A sevillai borbély Figarója volt, amit ha jól tudom, néhány nap alatt kellett megtanulnod.

 –Figaró belépője a bariton-irodalom csúcsa, mind a magassága, mind a pregnáns szövege miatt. Egyszer, december huszonkettedikén riasztottak, hogy meg kellene tanulnom Figaro belépőjét a Sevillaiból, és van rá kb. 10 napom. Hazautaztam szentestére, aztán huszonötödikén visszajöttem Budapestre, és bezárkóztam a kollégium alagsorába, ahol tanultam az áriát és a szöveget, ezután egy korrepetitor barátommal két napon ekeresztül tanultuk az áriát. Végig az járt a fejemben, hogy ha én ezt nem tudom megcsinálni az előéneklésre, akkor feladom, mert mindenért kár volt. Aztán kimentem január 3-án a meghallgatáson az Operaház színpadára – életemben először. Hallottam, ahogy a hangom betölti a teret. Elképesztően boldog voltam, mert első szereposztásban enyém lett Figaro.

 –Ezt a szerepet az idősebbek összekötötték Melis György nevével. Téged még nem hasonlítottak össze vele?

 –Elkerülhetetlen, hogy ne hasonlítsák össze az énekest pályatársával. Engem már összehasonlítottak Melis Györggyel, és Csurja Tamással is – mindketten zseniális Figarók voltak – és nem lekezelően. Tavaly 12 alkalommal énekeltem Figarót, és mindegyik alkalommal vastapssal zárult a színpadra lépésem. Melis György felvételit hallgatva sokat tanulok tőle; példaértékű a munkamorálja és a szövegmondása is.

 Egy nap alatt megszűnt a dadogásom

 –Ha már a szövegmondásnál tartunk: igaz, hogy prózai szerepre is vágysz?

 –Igaz, és azért is, mert sokáig súlyosan dadogtam. Mikor édesanyám azt hallotta, hogy református lelkésznek készülök, elszomorodott, és elsírta magát…Szó szerint csoda történt, mert egy nap felkeltem, és észrevettük, már nem dadogok. Mindezt csak olyan ember értékelheti, aki ezen már átesett. Azért ez a baj nem múlt el teljesen, mert mikor nagyon ideges vagyok, vagy suttogok, néha-néha visszatér a dadogásom. Nagyon jó iskola az élet, a Papageno, mikor prózát is kell mondanom a színpadon, s ez felér egy komoly légző-gyakorlattal. Marton László, a Vígszínház hajdani igazgatója rendezte a Varázsfuvolát, s vele beszéltük, milyen jó is lenne egy prózai szerep. Ha valaki jól beszél, annál érthetőbben énekel; a tavalyi Bánk bán után nagyon jó kritikát is kaptam a szövegmondásomra.

 –Ha már a vágyaknál vagyunk: sötétebb, nem magas tenorszerepekben is megmutatnád magad.

 –Még a Zeneakadémián, tanárom, Sólyom-Nagy Sándor is kacérkodott azzal a gondolattal, hogy esetleg Wagner-tenor is lehetek. Ez a mai napig egy nagy dilemmát jelent számomra, azért is, mert otthon, szórakozásból inkább tenoristák felvételeit hallgatom. Sokak szerint, attól, hogy jók a magasságaim, még nem jelenti azt, hogy tenor is lehetek. Tudom a Bánk nagyáriáját is, de ettől még nem vagyok tenor, mert a hangfekvést kéne bírni. De talán, egyszer eljön az idő, hogy Otellót énekelhessek.. Molnár Levente kollegámmal és barátommal megnyertünk egy énekversenyt, s így kijutottunk Bayreuthba,s akkor babonázott meg Wagner zenéje. Ha hangom megengedi, akkor talán erre az útra is ráléphetek, akár nemzetközi porondon.

 –Nemzetközi porond: azért nem csak tenorokat hallgatsz, hanem a híres orosz származású énekesnő, Anna Netrebko felvételeit is.

 –Viccesen szólva ő az én „plátói szerelmem”. A rajongója vagyok, az összes felvétele megvan. Egyszer Münchenben jártam, és egy hatalmas épület oldalán láttam egy plakátot, ami azt üzente: Netrebko meghódította Németországot. Remélem, hogy egyszer összesodor vele az élet, és egy Nedda-Silvio duettet elénekelhetek vele. Tudja, hogy ki vagyok…Amikor Rolando Villazonnal együtt koncerteztek, az egyik nagyon jó klarinétos barátom, aki kísérte őket, odament hozzájuk egy diktafonnal, és elmesélte, hogy van egy magyar rajongójuk, aki szintén énekel, üzenjenek neki valamit.

 –Nagyon sokat szerepelsz, nem félsz, hogy a hangod rovására túlvállalod magad?

 –Tudom, hogy ma nagyon kockázatos felkéréseket visszautasítani, de mivel hosszú pályát szeretnék, és vigyáznom kell a hangomra, ezért ha szükséges, fájó szívvel mégis nemet kell mondanom.

 –Büszkék rád szülőfaludban?

 –Nagyon! Én soha nem akarom elfelejteni – ha véletlenül mégis bekövetkezne, akkor figyelmeztess rá – , hogy honnan is indultam. Ezért is rendezek minden nyáron Perkupán szólóestet a református templomban. A szomszéd településen, Égerszögön is – a gömör-tornai fesztiválon is – fellépek, sőt Tornakápolnán is, édesapám szülőfalujában. Idén nyáron mindkét faluban sikerült operaestet adnom, úgy, hogy Égerszögön két vendégem is volt Boncsér Gergely és Várhelyi Éva énekművészek, velük rendeztük meg a fesztivál nyitóestjét. Tehát még így is „szórom az igét”, hiszen sokan vannak, akik nem tudnak eljutni a Magyar Állami Operaházba.