vissza a főoldalra

 

 

 2011.09.30. 

Csurka István: Történelemhamisítás

Mi a tét?

Megérkeztek az első külföldi fenyegetések a kétharmados országgyűlési többséggel és gyökeres rendszerváltó szándékokkal kormányzó Orbán Viktor címére. Az osztrák kormány, amely az óvást benyújtotta, ugyanúgy a szerzett jogait védi, mint a rendvédelmi szakszervezetek Leningrádban kiképzett voltukat bohócsipkával elfedő álnok vezetői, csak a szerzett jogok más és más jellegűek. Az osztrák bankok és a bankjai nevében fellépő osztrák kormány, az osztrák gazdaság a rendszerváltás idején, sőt még a nyolcvanas években szerezte meg a magyar piac, a magyar élet egyoldalú kisajátításának, kihasználásának jogát azon a címen, hogy maga is egyike a bennünket felszabadító nyugati hatalmaknak és ráadásul a legközelebb fekvő, a történelem során a legtöbb magyar ismeret birtokába jutott szomszédunk. Ez kétségtelenül a rendszerváltásnak nevezett történelemhamisítás egyik alapvető szerzett joga. A leningrádias tanultságú rendvédelmiek ezzel szemben azokra a szerzett jogokra hivatkoznak, amelyeket a felszabadító Nyugat által is elismert és időnként támogatott moszkvai szellemű szociálliberális kormányok adtak nekik, mint 1945 óta rendszervédő fegyveres testületek tagjainak. A korhoz kötött fizikai állóképességet megkövetelő tűzoltó szerzett jogát elismerve tehát egy kommunista szellemű politikai szerzett jogról van szó.

Osztrák szerzett jog volt már a rendszerváltás előtt a szállodaláncok olcsó áron való megvétele, valamivel később a privatizációban való közreműködés, zsebszerződésekkel a magyar föld megszerzése a tönkrevágott magyar termelőtől, és végül a banktelepítés az előzőleg drága magyar pénzen konszolidált és olcsón odalökött magyar pénzpiacra. Ebben nemcsak az osztrákok vettek részt, hanem minden felszabadítónk bankárai. Maga a terv ördögi volt. Antall József Szabó Ivánja az MDF nevében konszolidálta sok milliárd akkori forintért a bankokat, és amikor duzzadtak a tőkétől, eladta tizedáron a szegény nyugatinak. A legkirívóbb példája ennek a folyamatnak a Hitelbank néven megnyitott Hitelbank-Leumi rövidéletű pénzkiemelő gép volt, amelyet Fekete János, az izraeli–magyar kettős állampolgárságú csodabankár jegyzett, és amely persze csak akkor minősülhet nyugati banknak, ha Izraelt nyugati országnak fogjuk fel. (Jaj nekünk, ha nem így teszünk?) A Hitelbank-Leumi azzal a szerződési feltétellel létesült, hogy az izraeli befektető – a Leumi a Moszad bankja –, akár nyereséges a bank, akár veszteséges, a működés megszűnésekor viszszakapja a befektetett pénzét. Így is lőn. Arról viszont nincs elszámolás, hogy rövid működése alatt ez a cég mennyit és kiknek adott és mire. Az off-shore cégekkel való kapcsolódás sincs feltárva. Ebben az esetben nemcsak a Hitelbank-Leumi működése szerzett jog, hanem a működéséről való hallgatás is az. Most az osztrák bankokra is ki kívánja terjeszteni a hallgatás törvényét – a maffiában ezt az omerta törvényének hívják – az osztrák kormány.

Nem lehet kétséges, ezen a válságos őszön újra válaszúthoz érkeztünk.

Ha ismét meghajlunk a Nyugat és a Közel-Kelet szerzett jogai előtt, s nem vállalva bizonyos kétségtelen áldozatokat, nélkülözéseket – tessék nyugodtan kimondani: megszorításokat –, visszahullunk az IMF diktatúrába és a bankdagadás korszakába, a maffiába és az omertába, és feladjuk eddig kivívott kis függetlenségünket. És mindenekelőtt feladjuk a saját úton járás lehetőségét.

Most a kormány kénytelen szigorú takarékossági intézkedéseket bevezetni, ÁFÁ-t emelni, elbocsátani, adót szigorúan behajtani, amit mellesleg szintén egy szerzett jog megszüntetésének éreznek azok, akik az adóelkerülésben szocializálódtak és kénytelen sok-sok embert, népcsoportot kikergetni a megszokott szűkös segélydagonyából a közmunka mezejére, mert ez így együtt mind – életkérdés. Ha ugyanis a magyarság ebben a drámai európai helyzetben    amikor nyugati államok sodródtak bankügyletek miatt a Tajgetosz bűzhödt szakadéka partjára és fél lábbal már bele is csúsztak – nem képes talpon maradni, s akár megszorításokkal kivédeni a pénzhatalom csapásait, nem képes teljesíteni bizonyos vállalt feltételeket, akkor nem az a veszély fenyegeti, amit nagyon sokan vélnek, hogy visszajön egy MSZP-kormány, hanem, hogy visszahullunk a hamis rendszerváltás húsz, huszonöt évvel ezelőtti kiszolgáltatottságába. Abba a hamisságába, amely elvett, elprivatizált, leépített és ha kellett, átfestett mindent, ami miénk volt és szükségünk volt rá és mindezt a nyugattal – közvetlenül Ausztriával is – összekötő konvergenciának nevezte. Milyen konvergencia volt az, hogy a magyar mezőgazdaság csak a nyugati államok mezőgazdasági támogatásainak egyharmadát kapta és Gyurcsányék még ezt is ellopták, nem ritkán az adományozó félrenézése közepett.

Szépek ezek a szerzett jogok!

Most a hamis felszabadítók megszabadítanának maradék tulajdonunktól, földünktől, kultúránktól és visszataszítanának abba a kiszolgáltatottságba, amelyből éppen hogy megkezdtük a kilábolást. Nem a megszorítás fennforgása vagy fenn nem forgása, finomkodó megnevezése itt most a kérdés, hanem a megmaradás.

Az osztrák kormány, ne tévedjünk, a Leumi nevében is beszél és egy egész pénzügyi világhatalom nevében is. Ez az egykor jól szervezett, de most már düledező világszervezet sem Magyarországot, sem természetesen egyetlen más országot sem akar kiengedni a markából. Most azonban, hogy válság van, ez a bent tartás számára is létkérdés. Nem csak az a kérdés, hogy mennyire komoly az osztrák kormány fenyegetése, és hogy meddig megy el a feljelentéseivel, hanem már azt is komolyan kell venni, hogy elhangzott. Ez mutatja a helyzet drámaiságát. Mert az osztrák kormány ezzel elismerte elsődleges összetartozását bankjaival és azzal a pénzkiemelő rendszerrel, amely lehetővé tette itteni működésüket, sőt azzal a bűnös tevékenységgel is, amellyel itt a svájci frankhitelezés felfuttatásával a helytartósági kormánnyal együttműködve a fiókintézményeik végeztek. Az osztrák kormány ugyanis látta a frankhitelezés és eladósodás veszélyét és otthon korlátozásokat vezetett be, erre szorítván az anyabankokat, de semmi ilyen tartózkodásra szóló üzenetet nem küldetett a magyarországi fiókok számára, sőt az anyabankok az üzlet még hatékonyabb kihasználását kérték a fiókoktól. S azok teljesítették a kívánságot. Most pedig az osztrák kormány fel van háborodva, hogy a magyar kormány véget akar vetni a pecsenyesütésnek, vagy legyünk szerényebbek, méltányosabb sült galamb-elosztást kíván.

Annak a ténynek, hogy az összes frankhitelezési manőver által érintett országok közül Magyarország süllyedt bele legmélyebben a mocsárba, nemcsak az előző kormány gyarmatkormány-jellege az oka, hanem az is, hogy Magyarország mint mintaország az általános gyarmatosítás középpontja. Nem a mérete és gazdagsága miatt, hanem a középponti fekvése és a Trianon óta folyó megsemmisítési törekvések, forradalomletörések élettani hatása miatt. Tudnunk kell, hogy kivérzett, súlyos mértékben fogyatkozó nép vagyunk és ráadásul könnyen ellenségessé tehető népek gyűrűjében élünk, amely ellenséges, vagy annak látszó gyűrű rendkívül alkalmas az igazán életünkre törő, megszálló hatalom kilétének és mibenlétének eltakarására. A magyarság nagy része, értelmesen és jó céllal leadott szavazatai ellenére még mindig nem ismeri fel ezt a történelemhamisító hatalmat és nem képes ellene fordulni. Ezzel szemben rá lehet manipulálni, hogy az ellen forduljon, amelyik ettől meg akarja szabadítani.

Hogyan lehet részlegesen már gyarmatosított államokat jelzálog-hitelezéssel a családi ingatlanok megszerzésével és egy roppant belső feszültséggel a húsz-huszonöt évvel ez-előtt elkezdett bekebelezési eljárás befejezésé-re kényszeríteni, hogyan lehet mindenüket, amilyük még van, elvenni? Ez most a kérdés. Magyarország erre kétségtelenül a legalkalmasabb volt annak idején is és az is maradt. Itt a nép türelmes, akár az önsanyargatásig. Fontosabb azonban ennél, hogy 1918–19 óta itt található meg legnagyobb erőben az a nemzetellenes bankárkiszolgáló réteg, amely a kultúra, a társadalmi és gazdasági élet és a legfelsőbb politika pozícióit elfoglalva mindig lefolytatja az esedékes nemzetárulást. Így volt ez Károlyival, Kun Bélával, így történt 1945-ben, ötvenhat után és így történt a rendszerváltás során is. Most, amikor Kis János fordított régi jelszaván és „Kádárnak mennie kell” helyett „Orbánnak mennie kell”-re igazított, SZDSZ már nincs, látszólag, de van akár a szélsőjobbosságig terjedő új ellenzék és mindenekelőtt megvan a széles nemzetközi támogatás. Aki nem egységes frontnak látja Daniel Cohn- Bendittól és a német kormánytényezőktől, Netanjahutól a Rothschildokon át Vonáig és a kis cserfes Mesterházy Attiláig terjedő társaságot, az téved. Belülről nem lehet, a magyarság nagy többsége kirázta magából Kis Jánosékat, de nemzetközi támadással és nemzetközi szervezésben még megpróbálhatják.

Itt a komprádor, eleve zsoldban álló kormány 1992 óta eleve adva volt, a bankkonszolidáció elvégezte a dolgát, az ország a multi-cégek hálózata által génmódosított ország lett: itt lehetett a legnagyobb franküzletet megbundázni.

Ha most a magyar társadalom hallgatva rossz ösztöneire, labancaira nem vállal áldozatokat, nélkülözéseket, amelyek egyébként bekövetkeznek akkor is, ha nem vállalja őket, és nem tudatosan és szembenézve vállalja a harcot, akkor visszasüllyed a bankkonszolidáció és a Leumi-Hitelbank viszonyai közé és nem a Fideszt és Orbán Viktort buktatja meg, hanem önmagát. És véglegesen. Lehet, a Fidesz–KDNP nem tökéletes együttes. Lehet, hogy Orbán programjában vannak vitatható pontok, de most nem ez a kérdés, noha természetesen meg kell vizsgálni ezeket a kérdéseket is.

Most a magyarságnak középosztályostól, alsóbb, nagyon nehezen élő rétegeivel együtt, lehetőleg minél igazságosabb elosztást és megélhetési viszonyokat teremtve ki kell bírni a következő szűk esztendőket, amelyeket nem a saját gazdasági hibáink okoztak, hanem amelyeket a nemzetközi bankárkaszt szab rá az egész világra. Ez most nem csak itt élethalálharc, hanem mindenütt. Más eszköze már nincs a nemzetközi pénzoligarchiának, mint hogy megszorításokkal tehetetlenné teszi a népeket. Hogy mégiscsak térjenek vissza a kamatrabszolgaságba.

A küzdelem számunkra jó kimenetelében bizakodhatunk. Kibontakozóban van egy másik világrend, amelyben a bankárkaszt hatalma korlátozódik és meg is szűnik. Kína világrésznyi szirtként emelkedik ki a bankóceánból. Napról napra erősebb. India hasonlóképpen. Kormányunk megkezdte a tájékozódást arrafelé. A bankárkaszt szervezte világválság, a mindig más arcot öltő megnyomorítás a végletekig nem húzható. Ez a rendszer vagy összedől, vagy józan nemzetállami keretek között újjászerveződik és korlátozza a saját belső ellenségeit. Azok a nemzetek, amelyek nem bírják ki összedőlés, a belső elégedetlenség szétvető hatásának leküzdése nélkül ezt az időt, bizonyosan vesztesek lesznek és nehezen ússzák meg a felszámolást. Azokra, akik kibírják, egy jobb, igazságosabb létezés korszaka és egy, a nemzeti kultúrával telítettebb élet kiegyensúlyozottsága vár.

Kibírni, ez legyen most nem a jelszó, hanem a vállalás.