vissza a főoldalra

 

 

 2012.04.13. 

Átpoetizált paraszti mindenség

Bácskai
Bertalan kiállítása a debreceni Kálvin János Toronygalériában

Bácskai Bertalan túrkevei művész az Alföld festője. Legalább is abban az értelemben, hogy a paraszti lét és a szikkadt keserűségében is életet adó föld számára több mint ihletet lombozó erő – oltár. A tájat, szokásvilágát, munka-tárgyait szimbólumként hordozó festészete annyiban más, mint a hagyományos alföldi piktúra, hogy sosem a természet szépsége, munkában megtört embereinek csöndes szótlansága-méltósága jelenik meg benne, hanem – a figurákat, alakokat teljesen kizárva – az átpoetizált paraszti mindenség.

Már-már a látomás szintjén, nonfiguratív formában, bár motívumként ott egy-egy jellegzetes építészeti „kellék” (ház, ablak, tető), vagy használati tárgy (asztal, palack, lőcs, horog). És ott, szinte szürreális hátteret vonva s a horizontot megélénkítve, az a rácsszerkezetében ugyancsak izgalmas elhalt baromfi vagy madárszárny, amelynek csontszerkezete éppúgy utal az elmúlásra, mint – az időfaktoron túllépve – az így kifehérített lét tisztaságára is.

Ennek a festészetnek szintén megvan a romantikája – egy kis megengedéssel: balladai homálya –, hiszen a látványvilág csak kulcs valamely festmény valódi mélységének a megfejtéséhez. A könnyebben megközelíthető képek (Festőasztal, Csendélet és a népköltészeti fogantatású Hidegen fúj a szél) érzelemrétege, tárgykultusza mögött is vibrál valaminő rejtély, hiszen hol a lírai absztrakt felé törekvő többlet az, ami kiemeli az ábrázolatot a szokvány-megjelenítések tengeréből (Festőasztal), hol maga a konstruktív motívumot organikus emlékezettel meglágyító szerkezet lesz a megfejtés alapja (Hidegen fúj a szél).

Ez utóbbi, a címében székely népdalt fölidéző festmény avval kötődik a bonyolultabb fölépítésű Virágom, virágomhoz, hogy a látvány hangulati velejárója ugyanaz: a népköltészeti fogantatás. Csakhogy amíg a Hidegen fúj a szélen az árvaság, a társtalanságban megfagyott magány jelenik meg tárgyak képében, a Virágom, virágom a színek-foltok szerinti térosztásával (világoskék, zöld, vörös) – a belógó tégla-piros Nap csupán hatásos kellék – válik kellemfölidéző, csaknem nonfiguratív művé.

Ahogyan Juhász Ferenc és Nagy László költészetében magatartást is jelölő kifejezőerőként a paraszti lét munka- és szokáserkölcse – akár kozmikus kitárultsággal – az alap egy bonyolultabb ember-világ viszony poétikai megfogalmazásához, úgy az Alföld festőinek körében – közülük is leginkább Kohán Györgynél – ugyancsak meghatározó jelentőségű a dráma ilyen fokú átélése.

Bácskai Bertalan világa annyival másabb, hogy a művész az elveszejtett – csak lélekben jelenlévő – ember helyébe (lásd az A szélmolnár álma című festményt) a tájat mítoszian fölkavaró élményréteget ülteti. Nincs az a kihalt mesterséghez így vagy úgy köthető motívum, amely akár részleteiben ne tudná a sorsszerűség eme drámai vonulatát megjeleníteni. A konstruktív szerkezetet feszítő színkontraszt olyan határozottsággal választja szét a valót és az álmot – talán csak a Tisza című festmény ablakkeretben megbúvó fehérje vág ilyen erővel a zöld folyó és a vöröses barna part melankóliájába –, hogy lehetetlen nem észrevenni az elillant munkával párhuzamban az ember kiüresedését.

Visszaperelhető-e a tájban a maga organikus gazdagságával megjelenő múlt? Kérdezi a festőművész 2011-es datálású képeinek kamara kiállításával.. Akkor talán vissza, ha a szociografikus megidézést látomás hevíti. Az Ablak előtt absztrakt térhálója mi mástól nyerné el karakterét, ha nem az akarva-akaratlan fókuszba kerülő kereszttől. Mint ahogyan a Halász befogadás-története is a középpont (színkereszt Nappal, földdel, folyóval) sugárzásától kap igazi súlyt, ugyanis máig szóló üzenete a régmúlt igazságát juttatja eszünkbe. Mikor is a hal az ősegyház szimbolizmusában az újjászületés jelképévé vált. S az Angyal szállt le című festményen ugyancsak ez a biblikus, a jelképrendszer sokarcúságát tanúsító szimbólum emeli meg a szakralizált tájat az „égi létrák”, úgy is mint megszentelt tájrekvizitumok révén.

A földmunkát, az állattartást, a betakarítást jelképező némely tárgynak (a késnek, a horognak, stb.) szintén ihletadó szerepe van, ám ezek a festmények nem mutatják azt az összetettséget – a Nyúzó talán igen, a Rúdon kevésbé –, amely a földmíves életpótléka. Ugyanis a paraszti lét tárgykultuszában, a munkaeszközökön túl, a megmaradást ösztönző szellemi javak is döntő jelentőségűek.

Bácskainak ettől a szociografikus nézőponttól el kellett fordulnia, hogy – mint már említettem – látomásszerű megidézéssel festményeibe a szimbólumrendszerek általánosabb igazságait is becsempészhesse. Így készült képei – a föntebb említettek mellett – már nem (nem csupán) az alföldi tájrekvizitumok, a paraszti munkamorálhoz és kitartáshoz köthető emlékezésrétegek mába való átemelését mutatják, hanem azok apropóján mindennél jobban az életélvezetben gyökerező szépség modern formáit is (Árnyékok, Éjszaka).

 

Szakolczay Lajos