vissza a főoldalra

 

 

 2012.04.20. 

Összefogás az Erdélyi Képzőművészeti Múzeum létrehozása érdekében

Ki szeretnénk békíteni egymással a különböző irányzatokat képviselő erdélyi művészeket

Múzeumi gyűjtemények feldolgozása, kiállítása lesz a célja az Erdélyi Művészeti Múzeumnak, amelyről a közelmúltban tárgyaltak Sepsiszentgyörgyön önkormányzati vezetők, valamint képzőművészek, múzeumigazgatók és művészettörténészek.

 Külön intézmény lenne az Erdélyi Művészeti Múzeum, vagy pedig egy már működő nagyobb múzeum tagozata? – kérdezem Vargha Mihálytól, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójától, a terv ötletgazdájától.

 –Mindkét lehetőség elképzelhető. Először a Székely Nemzeti Múzeum alegységeként képzeltük el, mert úgy gondoltuk, hogy egyszerűbb egy meglévő intézményt bővíteni, mint vadonatújat létrehozni. A gyakorlat azt mutatja, hogy jobb, ha külön jogi személy lesz a képzőművészeti múzeum.

 Eddig hol őrzött anyagok kerülnének az Erdélyi Művészeti Múzeumhoz?

 –Többféle forrásról beszélhetünk. Az első a most elfekvőben lévő lezárt életművek begyűjtése Ezen kívül fel kell térképezni a Trianon utáni erdélyi hagyatékot, hogy mi az ami még megmenthető és megvásárolható aukciókon, vagy akár magángyűjtőktől. Amióta felröppent a múzeumalapítás híre, azóta nagyon sok felajánlással keresnek fel minket. Nemrég kaptunk egy Stuttgartban élő, Kolozsvárról elszármazott művésznőtől húsz alkotást. Székelyudvarhelyről és Kolozsvárról is újabb és újabb felajánlások érkeznek. A célunk röviden: teljesebb képet akarunk kapni az 1920 utáni erdélyi képzőművészetről.

 Tehát a trianoni diktátum után lehet beszélni autonóm erdélyi képzőművészetről?

 –Így van, bár az autonóm szó lehet, hogy kissé erős kifejezés. Kós Károlyék transzszilvanizmusa nagyon jó példa az önálló erdélyi művészetért való törekvésre, de én azt hiszem, hogy mindig a magyar képzőművészettel együttműködve fejlődött az erdélyi. Kétségtelen, erdélyi sajátosságok is fellelhetők. Mindig is nagy vita tárgyát képezte, még Magyarországon is, hogy mi a magyar művészet. Kérdés, hogy aki magyarországi születésű, de internacionalista, és Párizsban alkotott nagyot, akkor magyar-e a művészete? Mi nem szeretnénk már a kezdet kezdetén belemenni egy ilyen vitába, és igyekszünk minden műfajból és stílusból – figurális, absztrakt – a legjobbat megszerezni a múzeum számára. Tehát nálunk a minőség számít; nem kritika nélkül vennénk be az anyagokat, életműveket.

 Erdélyben tanuló énekesek említették, hogy a kolozsvári operaház számukra azért volt lényeges, mert ott találkozott a keleti és a nyugati kultúrkör, melynek a határán nagyon jó dolgok is születnek. Ez jellemzi a képzőművészetet is?

 –Természetesen. Miért lenne a képzőművészet kivétel? Az biztos, hogy a céhbeliség, vagy a közösségben való munka próbára teszi az embereket ,és korunk tendenciái nem erre mutatnak. Inkább az atomizálódás, a szétesettség a mai trend. Mi most az „árral szembe úszunk”, és ki szeretnénk békíteni egymással a különböző irányzatokat képviselő erdélyi művészeket az intézmény létrehozása érdekében.

 A pártállam idején mennyire volt szokásban a műgyűjtés? A hagyatékok elkallódtak, vagy sikerült az önkormányzatoknak azokat felvásárolni?

 –Akkor érdekes helyzet volt, hiszen a pártapparátus mecénásként működött. Emlékszem, hogy a Kovászna megyei tárlatokról a központi bizottság vásárolt munkákat. Ezzel is tudtak gyarapodni a megyei múzeumok. Természetes, hogy a művek kiválasztásában az ideológia nagy szerepet játszott, így a „hős traktoristát” ábrázoló festményt hamarabb megvásárolta a bizottság, mint egy absztrakt kompozíciót. Ne felejtsük el az életművek kapcsán, hogy akkoriban elég sok emlékház létesült. Ehhez viszont sokszor ideológiai kompromisszumokat kellett kötni a művésznek.

 Tudtommal ön szerint fontosak a kutatókiállítások. Ez a művészeknek, a kritikusoknak, vagy a nézők számára lenne lényeges?

 –Elsősorban a nézők számára, hiszen az, hogy a festmény szép és kifejező az csak egy primér szempont. Ha a műértő mélyíteni akarja tudását, akkor érdeklődni kezd az alkotó iránt, katalógusokat, honlapokat, albumokat keres. Erdélyben eddig is működött a kiállítás-hálózat, de pontosan ez a „mélyítés” maradt el, mert nem volt megszervezve és kiaknázva a kutatás. Nagyon fontos művészeknek rendeztünk kiállításokat, akkor megszülettek a katalógusok, de hiányoztak a nagy monográfiák. Az erdélyi művészetet kéne górcső alá venni, hogy mélyebb és komplexebb kutatási folyamat induljon be.

 Ha már a kutatásnál tartunk; mi jellemzi az erdélyi művészettörténeti képzést?

 –Sajnos ezen a téren vannak mit bepótolnunk. Kolozsváron ugyan működik művészettörténet-képzés nagyon kevés tanárral, és a középkor végén befejeződik a kurzus. Szükség lenne több kortársat értő művészettörténészre. Az is egy jelentős előrelépés lenne, ha a Sapientia Egyetem képzőművészeti szaka Sepsiszentgyörgyön lenne. Így oly módon lehetne művészettörténészeket képezni, hogy ők a leendő múzeumban végeznék szakmai gyakorlatukat.

 

Medveczky Attila