|
 2012.04.20.
Domonkos László: Hungarica varietas
A föltámadás szomorúsága után
Néha Adyt kell
olvasni, hogy megértsük: föltámadni miért szomorú. Ez a látszólagos
ellentmondás azt sugallja, hogy az örök újjászületés, a föltámadás,
a húsvét nagy misztériumának szépsége mélyén az az emberi
szomorúság lappang, amit a „személyiség-verseiben” olykor
döbbenetes mélységekig hatolni tudó Ady úgy fogalmazott meg:
„jött a reggel, fázva rémlett / És én nem tudtam, micsoda /
Emlékek Tarlójáról jött ez a reggel?... Óh, jaj annak, aki
feltámad / S nem érzi önnön-életét / Beszédje kongó báb-beszéd
/ S báb-szinpad bábja őmaga. / Kérdés, kísértés és
titok.”
Ezekben a talán nagyon is „önvesézőnek” tűnő
sorokban, ha jobban megvizsgáljuk őket, ott lüktet a mai ember
élet-abszurditásának nem egy és nem két gyötrelme. Az a tanácstalan,
szorongó érzés, ami bármikor elfoghat bennünket, ha a
mindenkori – igen: a mindenkori! – magyar élet perifériájáról
visszafelé és előre próbálunk pillantani. Jönnek a reggelek,
húsvéti feltámadással és anélkül, s nem tudjuk, miféle emlékek,
kiknek az emlék-tarlójáról érkezők vesznek körül bennünket.
A mieinké ezek, vagy másokéi, akik viszont nem a mieink?
„Mert szépnek csak azt véled / mi egyszer már övé lett”,
írta egy másik magyar költő. A föltámadás fensége mögül
előbukkan a világba vetett ember, aki nem érzi önnön életét,
aki festett világok, táv- és tévtanok agyonmanipulált bábjaként
rángatva ténfereg, támolyog össze-vissza, kérdés, kísértés
és titok veszi ugyan körül, de hasztalan: nem tud már mit
kezdeni velük. Ez a föltámadás szomorúsága. Magyar módra, túl
az ezredfordulón, a 2010-es évek első felében, egy vergődve
szabadulni, küszködve megmaradni akaró ország szapora, lázas
lélegzetvételével zihálva.
Húsvét után
vagyunk.
A föltámadás
szomorúsága után.
Néhány nap
nyugalom és békés eseménytelenség múltán újult erővel, erőszakosan
tódul elénk a kérdés: éppen egy választási ciklus félidejében
mivégre állunk, álldogálunk hát itt a tavaszban? Mi következik,
mi következhet a föltámadás szomorúsága után?
Ma Magyarországon
alapjában véve kétféle ember létezik, egy-egy altípussal. A
csöndesen bizakodó, tapasztalatainak ugyan óvatosan, de mindinkább,
lassan megszilárduló erővel hitelt adó, józan parasztésszel
rendelkező „egyszerű ember”, véle karöltve a
tapasztalatait több-kevesebb logikával rendszerbe foglaltan
megindokolni képes, felkészült, tudatosan hosszabb-rövidebb
ideje nemzeti elkötelezettségű értelmiségi – és a „köcsögorbánozó”
totálisan bunkók, az éppen csak fél- vagy negyedművelt
konzumidióták és lumpenek társulata, együttesen a módszeresen
meghülyített vagy agyafúrtan gyűlölködő úgynevezett értelmiségiek
kicsiny, de annál hangosabb és demagógabb csapatával.
Aki azt hiszi, ez
csupán egy megnyugtató álszociologikus felosztás, a jó és a
rossz romantikus és örök ellentétpárjainak aktualizált
alkalmazása: ajánlom, nézzen körül a magyar vidéken. Mondjuk
a húsvét adta néhány nap, a nyugalom és békés eseménytelenség
idején. Vidéken volt alkalmam eltölteni ezt a pár napot, beszélgettem
idős bihari parasztemberrel és vidéki nagyvárosban élő
orvossal, fiatal műszaki értelmiségivel és bölcsész végzettségű
kétgyermekes ifjú családanyával. Sokféle világ, sokféle
gond, sokféle szempont és közelítésmód. Hogy mégis
mindegyikük a fenti alaphelyzet helytálló mivoltát erősítette
meg: azt bizonyítja, hogy az elmúlt két esztendő, a magyar föltámadási-föltámasztási
kísérlet minden szomorúság, minden gond és olykor kínzó
konfliktus, nehézség ellenére tény és való és reális
alternatíva. Az az egérút, ami az elmúlt húsz év
posztkommunista mocska és vadkapitalista bűze közül
kikanyarog. Pontosabban:kikanyaroghat. Mert ez a két esztendő,
így húsvéti föltámadás-szomorúság múltán ez is látszik,
óriási veszélyeket és nem mindennapi kockázatot is rejt.
Ellenségeink legalább olyan jól sejtik, mint Karcsi bácsi Okányból
vagy a talajmechanikus Zoli a Dél-Alföld-ről, hogy sorsdöntő
időket élünk, mostanában, nemsokára dől el szinte minden,
alighanem az eddigieknél is jóval hosszabb időre. Január 21-e
és az azóta eltelt bő két hónap azt is elénk tárta, hogy a
felvállalt küzdelmet realizálni nagyon is érdemes, ugyanakkor
hosszú és keserves harcra kell felkészülni. A velünk szembenállók
leleményesek és elszántak – igaz, szívósságuknál és agyfúrtságuknál
csak a jóval több mint ezerszáz esztendős magyar népi
tapasztalat bölcsebb és kitartóbb. (Ezt kéne felismerni és
kihasználni.) Mindazonáltal bármiféle lazaság, könnyed
elbizakodottság, idő előtti „kiengedés” hatalmas veszteségeket
okozhat, akár végzetes is lehet. A magyar szellemi élet,
sajnos, kevés számú vezető alakja közül néhányan velünk
együtt hajlamosak az elkényelmesedésre éppúgy, mint a hagyományos
magyar önámításra és Ady-féle ködevésre. Több mint tanulságos
volt, amit egyik vidéki beszélgetőpartnerem mondott a
kellemetlenül hűvösre fordult húsvétvasárnapon: csak érezzék
meg, csak tudják azok ott Pesten, hogy most jön a sűreje…
Bizony.
Régi igazság,
hogy akinek vaj van a fején, ne sétáljon a napon. Legalább
ennyire régi, hogy aki át mondott, mondjon bét is. (Városi
folklór változatban: aki ácsot mondott, mondjon Bécset is.) A
bűnösökkel, a fejükön több tucat reggelire elégséges vajat
hordozókkal szemben megkezdett fellépés-sorozatban éppúgy következetesnek,
megalkuvás nélkülinek, szigorúnak kell lenni és maradni, mint
a szintén már jócskán elkezdett, valóban rendszerváltó törvényi
és egyéb intézkedések során a következő lépések haladéktalan,
gyors és átgondolt megtételében. Másként nem lehetséges. És
ennek a húsvétnak talán legszebb, igazán föltámadást sugalló
üzenete, hogy ezt „odakünn” igen jól érzik, látják, tudják.
Ady, aki maga is a
tragikusan kihasznált, időnként kétségbeejtően félrevezetett,
manipulált, jobb sorsra érdemes magyar tálentumok közé
tartozott, e jelesek egyik legkiemelkedőbbjeként egyebek között
azt írta A föltámadás szomorúságában, hogy „Én azt várom:
valaki majd / Hívni fog / S édes, meleg szájjal / Súgja meg
majd, hogy ki vagyok.”
A hívó szó már
elhangzott. Súgják, hogy mi magyarok, kik vagyunk valójában.
(Persze, próbálják fröcsögni a másik oldalról is.) Kezdjük
is meghallani: újabban igéző szépséggel olykor meg-meg is
mutatjuk, kik volnánk valójában. Már érezzük az Ady-féle
„önnön-életünket.” Akik nagyon régen és igazán – ezer
éve – ismernek bennünket, a lengyelek, fel is ismerték és értékelik
ezt.
Nagyjából tán
minden készen áll így húsvét, a föltámadás szomorúsága
után. Ideje indulni.
|
