vissza a főoldalra

 2012.04.20. 

Csurka István: Also sprach – Janosom Kisem

A szerző tudja, hogy a cím  grammatikailag helytelen – de hát ha Kis Jánosban mindez így s együtt göndörödik?

 A magyarországi balliberálisok központi lapjába, a Magyar Hírlap karácsonyi számába írta meg programadónak szánt cikkét Kis János, a baloldal fő teoretikusa s egyben legfőbb hatalombirtokosa. A cikk címe beszédes: RENDSZERVÁLTÁSTÓL KORMÁNYVÁLTÁSIG.

Kis János már a Beszélő szerkesztése idején hozzájutott az MSZMP KB PB titkos anyagaihoz. Kommunisták ma is vannak a kormányapparátusban: ma is rendelkezésére áll egy kulcslyuk, amelyen át ma is látja a kormányt manőverezés közben. Szavait tehát komolyan kell vennie a magyarságnak.

Kis János ha szól, idejében szól. Most Antall József halála, azaz a nemzeti oldalon lévő paktumtábor vezető nélkül maradása késztette parancskiadásra.

Írásának az alábbi fő tételei, jelentései vannak:

A rendszerváltást befejezettnek és elégségesnek tekinti. A kilencvenes kormányváltást teljes rendszerváltásnak minősíti. A parlamentből lényegében már csak négy pártot vesz számba. A kisgazdákat és a kereszténydemokratákat jelentéktelennek tekinti és leírja mindkettőt, a MIÉP-et pedig közös erővel kiszorítandónak tartja. Még csak fel sem ötlik benne, hogy van-e felhatalmazása a magyarság különböző szándékai és érdekeinek képviselői felett ítélni. (Ilyen kétségek Rákosi Mátyást sem gyötörték. – Mint az köztudott, Janosom Kisem iskolai tanulmányait a Rákosi Mátyás orosz-szovjet iskolában kezdte.) A kiszorítás egyik eszköze az elhallgatás – sugallja ő is.

Biztosra veszi és szinte tényként kezeli a liberálisok+MSZP győzelmét.

Mivel befejezettnek tekinti a rend-szerváltást, azt sugallja, hogy a választások utáni liberális-szocialista kormánynak ezzel a kérdéssel már nem is kell foglalkoznia, elegendő, ha kormányoz.         

S végül mindezt egy új, második viszontpaktummal akarja elérni. Meg is tervezi ennek a repaktumnak a fő pontjait. Egész oldalas cikkében a következő hónapok – valójában esetleg évek – politikai menetirányát akarja meghatározni.

Pontosan úgy lép fel, mint ávós apjának-anyjának nagyfőnökei: leteszi az asztalra a spanyolviaszt, szerepet oszt, ajánlatot tesz, ítél, mert – sugallja – az egyedül hivatott mindentudás birtokában van, miként volt annak idején a politbüro. Ugyanaz a hang, ugyanaz a magabiztos fölény. Egy kis Leninke. (Miért ne linkelne?)

Amit ő kimond, javasol vagy megenged, azt nemcsak ő mondja, hanem a valódi hatalmat bitorlók köre, amely nemcsak az ellenzéki pártokban – SZDSZ, MSZP – és az MDF bizonyos köreiben van jelen, hanem mint érdekképviselet szét van terjedve az egész intézményrendszerben.

 A főnököt mostantól így hívják

 Ez az írás Antall József halála után megjelentetve azt hivatott tudtul adni, hogy a ma-gyar politikai élet a csendestárs kiestével egypólusúvá vált, és a főnököt mostantól Janos Kisnek hívják.

Nem a tömegnek szól, hanem a baloldal csapattisztjeinek és a sajtónak. Parancskiadás.

Ezenfelül van még egy lényeges tulajdonsága, amelyet nagyon fontos számításba vennünk: nem elemzés és nem meditáció, hanem már folyamatban lévő politikai történések majdan bekövetkezendőként való bemutatása; régebben központilag elhatározott intézkedések egyéni javaslatként való előre vetítése. Nem egy filozófus értekezése, hanem egy hatalmi helyzetben lévő politikai pók hálószövése.

Kis János posztantalli téziseinek lényege a viszontpaktum. Ne szórjuk szét még jobban az MDF-et, hanem hatalomra kerülésünk után stabilizáljuk olyképpen az első paktum következtében elmaradt lényegi rendszerváltást, hogy abban a népi radikalizmusától megfosztott – Kis elvtárs természetesen szélsőjobbnak mondja – MDF-nek is maradjon valami.

Ez bennünket nem lep meg. A kommunista mindig rabol és aztán újraoszt. A választások idején, 90-ben elvette a valódi változások lehetőségét, most a politikai hatalom egy kis koncdarabkáját visszakínálja a vele együttműködőknek. Számtalan cikkben, beszédben feltártuk, hogy így lesz, mert ez a cél már négy-öt éve. Minden lényeges politikai kezdeményezés ezt készíti elő. A népi oldal kiszorítása 89-es cél. Amikor Antall 89 végén kijutott Amerikába, és részt vett egy imareggelin, tárgyalt a kormányon kívül a Zsidó Világkongresszus vezetőivel, már ott megkapta az utasítást, hogy a népi radikalizmust, az „antiszemitákat” mellőzze és szorítsa ki.

Kis János ezt tudta. 1989 decemberében már azt nyilatkozta egy szombathelyi lapnak, hogy az SZDSZ csak egy Csurka nélküli MDF-fel hajlandó koalícióra lépni. Bátran tehette, mert értesítették, hogy megmondták Antallnak, mihez tartsa magát. Ezt követően állandóan visszatért a sajtó erre a kérdésre, és mindig Antall Józsefnek címzett kérdőre vonásként: meddig várjunk még?

 Kilencvenhárom tavaszáig kellett várniok

 1993 tavaszáig kellett várniok a formai szakításig, valójában a különélés sokkal korábban elkezdődött.

A Magyar Fórumot már a választási győzelem után ki akarták venni a kezemből, s fél évig kénytelen voltam szüneteltetni. De ezek ma már mellékes dolgok. A lényeges az, hogy ma már van egy olyan MDF, amely megnyugtatja Kiséket: kicsi, összetört, elvtelen, eredeti erejétől, azaz a magyarságtól, a magyar sorskérdések vállalásától eltávolodott, látszatokba és sűrű pótcselekvésekbe menekült párt. Fogatlan oroszlán.

Paktumos vezetői már két éve azon dolgoznak, hogy megfeleljenek ennek a kisjánosi ajánlatnak. Ezért könnyűszerrel lemondtak a népi szárnyról, a tagságról, ezért helyezték el a paktumgárdást a legzsírosabb részvénytársaságokba. Mert a háttérben az ajánlat, a viszontpaktum már sokkal korábban megtétetett. Valójában benne volt az eredetiben. A bennfentesek már régen nemcsak lélekben, hanem gyakorlatban is felkészültek a helyzetre, amikor őket tűrik meg a liberálissá lett hivatásos forradalmárok, Aczél György „művének” betetőzői.

Idézzünk egy kicsit Leninkétől:

Világossá kell tenni, hogy a következő kormánytöbbség folytatni fogja a precedenseket, amelyeket elődje a parlament működésének első heteiben teremtett. Ekkor kötötték meg a paktumot, ami elvágta a rendszerváltozást. Kis János most ezt tekinti mintának. Számára az a meghatározó pillanata a rendszerváltozásnak, amikor az SZDSZ – valójában az aczéli nomenklatura, az összes nagyfejű Aczél-káder érdekeit védő belvárosi kör rá tudta kényszeríteni az akaratát a választásokon győztes nemzeti oldalra – igaz, ehhez egy Antall is kellett –, és a nemzeti oldal kormányra kerülésével egyidejűleg elkezdődött a magyar értékek iránti bizalomvesztés.

No, de olvassuk tovább a liberálférfiút! A parlamenti tisztségek elosztásában tartja magát a kialakult szokáshoz. A közszolgálati vezetők kijelölése terén visszatér az eredeti gyakorlathoz: nem állít pártembereket, és a jelölteket az ellenzék egyetértésével nevezi meg.

Bámulatra méltó! Az MDF a paktum szerint meghagyta közszolgálatban a volt kommunistákat, természetesen már mint pártonkívülieket, meghagyta a liberálisokat, sőt azokat támogatta, nagykövetnek nevezett ki SZDSZ-tagokat – egyébként egy-két esetben tehetséges és tisztességes embereket, de ugyanakkor tehetségtelen MDF-paktumszolgákat is – Svédország – és most Kis János megígéri, hogy meghagyja őket. Ez aztán a nagy üzlet! De van tovább is: Ugyancsak egyetértésre törekszik az Alkotmánybíróság öt új tagjának megválasztásakor.

Elakad a lélegzetünk. Kis János gavallér ember. Minden elzálogosított öltönyét visszaadná a csontsovány MDF-nek – és persze az egész nemzeti oldalnak – tudván, hogy úgyis leesik róla. Micsoda merészség! A nemzeti oldal, az MDF beleszólhat az alkotmánybírák kinevezésébe. Mint eddig! Ámbátor, ha jobban meggondoljuk, azt is megígérhette volna jeles exmarxistánk, hogy ebben a kérdésben egyenesen Kónya Imre személyi javaslatait teljesíti, kivéve, ha ő kiskorú gyermekét akarná alkotmánybírának megtenni.

 Elmaradt a rendszerváltás

 Most pedig vegyünk mély lélegzetet: Kis János kiteríti a pultra a legdrágább kelméjét: Elválasztja a tömegtájékoztatást a kormánytól és a pártoktól.

Ez az ajánlat egyenesen lenyűgöző. Mert hát hogyan is történt? Paktum I-gyel elérték, hogy a tömegtájékoztatás ne kerüljön még aránylagosan sem az akkor még az összetartozás révületében élő nemzeti oldal kezébe, és a kormányzat ne tudja céljait és eszményeit eljuttatni a néphez – persze ehhez is egy Antall kellett – és így végül elmaradt a rendszerváltás. Az élménye mindenképp. A sajtó, a tömegtájékoztatás megtette a magáét, a két alelnök személyén és az új MTI-elnökön kívül érdemi változás nem történt; most tehát filozófusunk, aki üzletembernek jobbnak tűnik, azonnal megajánlja a változatlan állapotban hagyott tömegtájékoztatás függetlenségét, hogy majd el tudja viselni ennek a független tömegtájékoztatásnak az önzetlen támogatását, ha kormányra került. A független hozsánna sokkal édesebb a fülnek, mint a beSorosozottaké. No, természetesen az említett személyek és még néhány, hazafiságot igazolt szerkesztő elbocsátása majd elkerülhetetlen lészen, de erről most nem szól Janos Kis.

Ma még más a helyzet, mármint Kisék szerint. Most még nincs sajtószabadság, mert egyik-másik eszdéeszest megakadályozzák a korlátlan hazudozásban. Sajtószabadság csak akkor lesz, ha  az SZDSZ–MSZP hatalomra kerül, kiegészül a főhazudozókkal és ugyanazt csinálja, amit a 80-as évektől kezdve folyamatosan: támogatja a „jó értelemben vett kozmopolitákat”. (Antall József kifejezése.) Akkor majd a Charta már nem tüntet, hanem elmegy vadászni. A műveiket most visszavont írókra, művészekre díjeső hull, amaz népiekre vagy egyszerűen csak nem-eszdéeszesekre, akik Csúcs és Nahlik alatt is publikálnak, pedig egy kis koplalás vár. Nem lesznek nyíltan kitiltva, de műveik alkalmatlanoknak minősíttetnek.  

A lényeg: semmit sem csinálni

 Igen ám, de van egy kis bökkenő! Az áhított kormányváltásig még van öt hónap. Addig még a kormány el tudna érni olyan változásokat a tömegtájékoztatás rendszereiben, amelyeket csak összevérzett liberális mancsokkal lehetne gyorsan visszarendezni. Mert hiszen, ha a nemzeti szellem, akár csak töredékesen is, de jelen van a tömegtájékoztatásban, akkor nem lehet a kormányoktól és pártoktól független állapotát kihirdetni. Mert akkor rosszul van filézve.

Ezért tehát a kormány és a nemzeti oldal egyes elemeit most kell megakadályozni abban, hogy visszafordíthatatlan változásokat idézzenek elő a tömegtájékoztatásban, most kell beerőltetni újra a médiatörvényt, hogy azzal teljesen elmenjen az idő, és most kell akciózni, külföldi segítségért folyamodni a sajtószabadság megmentése érdekében, hogy most ne történjék semmi.

Az együttműködés az MSZP és az SZDSZ között ebben a kérdésben példás. A külföldi nyomásgyakorlást a sajtószabadság megvédésére együtt szervezik, a pénzt rá Soros adja – a belföldi ellenállást pedig az MSZP. Már össze is gyűjtött vagy hatvanezer aláírást, hogy az Országgyűlés tűzze napirendre a médiatörvény. A cél világos: amíg az Országgyűlés a médiatörvényt tárgyalja, addig minden átszervezést el kell halasztani. Ez bevált módszer, ezzel már két évre megbénították a magyar törekvéseket. Kulin Ferenc és az MDF liberálisai segédkeztek nekik ebben. Kulin ma MDF-frakcióvezető: a veszély óriási!

A másik célja Kis Jánosnak a megosztás. Hangzatos ígéreteivel, engedékenységével tovább akarja darabolni a már úgyis szétdűlt tábort, azt akarja, hogy azok fogják le a radikálisok kezét, akik megelégszenek az általa odadobott konccal, akiknek éppen azok a bizottsági, parlamenti helyek kellenek, amelyeket ő kilátásba helyez a megalkuvóknak. Marakodjon csak a nemzeti oldal! Legyünk barátságosak velük, amikor ők olyan jók hozzánk, őrizzük a stabilitást, ne élezzük ki a konfliktusokat, törődjünk bele. Ezt a hatást várja ő egyes MDF-politikusoktól: miközben az asszonyka simogatja a pulton a drága paktumkelmét, férjem-uram átmegy liberálisba.

Nem vitás, nagy kombinátor működik itten. Legalább annyira gyakorlatias ez a filozófia, mint a Leniné.

A saját tábor számára ugyanakkor nagy biztatás ez a szöveg. Biztos győzelmet sugall anélkül, hogy kimondaná. Kis János igencsak jaltai korszakát éli most. Még nincs vége a háborújának, de ő már a tér – magyar élettér – felosztásán elmélkedik.

Mint látjuk tehát, Kis Jánosunk mesebeli távlatokat rajzol fel a nagykoalíciós kormányzás esetére. Neki van egy álma, mint a moszkvai, szentpétervári, bucharai bolsiknak: a meleg tengerekre való kijutás, és ez a nagykoalíció, amelyet ők irányítanak, miként Rákosi Mátyás annak idején. Így a felelősség megoszlik, de a hatalom a kezükben összpontosul.

 Kell a nemzeti látszatjelenlét

 Mert az SZDSZ és az MSZP is valójában fél valamilyen nemzeti látszatjelenlét nélkül hatalomra kerülni.

A sokaság nyomorán csak úgy tudna valamicskét enyhíteni, ha a saját újgazdagjaitól venne vagy vonna el a reformkommunizmus óta szerzett harácsból, s mivel ezt nem vállalhatja, előbb-utóbb szembe kell néznie a népharaggal. Szemben a keresztény népnemzeti oldallal, az MDF vezette kormánnyal, a másodszor is felültetett nép bennük – az egyedülkormányzás reflektorfényében – igen hamar észrevehetné a nem sajátot, a kommunistát, a „jó értelemben vett világpolgárt” (Antall József kifejezése). Az ő hatalmuk, kormányzásuk iránt nem tanúsítana annyi türelmet, mint az eleinte sajátjának tekintett MDF iránt. Kell tehát a tulipános díszlet akár a kormányba, akár az ellenzékbe, amely a köznépet megtartja mind a demokrácia, mind pedig a saját magyar hatalom fennállásának illúziójában. Ellenkező esetben egy új ‘56 esélye teremtődik meg, amely kiveti őket összes paktummal szerzett és megtartott állásaikból.

Ezért volt szükség a Kisgazdapárt szétzilálására, az MDF kilúgozására, mert a keresztény nemzeti tömb csak népharagkioldó biztosítéknak kell ebbe a nagykoalícióba. Csak Kónyákra van szükség. Hibridekre, akik népdalokat énekelnek majd a kormányülésen.

Antall József számukra nagy veszteség. Oda- van az a politikus – e tekintetben valóban kiválóság –, aki nemzeti színekben és kegyesrendileg tudta a liberálisok politikáját megvalósítani, és sűrű, tizenötmillió-magyarozás közepette tudta lejáratni, sőt gyűlöletessé tenni a nép szemében a magyarság értékeit. S mindezt az első paktummal.

Kis János látja, hogy Antall József nélkül az MDF veszélyesen kicsi lett, még az is kétséges, hogy eléri-e azt a méretet, amivel bele lehet illeszteni a nagykoalíció főpincéri táskájának valamelyik rekeszébe. Ezért tehát Kis most gyorsan fel akarja hizlalni a második paktum paraszolvenciájával a maradék MDF-et. Küzdjetek, gyerekek – üzeni nekik –, erősödjetek és sokasodjatok, hiszen van miért küzdenetek, hiszen ha jó értelemben vett magyarok lesztek, vagyis elfelejtitek magyarságotokat – még ráadást kaphattok.