vissza a főoldalra

 2012.08.03. 

Művészetemmel a magyarságtudatot erősítem

Felhívom a figyelmet a Felvidék kulturális örökségére

Boráros Imre felvidéki színművészt „A Világ Magyarságáért Művészeti Díj“ elismeréssel tüntették ki július 2-án Budapesten. A népszerű és sokoldalú művész a Nemzeti Kulturális Gálaest keretében, az Uránia Nemzeti Filmszínházban vette át a rangos kitüntetést. Boráros Imre csaknem ötven éve került a komáromi Magyar Területi Színházhoz, játszott a kassai Thália Színházban, vendégszerepelt a budapesti József Attila Színházban, a székesfehérvári Vörösmarty Színházban, valamint a miskolci Nemzeti Színházban. Pályája során több mint 200 szerepet alakított. Számos filmben szerepelt, így az Oscar-díjra jelölt Zselary című cseh produkcióban is.

 Szerkesztőségünk nevében gratulálok a díjhoz! Munkája elismeréseként eddig több rangos kitüntetést kapott, így a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét, a Nemzeti kisebbségekért-díjat az Esterházy János-hagyományok ápolásáért, a Szlovák Köztársaság Ezüst Plakettjét, a Szlovák Köztársaság Művészeti Alapjának Életmű-díját. „A Világ Magyarságáért Művészeti Díj“ elismerést hová helyezi el a kitüntetések sorába?

 –Ezt a díjat nem lehet a sorba beilleszteni, mert nem egy a művészeti díjak közül. Vissza kell utaznunk a ’70-es évek közepére, amikor Kassán felvidéki magyar költők, írók műveiből állítottam össze egy 45 perces irodalmi műsort, és a nagymegyeri Ág Tibor népdalgyűjteményéből énekeltem kíséret nélkül. Odáig a színházi fellépéseken kívül önálló műsorokat nem csináltam. Akkor úgy éreztem, az a küldetésem, és a mai napig ezt tartom célomnak, művészetemmel a magyarságtudatot erősítsem. 1975-től kezdve minden évben készítettem olyan műsort, ami felhívja a figyelmet felvidéki és a magyar nemzeti kulturális örökségünkre. Sőt, volt olyan év, mikor Kassáról Komáromba visszakerültem, hogy két önálló estet is összeállítottam. Tudjuk, a mai napig nem ildomos gróf Esterházy Jánosról beszélni. A ’70-es évek végén viszont az egyik összeállításomba belecsempésztem az ő egyik beszédét. Mondani sem kell, elég sok dorgálás ért emiatt. Márai Sándorról és a kitelepítésről is beszéltem, s akkor mindkettő kényes téma volt. Még Kassán történt, hogy Gál Sándor író barátom elhívott egy beszélgetésre, és az íróasztalán ráleltem a kitelepítésről szóló Veszteségeink c. költeményére. Ezt ő akkor lemásolta nekem, és azóta műsoromon tartom ezt a verset. Sándorról elég sokat közöltek akkoriban az újságok, de ez a költemény először csak Magyarországon jelent meg egy vidéki lapban, és 10-15 év múlva kerülhetett csak be az antológiába. Akkoriban nálunk még cenzúra volt, és az önálló estjeimet engedélyeztetni kellett. A Veszteségeink c. költeményre azt mondták, inkább ne szavaljam el, mert csak kellemetlenségem származhat belőle. Ettől függetlenül mégis műsoron tartottam a verset, mert azt gondoltam, hogy akik árthatnának, azok úgysem értik. A többieknek, akikhez szólni akartam, eljutott a vers. Ha egy beszélgetés során szavalok, az nem azért van, hogy felvágjak a műveltségemmel, hanem mert úgy érzem, a költő két-három mondatával tömörebben, kifejezőbben tudom közölni a témával kapcsolatos mondanivalómat.

 Az önálló esteket aztán felváltották a monodrámák.

 –Így van. Először Esterházy Jánosról, ezután Mindszenty bíborosról, majd Széchenyiről adtam elő monodrámákat. Az egész előzménye az, hogy előadhattam az erdélyi születésű Székely János Dózsa c. monodrámáját. Ekkor tudatosult bennem a hazafiság érzése. A Pozsony melletti szülői ház, az otthon annyira meghatározó volt számomra, hogy a mai napig merítek gyermekkorom élményeiből. Édesanyám, aki nagyon sokat olvasott szoktatott rá a könyvek szeretetére. Ez még az az időszak volt, az ’50-es évek eleje mikor Pozsony utcáin vagy magyarul, vagy németül beszélgettek az emberek, és senki nem szólt rájuk, hogy ezt ne tegyék.

 Akkor még nem volt meg az a ronda, illúzióromboló lakótelep a vár aljában?

 –Nem, akkor még nem épültek panelházak. Pozsonyba jártam iskolába, és nagyon szerettem ezt a várost, annyira bájosnak tűnt nekem. Ma már nem kedvelem a fővárost, nem azért mert nem ott lakom, hiszen nővérem ott él, így gyakran járok arra, hanem riasztó ahogy a politika elárasztotta az utcákat, a kávéházakat. Lassan ott tartunk, hogy félek bemenni egy presszóba, mert ki tudja, hátha a francia krémest szlovák krémesnek nevezik. De mégis nekünk itt, ebben a közegben kell megmaradni magyarnak. Itt kell megőrizni az identitásunkat. Olvashatunk arról, hogy az elszakított területeken élő magyarokat milyen incidensek érik, és ezért sem csodálkozhatunk azon, ha nem mindenki vállalja fel magyarságát. Elkeserít az, hogy milyen mértékben fogy a felvidéki magyarság száma, ahogy az is, hogy a vegyesházasságok esetén a szlovák nyelv a domináns. Tehát elkeserít az önfeladás.

 Többször hangoztatja, hogy elhozta Felvidék üzenetét, azt, hogy még vannak, élnek ott magyarok. Csak sajnos egyre kevesebben, és olyanok is vannak, akik szlovák párta szavaznak. Felelős-e a művész abban, hogy megerősítse a felvidéki magyarban az identitást?

 –Csak magamból tudok kiindulni. Azt nem mondhatom, hogy az összes felvidéki magyar művésznek ez legyen a feladata. Ha mindez nem jön belülről, akkor hiába. Azt is sajnálom, hogy a magyarországi könnyű, bóvli műfaj művelői jönnek át hozzánk haknizni, és ezzel aztán nem lehet identitástudatot erősíteni.

 Esetünkben a világ magyarságáról van szó. Gondolom, azt is díjazták, hogy a tengeren túl is számos előadást tartott.

 –Szinte bizonyos. Amikor Ausztráliában jártam, megismerkedtem Ruttkay Arnold hajdúdorogi születésű újságíróval. Budapesten végezte a Ludovika Akadémiát, és a második világháborút századosi rangban fejezte be. A háború után elhagyta Magyarországot és 1950 óta él Ausztráliában. Az ő fia Ruttkay Tamás költő, aki 1968-ban írt egy verset, majd öngyilkos lett. A vers címe: De mi magyarok maradunk! Az apa odaadta nekem a költeményt, ebből idézek: „S hadd mondjam el most néktek százak és ezrek hitét/ A világon szétszórt magyar ifjak márciusi üzenetét:/ Egy társadalom inog,/ A bizonytalan gyáva világ remeg most alattunk./ És mi?/ Lehet talán, hogy Pilvax kávéház- nélküli modern márciussal, / Ékezetlenül, vagy akcentussal,/ -Néha talán úgy, hogy nem is értenek meg minket- /De mi magyarok maradunk!” A tengeren túl is arra törekszem, hogy ne én legyek a domináns, hanem a szerep elevenedjen meg. Arra bíztatom a magyarokat, tartsanak ki, őrizzék meg anyanyelvüket. Akiket én példaként hozok, mind elmenekülhettek volna, de nem tették, hanem tartották a hitet másokban. Így tett Esterházy János és Mindszenty József is. Az ő példájuk felmutatásával segíthetek abban, hogy a magyarság a szórványban, az emigrációban, a határon túl is fennmaradjon.

Medveczky Attila