|
 2012.08.03.
Sokat
ígérő muzikalitás
Itthon még a legjobbakat is hajlamosak elfelejteni, ha nem
„forog” eleget a nevük
Sáfár
Orsolya operaénekesnő
(szoprán) Zalaegerszegen született. Diplomáját 2004-ben a
budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem énekművész -tanár
szakán szerezte Sziklay Erika és Virág Emese növendékeként.
Tudását Halmai Katalin, Hamari Júlia, Marton Éva, Jevgenyij
Nyesztyerenko, Mietta Sighele és Bernd Weikl mesterkurzusán,
valamint Wiedemann Bernadett művésznő segítségével csiszolta
tovább. A Zeneakadémiát követően két évig a Magyar Állami
Operaház OperaStúdiójának tagja volt, ahol többek közt Oscar
(Verdi: Az álarcosbál) és Zerlina (Mozart: Don Giovanni) szerepében
láthatta a közönség. Vendégszerepelt a debreceni Csokonai Színházban
(Mozart: Idomeneo – Ilia) és a gödöllői Barokk Színházban
is (Donizetti: A csengő – Serafina). Rangos országos és
nemzetközi versenyek díjazottja. Legutóbb 2009 áprilisában a
bécsi „Hilde Zadek" Nemzetközi Énekverseny döntőjébe
jutott, míg ezt megelőzően 2006-ban az olasz „Riccardo
Zandonai" Nemzetközi Énekverseny különdíját kapta. Kortárs
magyar zeneművek bemutatása, népszerűsítése érdekében
kifejtett tevékenységét 2003-ban az Artisjus Alapítvány díjával
ismerték el. Többek közt olyan neves karmesterekkel
dolgozhatott már együtt mint, Antal Mátyás, Kesselyák
Gergely, Kocsis Zoltán, Kovács János, Kovács László, Pál
Tamás, Vashegyi György, Medveczky Ádám, Michael Halász, Marco
Balderi, Joseph Rescigno vagy Erki Pehk. Visszatérő fellépője
olyan neves komolyzenei fesztiváloknak, mint a Budapesti Tavaszi
és Őszi Fesztivál, a Veszprémi Nyári Fesztivál, valamint a
Bartók+ Miskolci Nemzetközi Operafesztivál. A barokktól
napjainkig ívelő repertoárján számos dal és oratórikus mű
is szerepel, így gyakran hallhatjuk őt koncertpódiumon is.
2003/2004-ben Köztársasági Ösztöndíjban, 2001/2002-ben
Zalaegerszeg Város Művészeti Ösztöndíjában részesült. Az
MR3 Bartók Rádió mikrofonengedélyét 2003-ban kapta meg. A
2011/2012-es évadban a Bohémélet Mimijét énekelte a Miskolci
Nemzeti Színházban, Micaela volt a Győri Nemzeti Színház
Carmenjében, a Falstaff Nanettája Pécsett, Mozart Szöktetésének
Constanzája Zuglóban, és Klorinda a Budapesti Kamaraopera Tankréd
és Klorinda produkciójában. Diszkográfia: 2009 (DVD) G.
Donizetti: Il campanello - Serafina (DunaTV), 2009 (DVD) C.
Monteverdi: L'incoronazione di Poppea - Damigella (Cinemafilm Kft
& MTV) 2006 (CD) H. Purcell: Dido and Aeneas - Első Boszorkány
(MKB Bank - nem eladásra), 2002 (CD) W. A. Mozart: Le nozze di
Figaro - Barbarina (NAXOS 2004).
Gyerekeink számára nem öröm, ha anya énekel, mert akkor
nincs velük
Nevedet körülbelül hét évvel ezelőtt ismerhette meg
a magyar operaközönség. Akkoriban láthattunk az Erkel Színházban
Oscar szerepében az Álarcosbálban, majd a Magyar Állami Operaházban
Barbarinaként, Zerlinaként és Despina szerepében, de énekeltél
Papagenát is szintén az Erkel Színházban. Ezután volt egy
nagy szünet, és tavaly újfent több szerepben mutatkoztál be
az ország különböző pontjain. Mi volt ennek a szünetnek az
oka?
–Részben az operaházi sűrű vezetőváltások, részben
a babázások miatt hagytam ki több évet a színpadi életből.
2007-ben született meg a kisfiam és 2010-ben a kislányom, így
kétszer egy év szünetről beszélhetünk. Azért közben
mindent megtettem a „talpon maradás” érdekében, és néhány
koncerten is énekeltem. 2009-ben pedig elénekelhettem Donizetti
A csengő c. vígoperájában Serafina szerepét a gödöllői
Barokk Színházban.
Arra ügyeltél,
hogy milyen szerepet vállalj el a szülés után? Hallani, hogy több
énekesnő a padlóra került azért, mert a szülés után
hirtelen nehéz szerepet énekelt.
–Igen, ügyelni kell erre, de azért olyan veszély –
sajnos – nem fenyegetett, hogy szülés után egy hatalmas
szerep várt volna rám. Kisfiam születése után nagyon vigyáztam
arra, hogy csak egy bizonyos idő elteltével énekeljek. Gégész
orvos felügyelete alatt kezdtem el skálázni, és ő azt mondta,
hogy nem látszik a hangszalagjaimon semmi hormonális okokra
visszavezethető elváltozás, így a második gyermekem születése
után már nem voltam ennyire túlzóan óvatos. Kislányom kiköltözött
velem egy hónapra Bécsbe – hisz őt még szoptattam – ,
amikor a Rigoletto Apródját énekeltem a Wiener Festwochen-en. A
kollegáktól is azt hallom vissza, hogy egyéntől függ, kinek
mennyire van hatással a szoptatás a hangszalagjaira, így gégésszel
kell konzultálni.
Kisfiad látott már a
színpadon?
–Nem, hiszen még középső csoportos óvodás, érzékenyebb
személyiség is, korábban diszkomfort érzete volt a nagy
termekben, így a múzeumokban és a színházakban egyaránt.
Viszont 2011 őszén végre megnézte a Pomádé király új ruháját
az Operaházban - férjemmel együtt vittük el, hogy ketten
„tartsuk benne a lelket”. Nem volt ránk szükség: nagyon lekötötte
a darab, ahogy nemrég a Hófehérke és a hét törpe c. balett
is, amit már a húga is eljött megnézi. Engem azért nem látott
színpadon, mert olyan előadásokban éneklek, amik nem igazán
neki valók. Ki tudja, hogyan dolgozná fel azt, hogy az anyukája
„meghal” a színpadon? Így azzal sem szembesült, hogy operaénekesként
a darab végén kijövök meghajolni és a közönség megtapsol.
Próbán látott már, de publikum előtt énekelni még nem.
Amikor Miskolcon készültem a Bohémélet Mimijére, meglátogatott
a család, és megmutathattam fiunknak a berendezett színpadot,
egyből azt kérdezte: „ebben a fotelben hal meg a Mimì?”
– pedig csak annyit meséltem neki, hogy meghal, de hogy hol és
hogyan, azt nem. Azt is hozzá kell tennem, hogy a gyerekeink számára
nem öröm, ha anya hivatásból énekel, mert akkor nincs velük.
Megszokták a gyerekek,
hogy édesanyjuk este dolgozik?
–Igen, de ennek ellenére sokszor próbálnak
visszatartani. Ha nem vagyok otthon, férjem édesanyja nagyon
sokat segít nekünk, ezért babysittert ritkán kell hívnunk.
Az elmúlt évadban egyik előadásod követte a másikat.
Melyik szerepre volt a legnehezebb felkészülnöd?
–Erre nehéz válaszolni,
mert mindegyik szerepnek más volt a nehézsége. Talán a pécsi
Falstaff Nanettája volt számomra a legnehezebb, mert két hét
alatt kellett elsajátítanom a szerepet magyar szöveggel és a
színpadi mozgást. Mimi szerepében nagyon jól éreztem magamat,
mintha rám szabták volna. Az egész próbaidőszak alatt lent
voltam Miskolcon, így volt időm a szerepet magamévá tenni.
Constanza szerepe szintén beugrás volt. Mozart hősnőjének áriáit
már tudtam németül, de Zuglóban magyarul kellett énekelni.
Amikor a Carmen-meghallgatásra mentem, éppen a Bohémélet főpróbái
zajlottak. Naivan azt gondoltam, hogy a Mimi után Micaela könnyű
lesz. Holott az utóbbi hangfekvése a Joséval való
duettjében nagyon kényes.
Akik udvariasságból
tapsolnak, nem is sejtik, hogy ezzel kárt okoznak
Mennyiben más az atomszférája egy vidéki színháznak,
mint a pesti Operaháznak?
–Mivel a vidéki társulat
gyakran már csak egy-két művészt jelent, az atmoszféra attól
a szituációtól más, hogy sok budapesti énekes van egy helyre
összezárva. Míg Pesten a próbák után mindenki intézi a
dolgait, megy haza a családjához, addig „lent” több a
szabadidőnk, több a büfézés és a beszélgetés. Így vidéken,
a próbaidőszak alatt barátságok, tartós szakmai kapcsolatok jöhetnek
létre, ami nagy pozitívum.
A vidéki közönség
reakciója eltér a pestiétől?
–Igen, mert mások a
szokások, más az operalátogatási kultúra. A fővárosban
minden ária és nagyobb együttes után tapsolnak – akár jó
volt, akár rossz volt a produkció. Vidéken sokszor csak a
meghajlásnál ütik össze a tenyerüket vagy előadásonként változik
a taps helye, attól függően, melyik pillanat fogta meg igazán
a közönséget. A taps hiánya, remélhetőleg, nem azt jelenti,
hogy nem tetszett az adott alakítás, talán csak nagyon elmerültek
a darabban.
De ha szokásból, udvariasságból tapsol valaki…
–Az megtévesztő,
tehát mindazok, akik nem szívből, hanem udvariasságból
tapsolnak, nem is sejtik, hogy ezzel kárt okoznak. Akkor az egész
csak képmutatás. A különböző korcsoportok tagjai is másként
reagálnak.
Másként kell énekelni a kamaszoknak?
–Mindig őszintén és
hitelesen kell játszani, és az megfogja a fiatalokat, időseket
egyaránt.
Sosem gondoltál arra, hogy egy előadásra „csak”
kisiskolások jönnek be, így nem baj, ha indiszponált vagyok?
–Hatalmas tévedés!
A fiatal jóval kritikusabb, mert minden olyan apró hibát észrevesz,
ami felett a felnőttek átsiklanak. Sőt, a fiatalok adják a jövő
közönségét, ezért nem szabad a nekik szóló előadásra félvállról
felkészülni.
Nem csak főszerepeket énekeltél, hanem Bécsben többször
is voltál a Theater an der Wien Rigolettójának Apródja. Ez egy
kicsike szerep. Összesen három mondata van…
–De el sem hiszik, hogy mekkora stresszel jár. Ha én egy
hangot elrontok ebben a szerepben, akkor már nincs javítási
lehetőség. Nem mondhatom azt, hogy a következő jelenetben
mindent „odateszek.” Technikailag kényelmetlen is volt a
rendezés, mert egy egész férfikar gyűlt körém és tartott
vissza a vállamnál fogva. Szinte azért is meg kellett küzdenem,
hogy pár pillanatra láthatóvá válljak…
Erre is próbát kellett énekelni?
–Persze. 2009-ben hallgattak meg a 2011-ben sorra került
öt előadásra.
Gondolom, ilyenkor tudsz
tanulni, ellesni a befutott énekesektől a technikát.
–Egy
ilyen kis szerepet több okból vállal el az ember külföldön.
Mivel sehol sem vagyok státuszban, az sem mellékes, hogy több pénzt
kapok érte, mint egy hazai főszerepért. Az is igaz, hogy
szakmai kapcsolatokat lehet kiépíteni, és ha szerencsénk van,
meghallgatásokra hívnak. És, ahogy mondod, figyelem mások
munkamódszerét… Láttam, hogy a Gildát éneklő lány úgy
gyakorolt, hogy visszahallgatta magát, és így javítgatta ki a
hibáit. Én is beszereztem egy jó felvevőkészüléket, amit
magammal viszek minden korrepetícióra, és tanulok a hallottakból.
Felvételről sokkal jobban észreveszem, hol a baj, mint éneklés
közben.
A versenyzés és a
meghallgatás a két legkellemetlenebb kötelező dolog
Kikhez jársz tanulni?
–Ha sikerül időpontot egyeztetni, akkor Wiedemann
Bernadetthez járok hangképzésre, mellette Dallos Erika, az
Operaház korrepetitora segít sokat a szerepek elsajátításában.
De előfordult már, hogy Medveczky Ádám karnagy úrtól kértem
és kaptam segítséget.
Ma szinte csak
akkor kapják fel az embert, ha valamilyen versenyen vesz részt.
A 2009-es „Hilde Zadek" Nemzetközi Énekverseny döntős
helyezése mellett több más versenyen is szép eredményeket értél
el, így az 1999-es „Ádám Jenő" Dalversenyen, az 1998-as
és 2002-es „Simándy József" Énekversenyen, 2003-ban
pedig a Nemzetközi „Joseph Haydn" Áriaversenyen. 2006-ban
Riva del Garda-ban a „Riccardo Zandonai" Nemzetközi Énekversenyen
döntőbe jutottál és különdíjat kaptál. Nem jelent stresszt
egy ilyen versenyzés?
–Dehogynem! A versenyzés és a meghallgatás a két
legkellemetlenebb kötelező dolog egy énekes életében. Nem
vagyok „versenyló”-típus, de mivel tudom, hogy pályám
szempontjából lényeges, ezért indulok a versenyeken. Ahogy gyűjtöm
a tapasztalatokat, és énekesnőként érettebbé válok, kezdek
rájönni arra, hogy nem a zsűrinek kell megfelelni, hanem saját
magamnak. Ha jól érzem magamat az adott áriában, akkor vagyok
képes a legjobban a zsűri felé sugározni a tudásomat.
Ha már a stressznél
tartunk: a hangodnak mennyire árt, ha lelkileg nem vagy toppon?
–A túlzott izgalom mindenképpen érződik, de szükséges,
hogy meglegyen az „egészséges drukk”, ami növeli a koncentrációt,
és érzelemdúsabbá teszi az alakítást. Előfordult már, hogy
egy koncert előtt azt mondtam magamnak, ez az egész nem nehéz,
nincs mitől tartani, és éppen ezért nem lett meg az egésznek
a varázsa. Nem csak „egészséges drukkra”, de egészséges
önbizalomra is szükség van, hiszen ma már nem elég jól énekelni:
a szakma részévé vált az önmenedzselés is. Könnyebb az énekesnek,
ha már külföldi ügynöke van, de itthon még a legjobbakat is
hajlamosak elfelejteni, ha nem forog eleget a nevük a zenei köztudatban.
A nemzetközi versenyek
résztvevői riválisként tekintenek egymásra, vagy barátságok
is kialakulnak?
–Ha baráti nem is, de felszínes kapcsolatok
kialakulhatnak, viszont erős a rivalizálás, mert mindenki az
első díjat akarja megszerezni, vagy legalább a középdöntőig
szeretne eljutni, ahol már felfigyelhetnek rá az intendánsok és
az ügynökségek. Arra mindenképpen jók ezek a versenyek, hogy
felmérjük, milyen a nemzetközi operaénekesi mezőnye. Láthatom,
én hol állok a mezőnyben, és mit kell ahhoz tennem, ha előbbre
akarok jutni.
Vannak külföldi példaképeid?
–Korábban nem voltak kedvenceim, most viszont nagyon
szeretem Diana Damraut, a híres német énekesnőt, és nemrég
fedeztem föl magamnak a szintén német és fiatal Mojca Erdmannt,
akinek nagyon tetszenek az alakításai. Pár éve Salzburgban énekelte
Mozart Zaide c. operájának címszerepét, a múlt évadban pedig
már Zerlinát a Metropolitan Operaházban.
Lírai és lírai
koloratúr szoprán szerepeket énekelsz. Nincs túl sok énekesnő
ebben a hangfajban?
–De igen. Biológiai adottságok miatt a nőknél lírai
szopránból, a férfiaknál baritonból van a legtöbb. Mit lehet
tenni? Ki kell tűnni valamivel. Egy valamiben jobbnak lenni a többieknél.
Te miben próbálsz kitűnni?
–Hangilag a lehető legtöbbet próbálom magamból
kihozni. A legjobb minőséget akarom elérni. Ezért folyamatosan
dolgozom. Sokak
szerint mély érzésű ember vagyok, s ezt ösztönösen át
tudom adnia a közönségnek. Meg is döbbentem, hogy Győrött
Micaela áriája után milyen hosszú tapsot kaptam. Ami belülről,
a lélekből jön, az legalább annyit számít, mint a hangképzés,
és ha emellett valaki magabiztos is, akkor szinte garantált a
siker. Természetesen az sem árt, ha szép és csinos az énekesnő,
bár ma az sem kuriózum.
Nem
féltették ettől a pályától a szülei ezt a szép és csinos
lányt?
–Csak egzisztenciális okokból féltettek, mert látták,
hogy mennyire nehéz a pályán maradni. Ha nem kapunk felkérést,
ha nem felelünk meg az előéneklésen, akkor munka nélkül
maradunk.
Milyen zenei előképzettséggel
vágtál neki a felvételinek?
–Zalaegerszegi zenei általános, majd humán gimnázium után
a budapesti Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolába jártam
két évet, ahol Deliné Soós Ágnes növendéke voltam. Előtte
szülővárosomban Dormán Tiborné, Valika volt az énektanárnőm.
Tehát mindig is énekesnő
akartál lenni.
–Nem…Középiskolás koromban hiányzott nekem az a
mennyiségű ének-zene oktatás, ami megvolt a zenei általánosban,
ezért kezdtem el magánénekre járni. A szólóéneklés megfertőzött,
és amikor 1999-ben megnyertem az „Ádám Jenő” Dalversenyt,
akkor döntöttem el, hogy énekesnő leszek.
Nem
voltam elég merész a színpadhoz
A Zeneakadémián énekművész-tanár szakon végeztél,
operaszakra miért nem mentél tovább?
–Úgy gondoltam akkor, hogy még nem értem meg rá. Az
operaszakon a hallgatóknak eléggé extravagáns dolgokat kell
megtenni szerepgyakorlaton - ezektől én tartottam. Tehát nem
voltam elég merész a színpadhoz. Akkori énektanárom is
korainak tartotta harmadév végén, a diploma évében pedig végül
az operaházi Stúdiót választottam.
A nagyon modernkedő,
vagy a konzervatív rendezést szereted jobban?
–Az se tetszik, ha túl hagyományos és unalmas egy rendezés,
de a csak azért is modern színházat sem kedvelem. Szokták
mondani, nincs komoly, nincs könnyű zene, hanem jó vagy rossz
zene van. Így vagyok én a rendezésekkel: mindegy a stílus, de
a végeredmény jó legyen. Ehhez nem árt, ha a színpadi mozgás
igyekszik az éneklést is szolgálni, ha a rendező kérései
technikailag kivitelezhetők. Szerintem mértékkel egy-egy furcsa
ötlet is helyén való lehet. Szeretem, ha a rendezés felhívja
a figyelmet a zenei tréfákra, ha a melódiával azonosul
a látvány.
Tehát nem lettél
operaszakos, de felvettek az Opera Stúdióba. Ott sajátítottad
el a színpadi mozgást?
–Stúdiósként a színpadi játékot Ionel Pantea tanár
úrtól sajátíthattuk el az ún. együttes órákon. A gyakorlat
azt mutatja, hogy „élesben”, a próbafolyamatok alatt lehet
igazán megtanulni a színpadi mozgást és létezést.
Az Opera Stúdió növendékeként elénekelhetted Verdi
Álarcosbáljának Oscarját, ami „nadrágszerep”, bár egy
jelentős szerep. Visszatekintve, hogyan látod ebben a szerepben
magadat? Nem volt fura egy csinos nőnek fiúként viselkednie?
–Nem. A próbákon
hamar ráéreztem arra a mozgáskultúrára, ami a kamasz fiúkat
jellemzi. Ez nem könnyű szerep, „zöldfülűként” sokat készültem
rá. Szerencsés voltam, hogy két próbaidőszakot is végigvihettem.
Az elmúlt évadomban is beigazolódott, hogy abban a szerepben
tud igazán lubickolni az ember, aminek a felkészülési ideje elég
hosszú. Odáig rendben van, hogy gyorsan megtanuljuk a hangokat,
de a testnek, az idegeknek több idő kell a szerep megvalósításához.
Mennyire befolyásolja a
napodat az, hogy este milyen karaktert formálsz meg a színpadon?
–Karakterekben csak az előadás előtt 1-2 órával
szoktam gondolkodni. Inkább a fizikai rákészülés (megfelelő
táplálkozás, pihenés) az, ami napközben foglalkoztat. Ezen kívül
nem mindegy még, hogy milyen szerepre skálázik az ember: mást
kíván például egy Oscar és mást egy Mimi.
A partnerek mennyit számítanak?
–Rengeteget! Szárnyakat ad, ha a partner jó énekes és jó
színész is egyben. De tudni kell gyengébb színészi vagy énekesi
adottságokkal rendelkező partner mellett is ugyanolyan odaadónak
lenni.
Az elmúlt szezonban Mimit énekelted a Bohéméletből,
jövőre az Operaházban viszont Musette leszel, ami azért más
alakítást kíván…
–Izgalmas kihívás lesz Musette-t alakítani. Mimihez képest
jóval sziporkázóbb egyéniséget kell megjelenítenem.
Tanítással nem szeretnél
foglalkozni?
–Egyelőre magamat tanítgatom, ami szintén nem egyszerű
feladat. Úgy határoztam, amíg színpadon lehetek, addig nem
foglalkozom tanítással.
Vannak szerepálmaid?
–Ilyen a Violetta, de olyan különlegességeket is szívesen
elénekelnék, mint Massanet Manonja, vagy Mozart Zaide-je. Adina,
Norina, Susanna és a magyarok közül a Bánk Melindája örülnék,
ha a játszott repertoáromon lenne. Ha úgy 10 év múlva elénekelhetném
a Pillangókisasszonyt, az nagy ajándék lenne. De szerepálmom még
Nedda és Liù is.
Medveczky Attila
|
