vissza a főoldalra

 2012.08.10. 

A székely szabad nemzet

(Örök Erdély– Erdélyi magyar írók történelmi elbeszélései)

A mai napig folyik arról a vita, létezik-e önálló erdélyi magyar irodalom. Tamási Áron 1923-ban így vélekedett erről: „Kik írhatják ezt az önálló erdélyi magyar irodalmat? Azok írhatják, akik íróink közül most is írják, s akik a nyomukban utánuk jönnek, de velük örökké egy úton haladnak. Akik ennek a földnek terhét magukra veszik, akik Erdély bánatát sorsszerűen hordozzák, akiknek idevaló földből gyúrta Isten a szívét. Olyan lesz a mi irodalmunk, mint maga Erdély: fájdalommal teli, mint minden ember, pompás, mint a virágzó rét, erős, minta szikla, mélységes, mint a zúgó erdő, vadul szép, mint a zivatar, de édes, mint a madárének, jó, mint anyánk szeretete, de mindig egyedül álló, mint mi magunk.” Trianon korszakhatárt jelent mind a magyarság történelmében, mind a magyar irodalomban. Az ezt követő időszak a legszínesebb, leginkább ellentétekkel és ellentmondásokkal telezsúfolt. Az állam és a nemzet egysége felbomlott: az elszakított területek magyar irodalmát évtizedeken át nem számították a magyar irodalmi kánonba, sőt, manapság is magyarázni kell, hogy ezek az írók miért számítanak magyaroknak. Erdélyben a magukra hagyatottság érzése leginkább 1918- 1921 között érzékelhető. Ekkor rengetegen repatriálnak vagy emigrálnak. Nem érzik magukat biztonságban, a totális anyagi és szellemi bizonytalanság jellemzi ezt az időszakot. Reményik Sándor és Kós Károly az elsők között tudtak felállni és magukhoz térni, hogy megoldást keressenek erre a válságos helyzetre. Reményik 1918ban a Végvári álnéven megjelentetett Mindhalálig és a Végvári-versek kötetekben az ittmaradás mellett áll ki; egyik legreprezentatívabb verse ebből az időből: Eredj, ha tudsz című vers. Kós Károly Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal együtt 1921-ben kiadta a Kiáltó Szó című kiadványát, melyben megfogalmazták a transzszilvanizmus programját. A program lényege: Erdélyben egymás mellett nemzetek éltek, élnek évszázadok óta. Kultúrájuk, hagyományaik egybeolvadtak, összenőttek, keveredtek. Erdély népe nemcsak a székely-magyarság, hanem ugyanannyira idetartoznak az évszázadok óta itt élő szászok és románok is. Közös erővel össze kell fogni, emelni kell és segíteni egymást, szeretetben és nem gyűlölködve. Kós Károly Varjú nemzetség című művében így fogalmazza meg a traszszilvanizmus eszméjét: „Lehet ma Erdélyben úr az, aki holnap elbukik, a Bethleneket követhették Rákócziak és Barcsayak, a török hatalom belefulladhatott német erőszakba, de túl a vér, a politikai erőszak határain megmaradt egy diadalmas erdélyi igazság: ez a föld egymás mellett ugyanis megtartja örökös tarka virágzásban a népeket, akik rajta és érette munkálkodnak.” De akármilyen szép gondolat is ez, nemhogy a magyarok és a románok közt nem jött létre egymás megértése, hanem a magyarok is egymást fúrták állandóan. Az erdélyi irodalom remekei küldetéstudat által jöttek a létre. A szép, az esztétikum, a hagyományok fontos értékek, ezt akarták közvetíteni. Ez időszak irodalma a fájdalom irodalma is.

            Wass Albert Utolsó áldozat c. elbeszélése az Árpád-korban játszódik és 1942-ben jelent meg az Erdélyi Helikonban. Az egész mű a „csakazért is megmaradunk” példázata. Történt, hogy háborgott a székely nép, de a rabonbán lecsillapította. Jöttek is a hírre az idegen papok. Az erdélyi vajda viszont nem hagyta, hogy az idegen érdek érvényesüljön: „Idehallgass, tisztelendő fráter. Először is, itt én parancsolok, mivelhogy én vagyok ez ország vajdája. Másodszor pedig, a székely szabad nemzet, akivel minékünk szerződésünk vagyon, őseinktől fogva. A király úr erről megfeledkezhetett ott messze, a Duna folyó partján, de az erdélyi vajda nem feledkezhetik meg a székelyek földjén. Tehát idefigyelj: székelyek földjén én, a vajda, rendet találtam. A felkelés ezen nemzet belső ügye volt, s mint ilyent, a rabonbán maga is leverte,megszüntette, elintézte, amihez őnéki joga is, módja is vagyon. Papok s lovagok földjei szabadon állanak. Visszatérhetnek, bántódás nem éri őket. Ne feledkezzenek meg azonban arról sem papok, sem lovagok, hogy a székely szabad nemzet, ki dézsmát, vámot senkinek fizetni nem tartozik, földje meg nem szállható, s jószága el nem hajtható, még a király parancsára sem!” Bár a papok és a zsoldosok háborút akartak a székelyek ellen, azok eltökéltsége miatt visszatértek Budára. A rabonbán viszont úgy gondolta, fiát elküldi papnak. No de nem azért, mert a német és olasz papok kedvébe akart volna járni, hanem, hogy székely magyar ember is ülhessen püspöki székben.

„Jusztinián atyának másnap reggel, indulás előtt mondta meg a rabonbán.

– Fiamat is vigyed a királyhoz, pap. Neveljetek jó papot belőle, hogy szolgálhassa híven a királyt meg az Istent.

Megütközve kapta fel a fejét a pap, és hosszasan bámult a rabonbán arcába. De az az arc kemény volt, mint a kő, nem lehetett olvasni azon.

– Elviszem rabonbán, s gondját viselem. Remélem, öröme telik majd benne az Anyaszentegyháznak.

A vajdának szava sem akadt, úgy elámult ezen. Csak tűnődött, gondolkozott s lógatta a fejét. Sok minden megfordulhatott az ő fejében is, mert komor volt az arca, ahogy a rabonbánra nézett. Ott volt a gyermek is, sápadt arccal, vörös szemekkel, szótlan-komolyan. Nyergelve, készen állott a lova, nagybajuszú vén székely cseléd sürgött-forgott a málhás lovak körül, amik őt s az úrfi holmiját vitték. Mikolt asszony sírdogálva szaladt erre-arra, ennivalót tett a tarisnyába,meleg gúnyát az átalvetőkbe. Jusztinián pap valamit nem értett. Megsimogatta a fiúcska fejét.

– Örvendsz, hogy szolgálhatod a Mi Urunkat?

A gyermek megrázta a fejét.

– Nem - mondta rekedten és halkan.

– Talán annak örvendesz, hogy a királyt láthatod?

– Nem.

– Hát miért jössz akkor?

Sápadtan nézett a gyermek a papra, hangja is elcsuklott, de bátran és egyenesen mondta:

– Hogy én legyek majd Váradon a püspök!

Kacagott Jusztinián atya, kacagott Hilláriusz fráter, a vajda is kacagott sötéten, de nem kacagott fel a gyermek, és a rabonbán arca is kőből volt, kemény, szürke, havasi szikla-kőből.”

            Gróf Bánffy Miklós Erdély egyik legelőkelőbb főúri családjának sarja, s ő nem a családja és osztálya által megszokott politikai pályán akart maradandót alkotni, sőt azt csak rendkívüli pillanatokban vállalta, hanem „Kisbán" néven írói babérokra vágyott. A művészetek rendkívül sok ágában (az irodalmon kívül a festészetben és grafikában, a színpadi rendezésben, díszlet- és jelmeztervezésben) alkotott figyelemre méltót és irodalomszervezőként meghatározó személyisége volt a két háború közötti erdélyi magyar irodalomnak, noha úgy volt az élen, hogy mindig igyekezett a háttérben maradni, de 1945 után már a „koalíciós" időkben kiakolbólítottak az irodalomból. Az Ellenségek című novellájában példázatba foglalta Bethlen Gábornak és ellenlábasának, Esterházy Miklós nádornak a látszólagos szembenállását, mondván, hogy a látszatot a közös ellenség, a német megtévesztése miatt fenn kell tartaniuk. Így szólt a nádorhoz Kercsy János, a fejedelem követe:

„– Őfelsége, az én uram, Gábriel fejedelem örömmel hallá, hogy az Úristen Nagyságodnak előbbeni egészségét hazájának és őfelségének való szolgálatára helyreállatta.

A nádor köszönetképpen kissé meghajtotta magát. Kercsy folytatta:

–Az fejedelem semmit nem is kételkedik abban, hogy Nagyságod igaz őszintén nem fáradott volna az indulatoknak lecsöndesítése végett, és fáradna, mert mind vérsége, nemzetéhez való szereteti, méltóságos tisztinek hivatalja, őfelségéhez, királyához való nagy kötelessége azt kívánja Nagyságodtól.

Esterházy újra néma köszöntéssel felelt. Most azonban Kercsy egy lépéssel közelebb lépett a nádorhoz:

–Uram úgy tudja, hogy a kanizsai basa hazaindulásában vagy kétezer pórt visz magával, kiket az török hadak rabszíjra fűztek. Vétek volna, úgy hiszi az erdélyi fejedelem, ha ez jámbor népek meg nem szabadulnának az rabságtól. A rabokat őrzők csak kétszáz szpahoglán lovas. Párkány felé igyekeznek a Garam völgyén.

A nádornak felvillant a szeme.

–Mikor érnek a Duna közelibe? – kérdezte.

– Mától harmadnapra, szerdán.

Esterházy kiegyenesedve Kercsy vállára tette súlyos kezét.:

–Mondja meg kigyelmed az felséges fejedelem úrnak, hogy tiszta igaz szívből köszönöm jóságát, és hogy úgy lesz, ahogy ő gondolja. Vállalom!”

A székely népballadák, népdalok és népi mókák ihlették azokat a novellákat, amelyekből Tamási Áron első kötete, a Lélekindulás összeállt. Amerikából küldte haza a kéziratot a kolozsvári kiadóhoz, ahol 1925-ben megjelent. Erdély hazavárta ezt a mindenkinél erdélyibb hangütésű írót. És a következő évben Tamási Áron haza is tért. Gyors egymásutánban jelennek meg novelláskönyvei. És az olvasóknak tudomásul kellett venniük, hogy ez a tündéri bájú író a szegények igazságának kemény szószólója. A Hajnali madár c. elbeszélése a székely öntudat egyik példázata. A történet a trianoni békediktátum idején játszódik. „Tóbiás a kezébe vette a tollat, és nézni kezdte a heverő kecskét. Sokáig így ült, de az urak hiába várták az erdélyi siratót, mert Tóbiás csak ült, csak tépte a fájdalom őt, és égette a nagy tűz, de nem tudott egyetlen szót sem leírni most. Az alispán eléje tette a fegyvert.

– Írjon talán ezzel - vetette oda a szót, mire felemelte a fejét a költő, és hosszan, vontatottan így szólt:

– Vége... Erdély eltemetett...

Aztán az asztalra borult, és a teste rángatódzni kezdett a zokogás terhe alatt. Az ablakok fényt öntöttek kopott ruhájára és nagy hajára, amely elfödte fejét, mint az őszi fű a sírnak hantját. Szótlanul megittak egy pohár bort az urak. A cigány félrehúzódott, s valami ételmaradékot evett sietve. Balázs kínjában felállt, és egyenesre feszült, mintha új jelnek nőtt volna ki hirtelen az erdélyi földből. Két lábában kirúgtak az inak, s a keze, az erős két keze, amely megszagolta immár a tavaszi földet, ökölbe szorult, hogy béontsa minden magyar háznak a falát, amelyben sírnak és temetnek. Nem bírta tovább ebben a szobában, ahol huhognak a baglyok. Kinyitotta a tornácra vivő ajtónak mind a két szárnyát, és kiállott oda szembe a vajúdó nappal. S akkor valami csodálatos, vérébe zuhogó világot látott: átellenben a templommal és a házzal, künn a nagy hegy alatt a széles tavaszi határon, minden földön székelyek szántottak a hegyről leomló fényben. Hangosan kacagni kezdett, és a két karját úsztatta a levegőben, mint egy óriási, ujjongó hajnali madár.

Mind kirohantak hozzá.

– Mi van ott? Mi van ott?

S akkor a fiú erős jobb karját a határ felé nyújtotta, és szélesen, nagy hömpölygéssel áradott belőle az öröm és a hit:

– Nézzék, megmozdult a föld! Az urak eltemették Erdélyt, de a székely falu feltámadott immár!

Ahogy kirepültek szavai, egy lövés sikoltott odabenn a szobában, és a nemzeti költő leesett a székről a felijedt kecske mellé. Odafutottak, s ahogy megdöbbenve körülállották a halálba zuhant költőt, ünnepi ruhában egy gazda lépett bé az ajtón. Köszönt, megnézte alig a halottat, aztán az asztal mellé állott, és úgy jelentette az örömhírt a papnak:

– Fiam született, plébános úr.

A plébános elévette az anyakönyvet.

Milyen névre akarja kereszteltetni, Dózsa bácsi?

– Úgy gondolom, hogy lenne György - mondta a székely.

– Dózsa György?!

–Az már volt! - lehelte a férfiút szembe a pap.

A szikla nyugalmával vette a férfi a szót.

– Egy volt - mondta. - S ez lenne a második.”

Bár Kemény Zsigmond elbeszélései Trianon előtt születtek, mégis magukon viselik az erdélyiességet. Kemény Zsigmond novellája, a Két boldog 1852-ben jelent meg a Budapesti Visszhangban. Novellaírásának időszakában életmódja rendezetlen, pénzzavarral küzd, sokat betegeskedik. A forradalom utáni évek szépirodalmi termése rendkívül jelentős. 1851-ben írja a 115 lapos A szív örvényei című kisregényét, 1851–52-ben a Férj és nőt, 1852–53-ban pedig a Ködképek a kedély láthatárán című regényt. Ezeknek az éveknek gazdag a novella-termése is: Két boldog, Alhikmet, a vén törpe, A szerelem élete, a 92 lapos Szerelem és hiúság. A szív örvényeit és a Szerelem és hiúságot egy akkor még eléggé bizonytalan műfajba, a novella terjedelmét meghaladó, de a regényét el nem érő elbeszélés műfajába, a kisregényébe sorolták. Figyelemre méltók Két boldog c. novella leíró részei: „Ballagjunk,a Maros partján fölfelé, míg Erdélybe érkeztünk, hol I. Rákóczi György uralkodik. Aradtól kezdve termékeny, de mívelet alá ritkán vont vidékek tűnnek szemünk elé.Itt a hegyről minaret tekint reánk, ott a templom tornyának harangjai zúgnak. Itt virágzó gyümölcsfák közül nagy épület emelkedik ki, melynek ablakai udvarra néznek, hogy a háremhölgyek szépségét kandi szemekkel meg ne bámulhassuk; ott puszta és romlatag kastélyban a deli magyar nő még nem feledte el szeméremmel párosítani a fesztelen társalgást, míg a szomszéd vályogház kapujánál a szép oláh menyecskék rózsaajkai incselgőn nevetnek, ha figyelmünk hókarjaikra és fedetlen mellükre téved. Az út közepén csibukkal kezében s töltött pisztollyal övében halad az aga; az út széléről félénk gyűlölettel süvegeli meg a pór, a nemes pedig korán mellékösvényre tér, hogy a találkozás miatt ne legyen kénytelen vagy az illedelmet vagy önérzetét sérteni. Lippáig tart e feszült, de még egészen föl nem bomlott viszony, azon túl mindent komorabb színben látunk. Lippa a Maros-parton az oszmánok végvára. Ami Lippa körén felül esik, jobbról a lugosi őrizet által némileg fedve van ugyan, de már a bal oldalon védelmet nem lel, mert Borosjenő Rákóczi hatalmában. S mihelyt Lippát hátrahagytuk, a közigazgatás és rend legvékonyabb fonalszálai is szakadoznak. Egyik helységben török falubíró bontja fel a keresztyén pap által kötött házasságot, a másikban háremekből rablott nővel kéjelg a magyar. Itt az egész falunép orgazda hírében áll, amott a hódító és legyőzött faj egyénei a legkisebb pört is karddal intézik el.” A könyv által képet kaphatunk arról, hogyan alakult Erdély történelme a kezdetektől, az aranykoron át a keserű végig, és különböző lehetőségek is felmerülnek a jövőre vonatkozólag.

M.A.

(Örök Erdély– Erdélyi magyar írók történelmi elbeszélései; Lazi, 2005)