vissza a főoldalra

 2012.08.17. 

A karmesternek jó pszichológusnak kell lennie

Rajongok Erdélyért, szeretem Kolozsvárt – a szülővárosom, nem szívesen hagynám itt, minden ideköt

Kulcsár Szabolcs a Kolozsvári Magyar Opera karmestere, karigazgatója 1977-ben született Kolozsvárott. 1983–1988-ig a Kolozsvári Zeneiskola, 1988–1995-ig a Kolozsvári Zenelíceum növendéke. Zongora főszakon tanult, tanára Papp Tibor. 1995-ben felvételt nyer a Gheorghe Dima Zeneakadémia karmester szakára, 2000-ben diplomázott. Zongora, zenepedagógia, zenei management mellékszakokat is végzett. 2001. február 1-jén karmesterként első alkalommal lép fel a Viva Verdi – In memoriam Kriza Ágnes emlékünnepségen a Kolozsvári Magyar Operában. 2002 szeptemberétől a Kolozsvári Magyar Opera karigazgatója és karmestere. 2002. október 11-én a kolozsvári Mátyás király szobor felavatásának 100 éves évfordulójára rendezett Fadrusz 100 ünnepi koncert karmestere, az Opera szólistái, ének- és zenekara fellépésével. Vezényelte H. Purcell: Dido és Aeneas, J. Ph. Rameau: Pygmalion, G. Donizetti: Lammermoori Lucia, Schubert: Asszonyháború, Puccini: Pillangókisasszony, Erkel Ferenc: Bánk bán, Orbán György: Pikkó herczeg, Csemiczky Miklós: A brémai muzsikusok, Fekete Gyula: Római láz és Selmeczi György: Szirén c. operáját. Az alábbi zenés játékoknak volt a karmestere: Kacsoh P.: János vitéz, Huszka J.: Lili bárónő, Kálmán I.: Marica grófnő, Jacobi V.: Sybill, Huszka J.: Mária főhadnagy, Farkas F.: Csínom Palkó, Kálmán I.: Csárdáskirálynő, Venczel P.–Moravetz L.: Ali Baba és vagy negyven rabló. Számos klasszikus és kortárs oratóriumot és balettet dirigált. Idén a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon ő vezényelte a Báthory Erzsébet c. musical-opera ősbemutatóját, ami ősztől Kolozsvárott repertoárra kerül.

Díjak, elismerések: A Budapesti Operettszínház által szervezett Kálmán Imre Nemzetközi Karmesterverseny III. díjasa (2007), a Kolozsvári Nemzeti Operaház Lya Hubic Trófeája (2011)

 Ön vezényelte a Báthory Erzsébet musical-operát a Margitszigeten. Mennyire sikerült összeszoknia a kolozsvári énekeseknek, zenészeknek a budapestiekkel?

 – Nagyon érdekes és ritka jelenségnek voltunk szerencsés résztvevői, mert első pillanattól nagyon jó együttműködés és kommunikáció alakult ki a zeneszerzők és a zenészek között. Ez nagy mértékben segítette a munkahangulatot és együttműködést a színpaddal. A helyszín miatt – a próbafolyamat Kolozsvárott zajlott – a munka egy pici előnnyel indult a kolozsváriak számára, mire megérkeztek a budapesti művészek, a darab zeneileg már biztos cölöpökön állt, és színpadilag jóformán teljes egészében fel volt vázolva. Így a budapestieknek egyszerűen csak be kellett állni a zeneileg kész műbe. Szerencsés helyzet az, ha a partnerek közül az egyik már ismeri a színpadi helyzetet, ezért tudnak segíteni egymásnak. A rendező és koreográfus jó munkastílusának köszönhetően nagyon jó kis csapat alakult ki. Zenekari szempontból a budapesti Tabulatúra régizene-együttes számított újdonságnak, velük az utolsó napokban dolgoztuk össze a közös zenekari részeket. Ők nagyon érdekes színfoltot hoztak a musical-opera hangzásvilágába.

 Sokan legyintenek, ha ilyen műfaji meghatározást olvasnak, holott nem lehetett könnyű egyben tartani – egy példát mondok – a második rész fináléjában az együttest.

 – Én a legyintés helyett inkább kíváncsi lettem volna mit is takar az új műfajmegnevezés. Egy zárt számokat tartalmazó musical helyett folyamatos zene festi alá a színpadi történéseket, lelkiállapotokat. Olyan ez, mint egy jó film. És nagyon jól tudjuk, mit jelent, ha egy művészfilmnek jó a zenéje, és azt is, milyen hangszertechnikai és dinamikai igénnyel komponálták meg. Az ilyen filmzenék a komoly szimfonikus művek nehézségi fokával vetekednek. Nincs ez másképp a Báthory Erzsébetben sem, Pejtsik Péter társszerző és egyben a darab hangszerelője szenzációsan ráérzett a mű hangulatára. Komoly, filmbe, de akár operába is beleillő hangszerelést produkált. Innen a musical-opera megnevezés. Ami az utolsó finálét illeti, nagyon érdekes volt, mert Pejtsik eredetileg nem így képzelte el a darab végét. A rendezőé volt az ötlet, mi lenne, ha a finálé a legenda elterjedését jelképezné és egy hatalmas orkánszerű kánonban teljesedne ki. Ebből született az a csodálatos vég, ahol a rege szájról szájra, hangszerről hangszerre terjed.

 A zenekar, a kórus hamar megbarátkozott ezzel a műfajjal?

 – Lehet, hogy furcsán szól, de mi tényleg csak most barátkozunk a musicallel. A helyzet az, hogy a Kolozsvári Magyar Opera hagyományos operaház, klasszikus repertoárral. Ami az operetteket és musicaleket illeti, csak az utóbbi években próbálkozunk mai igényeknek megfelelővé tenni azokat, valamint gazdagítani repertoárunkat a számunkra még új műfajt képező musicallel. Nem könnyű, mert kis létszámú operaházunkban nincs szakosodott énekesgárda minden műfajra, és nem egyszerű ugyanannak az énekesnek egyik nap Lammermoori Luciát énekelni, másnap meg Báthory Erzsébetet. A következő évad remélhetőleg nagy sikerdarabja pont a Báthory Erzsébet lesz.

 A karmester nem terrorista, hanem jó szakember, aki képes összefogni a hatalmas apparátust

 Mennyire fontos az ön számára, hogy a próbákon jó hangulat uralkodjon?

 – Úgy gondolom, hogy az emberek teljesítőképessége sokkal jobb, ha stresszmentes környezetben dolgoznak. Ha jó a próbahangulat, az alkotásra buzdít – persze a fegyelem égisze alatt –, s akkor, tapasztalatom szerint másképp, hasznosabban dolgoznak az emberek, előadás közben pedig jobban, lelkesebben, egyszersmind biztonságosan teljesítenek. Állítom, a karmesternek az alapos zenei tudás és szakmai tapasztalat mellett jó pszichológusnak kell lennie. Néha egy pillantás, egy mosoly is nagyon sokat tud segíteni, sőt lehet, többet ér minden szónál. Mindig egyenlő partnerként tekintek zenész kollegáimra, együtt valósítjuk meg a készülő zeneművet, és ez fontos számukra is. A karmester nem egy terrorista, hanem egy jó szakember, aki energiáival képes összefogni, és koordinálni egy hatalmas apparátust.

 A darab ősztől Kolozsvárott a helyi társulat tagjaival hallható. Mit gondol, Kolozsvár közönségét mennyire érdekli majd Báthory Erzsébet története?

 – Misztikum, okkultizmus, gyilkosság, szerelem, horror, humor, történelem. Mi kellene még egy tökéletes sztorihoz? Az a legendavilág, ami Báthory Erzsébet nevével egybenőtt, mindezt hordozza magában. És a Báthory-család erdélyi történelmi fontosságáról még nem is beszéltem. Remélem, nagy sikere lesz, és más erdélyi városban is bemutathatjuk majd. A kolozsvári szereposztás bemutatója után tervezzük a budapestiek beszervezését is egy-egy előadásba.

 Hányszor vezényelt vendégként Magyarországon?

 – Vezényeltem már Nyírbátorban, Nyíregyházán, Sátoraljaújhelyen, Mátészalkán, Budapesten az Erkel Színházban, a Nemzeti Színházban és most a Margitszigeten, de mindig intézményes turné alkalmával a Kolozsvári Magyar Opera karmestereként. Egyedül a Kálmán Imre Nemzetközi Operett-karmesterverseny 3. díjasaként voltam meghívott karmester két szám erejéig 2007-ben a Kálmán 125 Gálára. Egyébként nagyon nehéz külföldön bemutatkozni, sajnos Romániában nincs menedzsment-iroda, nincsenek menedzserek, akik koncerteket, előadásokat szervezzenek, főleg nem karmestereknek. És úgy, hogy mindennapi munkára vagy fogva egy intézmény keretén belül, nem sok idő marad saját magad menedzselésére. Még országon belül is nehéz egy pár szimfonikus koncertre eljárni egy évadban időhiány miatt. Rejtett reményem volt, hogy a karmesterverseny III. díjazottjaként lesznek majd meghívásaim országon kívül is.

 A Báthory is kapott “hideget, meleget” a sajtóban. Hogyan fogadja a kritikákat?

 – Az alkotóművész elsősorban saját magával legyen megelégedve. Utána következik a visszajelzés, hogy ki hogyan fogadta, hogyan érezte meg azt, amit közvetíteni szeretett volna. Ebből a szempontból nagyon fontos a kritika. Mi érzésekkel, érzelmekkel, lélekkel, energiákkal dolgozunk, és a lényeg, hogy mindez megérintsen valakit, hozzon létre a hallgatóban is lelki folyamatokat, történéseket, katarzist, mozgassa meg őket valamilyen szinten. Na, ezért fontos a kritikus visszajelzés, abból mindig kiderül, főleg ha több is íródik belőle, hogy hol hibás a dolog, hol és mit kell javítani. Kiderül az is, mely intenciókat nem értik a hallgatók vagy a kritikusok. Azokkal a kritikákkal viszont soha nem értettem egyet, és hidegen is hagytak, amelyek csak negatív szempontból közelítenek meg egy előadást.

 Azon szerencsések közé tartozom, akik kihívást látnak minden újdonságban

 Barokk operától musicalig szinte mindent vezényelt. Kolozsvárott tehát nincs külön ún. balettkarmester vagy operettkarmester?

 – Szerintem egy jó karmesternek mindenhez kell értenie, legyen szó szimfonikus darabról, operáról, balettről, operettről avagy musicalről. Minden műfajnak meg kell tudni mutatni az értékes oldalát, kell tudni hozni valami újat, valami egyedit benne. Ráadásul minden műfajnak megvan a saját nehézsége. Oly sokszor hangoztatom például, hogy az operett könnyű műfaj – de csak a hallgatónak! Egy jól megírt operett semmivel nem marad alul egy átlag operával szemben. Sőt! Hangszerelésben, dinamikában sokszor a nagyok operáival vetekszik. Én nem vetek meg egy műfajt sem, azon szerencsések közé tartozom, akik kihívást látnak minden újdonságban, és a látszólag gyengébb zenéből is megpróbálok kihozni valamit, hogy élvezhető legyen.  

Kortárs operákat is dirigált. A modern operákat nem igazán kedveli a nagyközönség, melódia nélkülinek, atonálisnak mondja azokat. Az útkeresés állapotában van a mai magyar opera?

 – Számtalan opera bukott meg annak idején, amit ma nagy szeretettel hallgatunk. Gondolom, el kell telnie egy időnek amíg fülünk hozzászokik az újdonsághoz. Meg kell tanulnunk modern zenét hallgatni, nem lenne szabad elzárkózni tőle. Volt szerencsém több kortárs szerzővel is dolgozni, így Orbán Györggyel, Vajda Jánossal, Csemiczky Miklóssal, Fekete Gyulával, Selmeczi Györggyel. Én az ő munkájukon keresztül tudom értékelni a modernséget. És állítom, csodálatos zenék, melyek különleges, sőt egyenesen fülbemászó dallami világgal, érdekes effektusokkal, kifinomult zenei humorral rendelkeznek. Szerintem a modern magyar opera már rég megtalálta az útját, lévén, hogy ezek a szerzők mind sikeresek, és zeneműveik, operáik, egyre többször hangzanak fel különböző nagyszínpadokon.

 Beszéljünk most az Ön útjáról, pályafutásáról. Milyen indíttatásból választotta a zenei, a komolyzenei pályát?  

– Szerencsém is volt. Zenész, zeneszerető családból származom, szüleim nagyon okosan irányítottak a zenei pálya felé. Hamar felismerték zenei tehetségem, és innen már egyértelmű volt, hogyan tovább. Azt szoktam mondani, hogy nem öt, hanem hat évet jártam zeneakadémiára, egyet még édesanyám hasában. Ez, gondolom, meghatározó volt. Kodály szerint mindenképpen az. Kisgyermek koromtól rendszeresen koncertre vittek, szép füzetem volt, melybe mindig beleírtuk a dátumot, koncertprogramot, előadót, és ha tetszett, a végén autogramot is gyűjtöttem. Otthon óriási klasszikus lemezgyűjteményük volt, én szórakozásból is ezeket hallgattam. Tizenkét évet zongoráztam zongora főszak szinten. Volt zongoratanáromnak, Papp Tibornak köszönhetem zenetudásom nagy részét. Ő vezetett be a zongorista nagymesterek titkaiba, hosszú órákon keresztül hallgattuk és elemeztük a legnagyobbak előadásmódját. Egyetemen karmesteri szakot választottam főképzésnek. Őszintén szólva, akkor még nem tudtam mi vár rám. Itt született meg a partitúra iránti szeretetem, itt már a nagy karmesterek és nagy zenekarok előadásait hasonlítottuk össze.

 Kamasz srácként milyen zenéket hallgatott?

 – Gondolom, arra számít, azt felelem: klasszikusokat. Pedig nem. Nem csak! Mikor mire volt szükségem. Annak idején édesapám kedvence Jennifer Rush volt. Emlékszem, a lemezét nagy nehezen hozták el szüleim Németországból. Lyukasra hallgattuk. A kommunizmusban nehezen lehetett jó, minőségi zenéhez jutni, külföldi rádióadók hallgatása is tilos volt. Szerencsére tizenéves koromban ez a kor véget ért. Aztán Queen-mániás lettem, máig az vagyok. Bennük mindent megtaláltam. Volt nekem is szakadt nadrágos periódusom, ahogy tolltartóra firkálós és posztergyűjtős is. Divatból. Mindenki csinálta, nem maradhattam ki pont én. Zeneiskola ide vagy oda, elsősorban kamaszok voltunk, és mi sem maradhattunk ki az éppen aktuális trendekből. A klasszikus zene valahogy mégis állandóan ott volt mindenek felett.

 Barátai nem tréfálkoztak önnel, hogy a klasszikus zenét (is) szereti?

 – A zenei pálya egy picit elszigetel mindattól, amit a baráti összejövetelek jelentenek. Hosszú suliprogram után gyakorlás következett, délutáni szakórák. A baráti kör leginkább az iskola köré szerveződött. Azt hiszem soha nem találkoztam senkivel, aki gúnyolódott volna amiatt, hogy én szeretem a klasszikus zenét. A ’90-es években Kolozsvárott működő vegyes iskolák gyermekei szombatonként különböző kulturális foglalkozásokon vehettek részt (éneklés, színjátszás stb.), amelyeknek a legfőbb célkitűzése a magyar hagyományok megismertetése és megőrzése, a magyar történelmi ismeret elsajátítása volt. Ennek sokáig voltam gyermekként résztvevője, itt akkori barátaim egyenesen felnéztek a zeneiskolásra.

 Romániában az általános iskolai zeneoktatás gyermekcipőben jár

 A Kolozsvári Zeneiskolába járt. Tudtommal a román államon belül a Kodály-módszer nem képezi a tananyag részét. Ez nem jelentett problémát?

 – Problémát? Miért jelentett volna? Mindenki azzal a módszerrel dolgozik, amin felnőtt. Én a hagyományos, abszolút hangmagasságot megnevező módszerben nőttem fel és abban érzem magam otthonosan, ebben tudok a legjobban gondolkodni. Ráadásul elég nehéz lett volna a Zeneakadémián 5. éves hallgatóként pl. Richard Strausst vagy G. Enescu Oedipjét partitúrából leszolmizálni Kodály módszerrel… Romániában állami zeneintézményekben a hagyományos módszerrel, abszolút hangmagasságokkal dolgozva tanítanak, hivatalosan a Kodály-módszer nem létezik. Viszont, általános iskolákban, a jobb magyar zeneoktatók, akik szívügyüknek tekintik, főleg az I–IV. osztályban, használják elemeit. Sajnos Romániában az általános iskolai zeneoktatás gyermekcipőben jár, mindössze heti egy órában foglalkoznak zenével.

 A Kolozsvári Zenelíceum hozzávetőlegesen megfelel egy magyarországi zenei szakközépiskolának?

 – Más módszerrel dolgozunk. Itt az I–IV. osztályban a diák mindent az iskolában tanul meg, általános kultúrát és zenét egyaránt a legfelsőbb fokon, majd a zenelíceumból egyenesen a zeneakadémiára megy. A kolozsvári zenelíceum és zeneakadémia az ország legjobbjai közt vannak számon tartva. Ami a szintet illeti, büszkék vagyunk, hogy a kolozsvári zenelíceumban tanult zenészek a világ nagy színpadain és koncerttermeiben a mai napig a legjobbak közt vannak, elismert koncertmesterek, világjáró, nagyzenekarokban játszó hangszeresek, szólisták.

 Zongora főszakon tanult. Arra nem gondolt, hogy zongorista lesz?

 – Ez volt az első terv, de nem így alakult. 12 év zongorázás után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez nem nekem való. Muszorgszkij–Ravel Egy kiállítás képeivel zártam zongorista pályafutásom. A karmesterképzés mellett a zongorát nem hanyagoltam el, Jánky Ilona személyében megtaláltam azt a tanárnőt, aki tovább tudta vinni és fejleszteni líceumi hangszerismereteimet. Vele ugyanúgy dolgoztam, mintha főszakon lennék. Zongoraversenyek tanulása nélkül, ez már nem volt tét számomra a prioritások megváltozása után. A mai napig, szinte naponta zongorázom, a Kolozsvári Magyar Opera karigazgatójaként én kisérem az énekkart, és adott helyzetekben korrepetálok is.

 Máris felvették a karmester szakra. Minden évben indítanak ilyen szakot az egyetemen?

 – A karmester szak nagyon érdekes volt: nemhogy zenekar, még hangalap sem volt sokszor. Nagyon nevetséges lehetett látni minket, ahogy hatalmas beleéléssel vezényeljük a semmit. Ki volt adva az anyag, amit egyértelműen ismert tanár is, diák is, és ez, bármennyire furcsán hangzik is, az arányokra épített, kéztechnika alapú oktatásnak az első évben elég is volt. Sajnos jó későn láttunk először zenekart, az is a zeneakadémia diákzenekara volt, maradjunk annyiban, becsülettel megkínlódtunk a szakmánkért. Nagyon jó szakemberekkel, tanárokkal dolgoztunk, és ez kárpótolt minden hiányosságért.

 Kik voltak a példaképei?

 – Szeretem Sir Simon Rattle vezénylését, tudását és kisugárzását, Abbado muzikalitását, Solti varázslatát és Celibidache misztériumát. Szeretem mindazokat, akik óriási tudásuk ellenére emberek tudnak maradni, és mindvégig megmarad szakmai alázatuk. A szakmában ők a példaképeim.

 Vonzani kell az egyre ellustulóbb, elkényelmesedőbb közönséget.

 Felfigyeltem arra, hogy zenei menedzsment mellékszakot is végzett. Ma egy zenésznek fontos, hogy el tudja adni magát?  

– Látványvilágot élünk, színes reklámokkal díszítve, háromdimenziós filmet nézünk, óriástévéket vásárolunk. Ebben a világban, ha nem szerepelsz a médiában valamilyen szinten, ha nem alkotsz valami olyat, amitől felfigyelnek rád, nem létezel. Szükség van a show-műsorra is, gondolni kell a közönségre és a mai igényekre is, vonzani kell az egyre ellustulóbb, elkényelmesedőbb közönséget. Egyre inkább látványvilágot kell teremteni minden műfajban, így eladtad a produkciót is, magad is. Egyre több interneten terjengő flashmobszerű megnyilvánulásról lehet videoklippeket látni szerte a nagyvilágból, nagy művészek öltöznek be koldusnak, operaénekesek árulnak piacokon, egyszer csak rázendítve valami operarészletre, nagyzenekarok állnak ki vonatállomásokba interaktív előadásokat tartani. Ez mind reklám. Ezt nem lehet megkerülni.

 Amikor végzett az egyetemen, máris a Kolozsvári Magyar Operához került. Milyen érzés volt először vezényelni abban az épületben?

 – Milyen érzés? Félelmetes! Előtte alig vezényeltem nagyzenekart, az akadémián csak az utolsó évben jutottunk zenekar elé, tanárkodásom idején tücsökzenekarom volt, így mire odakerültem, a brácsának simán azt mondtam, hogy 3. hegedű. Csak megszokásból. A tücsökzenekarban nem volt egy brácsa sem, én írtam át a szólamokat hegedűre. De hála Istennek a zenekar megértő volt, és nagyon jól fogadott. 2001-ben vezényeltem először a Kolozsvári Magyar Operában meghívottként egy Verdi emlékgálán a Végzet hatalma nyitányát, a következő évben már az opera alkalmazottja voltam karigazgatóként, akkori igazgatónk ígéretével, hogy karmesteri teendőim is lesznek. Tízéves tapasztalattal a hátam mögött elmondhatom, hogy az egész társulat nagy tisztelettel és maximális tudással és felkészültséggel áll hozzá a szakmához, minden körülmény közt helyt állva a kihívásoknak, ezzel igenis áldozva a Kolozsvári Magyar Opera 220 éves történelmének.

 A kolozsváriak mennyire becsülik meg a Magyar Operát?

 – A Kolozsvári Magyar Opera az egyetlen Magyarországon kívüli magyar operaház a világon, ezért is remélem, hogy nagyon. Mire a gazdasági válság éreztette volna hatásait az operalátogatás terén is, mi egy dinamikusabb, változatosabb műsorpolitikával léptünk elő, hadd legyen a közönségnek miből válogatni. Operaházunk műsorán jelen pillanatban minden megtalálható. Leckeelőadások sorozatát szervezzük fiataloknak, idősebbeknek egyaránt, vannak gyermekoperáink, játszunk nagyoperákat, kamaraoperákat, klasszikusakat és moderneket, komoly balettelőadásaink vannak, játszunk operetteket, daljátékokat, újabban musicalekkel csalogatjuk a kolozsvári közönség minden rétegét. A kultúresemények, ünnepek köré vokál-szimfónikus gálakoncerteket is szervezünk. Nem utolsó szempont, hogy Kolozsvárott az összes Erkel-opera repertoáron van. Közönség nélkül nincs motiváció, miattuk és nekik játszunk, és ha mi tisztelettel fordulunk a szakma és közönség felé, tudásunk legjavát mutatva meg nekik, akkor úgy gondolom, elvárható a tisztelet és megbecsülés részükről. És mivel előadásaink nagy része szépszámú közönséggel, sőt, teltházakkal megy, többre nem is várhatunk.

 Budapesten harmadik helyezést ért el az Operettszínház karmesterversenyén. Sosem csábult el, hogy elhagyja Kolozsvárt?

 – Rajongok Erdélyért, szeretem Kolozsvárt – a szülővárosom, nem szívesen hagynám itt, minden ideköt. Azonkívül büszke vagyok mindarra, amit itt elértem. Ameddig örömöt okoz az, amit csinálok, találok új és új célokat, ameddig látok még szakmai igazságot, és többségben lesznek az elégtételszerű élmények, addig nem gondolkodok más városban. Azok közül való vagyok, akik rengeteget dolgoztak azért, hogy valahova eljussanak. Én mindent saját tehetségemmel értem el, és érdemeltem ki, egyelőre élvezem pályafutásom minden pillanatát. Időnként szeretem valamilyen módon próbára tenni magam, lássam hol tartok. Így volt ez a karmesterversennyel is, büszke is vagyok a díjamra. Talán többet vártam tőle. De magammal tisztába kerültem nemzetközi szinten. Bárhova nagyon szívesen elmennék vezényelni, de egyelőre csak meghívottként.

 A jövő évadban milyen feladatok várnak önre?

 – Szeptember 6-án lesz a Kolozsvári Magyar Operában az Aranypálca – Kálmán Imre Nemzetközi Operett-Musical Karmesterverseny egyik elődöntője, ennek, ez alkalommal én vagyok a helyi szervezője. Utána nagy izgalommal várom szeptember 15-ét, amikor évadnyitóként országos bemutatóját tartom a Báthory Erzsébet musical-operának. Ebből hosszas sorozatot tervezünk az évad folyamán. Meghívásunk van a Budapesti Operettszínházba Kálmán Imre Cirkuszhercegnőjével, ezt is én vezénylem. Az évadban rengeteg operett, rengeteg opera szerepel, a címek elosztása még hátravan. Szimfonikus koncerteket is szeretnék vezényelni, biztos vagyok benne, hogy újabb meghívások és kihívások várnak rám.

Medveczky Attila