vissza a főoldalra

 2012.08.17. 

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN

Csurka István: Az elfogadhatatlan realitás

A realitás, ahogy ma átéljük, egész nemzetekre, földrészekre és a nemzedékek sorára telepszik rá. Mint egy súlyos, vastag felhőtakaró, ami egész tavaszokra és egész nyarakra takarja el a napot. Igen, barátaim, a realitásoknak nincs tavasza, csak füstködje és korma. Pedig az emberiséget, ha vitte előre valami, csak az vitte, hogy nem fogadta el a realitásokat. Hogy mindig támadtak olyan célkitűzők, akik nem fogadták el az elfogadhatatlant, és a milliók, ha sokszor csak lassan és vonakodva is, az ő elszánt mozdulataikat követték, mígnem végül a társadalom legkisebb sejtje is kikelt önmaga realitásából, és megpróbálta megalkotni a maga ideális jövőjét... Az elfogadott realitásban csak törpék vannak és törpébbek.

A Szellem nem lehet gályarab a realitás kalózhajóján.

 „Elfogadni a realitásokat” – jó évtizede áramlik oda-vissza ez a politikai jelszó a telekommunikáció szennyezett és itt-ott eldugaszolt csatornáiban. A mindennapi ember pedig, aki hallja ezt, és aki kénytelen együtt élni az úgynevezett realitásokkal, hiszen tetemes részüket ő maga hozta létre mint termelő erő vagy mint sztrájkoló hazafi, egyre gyámoltalanabb lesz ettől a rossz szagú áramlástól. A fülének éppen az a szokatlan, hogy most erre biztatják. Eleddig éppen fordítva volt. Minden valamire való fórumról azt a felszólítást hallotta, hogy ne fogadja el a realitást, hanem változtassa meg a világot, teremtsen jobbat.

Az következik ebből, hogy feltétlenül rosszhiszeműnek kell tartanunk mindazokat a központokat, ahonnan ma a realitások elfogadásának szükségszerűségét hirdetik? Nem. Annál is inkább nem, mert a realitások elfogadását a hirdető hatalmak magukra nézve is kötelezőnek tartják. S még azt a tényt is nehéz elvitatni tőlük, hogy egy olyan bölcsességet ajánlanak, ami régi idők óta benne van a történelemben. Olyan ez, mint valami jóindulatú figyelmeztetés: ne tessék fejjel a falnak menni. Az emberiség mindig is együtt élt realitásaival. A polgári vagy a paraszti élet józanságát mindig is jellemezte a lehetőségek pontos számbavétele, az „addig nyújtózz, ameddig a takaró ér” filozófiájának elfogadása.

Ez a mostani realitás-jelző azonban más jellegű.

Ez egy lefegyverző jelszó. A kezdeményezőkészséget akarja elvenni az embertől, akire ráirányítják. Együtt élni a realitásokkal ma a szabadság hiányának különböző fokozatait jelenti.

Együtt élni a realitásokkal ma önfeladást jelent. Olyan súlyos korlátozottságok halmazát, ami már végzetes lehet az emberi természetre nézve.

A realitás az, hogy az ember beteg?

Európa nagyon beteg?

Hát, igen. A mai ember realitása az, hogy elhízott szívével nem lehet alpinista, visszeres műlábával nem lehet futóbajnok, kábítószeres agyával nem lehet fejszámoló művész. Ez a realitás. Tehetünk szép sétákat kies parkokban, örvendezhetünk atlétáink sikereinek a televízióban, és jegyet válthatunk a cirkuszba, ahol a fejszámoló művész produkálja magát. De a teljes élettől, a cselekvéstől, a csúcsok meghódításától megfoszt bennünket az a realitás, amit elfogadtunk.

A realitás, ahogy ma átéljük, egész nemzetekre, földrészekre és a nemzedékek sorára telepszik rá. Mint egy súlyos, vastag felhőtakaró, ami egész tavaszokra és egész nyarakra takarja el a napot. Igen, barátaim, a realitásoknak nincs tavasza, csak füstködje és korma.

Pedig az emberiséget, ha vitte előre valami, csak az vitte, hogy nem fogadta el a realitásokat. Hogy mindig támadtak olyan célkitűzők, akik nem fogadták el az elfogadhatatlant, és a milliók, ha sokszor csak lassan és vonakodva is, az ő elszánt mozdulataikat követték, mígnem végül a társadalom legkisebb sejtje is kikelt önmaga realitásából, és megpróbálta megalkotni a maga ideális jövőjét.

Mindabban, ami ma történik a világban, vagy talán legyünk szerényebbek, Európa életében, az a legszörnyűbb, hogy a történelemnek ez az eddig működő napenergiája kihunyni látszik. A realitás elfogadása – megmerevedés. A világ belebénul az elfogadott realitásba.

A Nyugat, ahogy innen látszik – valljuk be: irigylően sóvár szemmel –, a Pénz bűvöletében élő, önkielégítő társadalommá vált, s mintha teljesen elherdálta volna azt az egykori képességét, hogy a társadalomszervezés mintájává váljék. Az árubőség nem azonos az ember felszabadításával, és a liberális demokrácia sem sokkal több egy könnyed francia szalonvígjátéknál egy olyan ember szemében, aki a rivaldán túlról nézi, és aki vérrel váltotta meg a jegyét az előadásra. Nekünk itt úgy tűnik – meglehet tévedünk –, hogy a Nyugat erőit az önfenntartás gondjai kötik le, s amit még szét tud su-gározni a világba, az egy divatcikk: a „fogyasztói ember”. Erkölcsileg tulajdonképpen csak egy szánalmas negatívum. S ha pedig – eliszonyodva – más irányba néz az ember, délnek, keletnek, akkor éhezést lát, nyomort és kiszolgáltatottságot. S hiába bizonyítja be a közgazdász, hogy a kettő között nincs okozati összefüggés, a keresztény lélek – Európa fundamentuma – nem fo-gadhatja el a jóléti társadalomnak ezt a kegyetlen díszletét.

Ma már Nyugaton nem készül új életprogram. Ma már a Nyugat sem tud hivatást ajánlani fiainak. Nem születik új társadalom-minta, nem tör fel új eszme. Ma már a Nyugat nem kezdeményező fél.

Ez ellen azt szokás ellenvetni, hogy ez azért van, mert a század vezéreszméi mérhetetlen pusztulást okoztak. Ez igaz. Csakhogy a visszája még nincs felmérve, az, hogy mekkora pusztítást okoz az eszme nélküli élet, az elfogadott realitás. Ez talán nem is azzal pusztít, hogy megöli az élőket, hanem azzal, hogy nem is engedi megszületni a megszületendőket. Meg azzal, hogy az egyes ember életteljesítményeit leredukálja.

A Kelet, benne most már a mi közép-európai térségünk is, vagyis az ún. szocializmus a maga szörnyű sebeinek az eltakargatásával és nyaldosásával van elfoglalva. Nézzünk szembe a tényekkel: a század nagy tragédiája, amely eddig, ameddig még volt remény a be nem következésére, a nemzedékek sorának adott élethivatást, reményt az üdvözülésre, mégiscsak itt következett be azzal, hogy az új és jobb társadalom megalkotásának reménye szertefoszlott.

Ez a tragédia milliók életét fullasztotta értelmetlenségbe.

Itt ez a realitás. S hozzá még a nyomor és a kiszolgáltatottság realitása. A napról-napra élés állatiassága.

S minden égtáj és minden társadalmi formáció közül talán itt, Közép-Európában látszik meg leginkább, hogy mivel jár az emberre és a társadalomra nézve, ha beletörődik a realitásokba. Magyarország, amely szabadságharcai és forradalmai révén éppen arról volt híres, hogy időnként megkérdőjelezte a realitásokat, a szörnyű megleckéztetés, a magára hagyatottság keserű tapasztalata után most élen jár a realitás elfogadásának üzletkötésében. S lám, ezzel együtt listavezető a népesség-fogyásban, az öngyilkosságban, az alkoholizmusban és a vicctermelő kedvetlenségben. Aki itt jól körülnéz, láthatja, hogy milyen pillanatnyi anyagi és szolgáltatásbeli előnyökkel jár a realitás elfogadása, s egyben azt is, hogy az emberi természet milyen súlyos deformálódásaival is. Az AIDS vírusnak itt még alig van áldozata, annál több a realitás-vírusnak.

Aligha tehetünk hát bölcsebbet és tisztességesebbet annál, minthogy egy kulturális konferencia kapcsán, amelyik a politikai realitások alapján a kulturális együttműködés lehetőségeit kutatja, rámutatunk arra a veszélyre, ami a politikai realitások mindenható szükségszerűségekként való tudomásulvételéből származik.

A realitás elfogadása maradjon meg egyszer s mindenkorra a politikai tárgyaló asztalokon. Mi pedig lépjünk át rajta.

Mert a realitás elfogadása számunkra legrövidebb út a végső elsivárosodáshoz. És ugyanakkor szögezzük le, hogy nem igaz az a tétel, miszerint a végső katasztrófát csak a realitások elfogadásával lehet elkerülni. Már csak azért sem, mert az elsivárosodás is végső katasztrófa.

Epiktetoszra, a sztoikus bölcselőre hivatkozunk. Elődjét, példaképét, Diogenészt idézte, amikor leírta: „Egyetlen eszköz van a szabadság elérésére: ha készek vagyunk meghalni”.

Igen, a realitás elfogadása a ridegebb kontraszelekció, amelyik szép lassan megfosztja hőseitől, szentjeitől, mártírjaitól, apostolaitól és költőitől az emberiséget. A realitásban nincs Shakespeare, nincs Goethe, nincs Victor Hugo, nincs Tolsztoj és nincs Petőfi Sándor.

Az elfogadott realitásban csak törpék vannak és törpébbek.

A Szellem nem lehet gályarab a realitás kalózhajóján.

(1986.)