|
 2012.08.31.
A kerámiaművészet virtuóza
Borzalmas volt a pufajkások rémuralma a tanyavilágon
Kun Éva
Ferenczy Noémi-díjas keramikusművész Mezőtúron született.
1968-70-ig fazekas tanuló volt a Mezőtúri Fazekasházi Ipari Szövetkezetben.
1970-75 között a Magyar Iparművészeti Főiskola hallgatója
volt. Tanárai: Cskovszky Árpád, Jánossy György, Litkei József,
Schrammel Imre. A diploma óta saját műhelyében dolgozik.
Csekovszky Árpádot és Kresz Máriát tekinti mesterének. Művészeti
fejlődésére Probstnert János, Szabó Kinga, Csekovszky Árpád
és Geszler Mária voltak legnagyobb hatással. A népművészettel
való ismerkedés indította el pályáján, majd a főiskolán a
modern kerámia és a japán művészet hatott rá. A főiskola után
edényeket, használati tárgyakat készített kézműves technikával.
1980-tól figurális kerámiát is készít használati edényekkel
váltogatva, az utóbbi tíz évben a „raku" technika érdekli,
a „Parázs" művészeti csoporttal rendszeresen éget ilyen
módon. A Kecskeméti Kerámia Kísérleti Stúdióban többször
dolgozott ösztöndíjasként. Külföldön két ízben vett részt
szakmai szimpóziumon.
Egyéni kiállításai
(többek közt): Etno-art, Kisgaléria, Hajdúszoboszló; Művelődési
Központ, Nyíregyháza; Művelődési Ház, Mezőtúr ; Művelődési
Ház [Csete Ildikóval], Karcag (1979), Etno-art, SZOT Üdülő,
Hajdúszoboszló (kat.) (1981), München; Ferenczy Terem, Pécs
(kat.) (1984), Városi Galéria, Mezőtúr (1986), Budavári Galéria,
Budapest (1988), Gödöllői Galéria, Gödöllő (kat.) (1996).
Hobbim a tóépítés
Kedves művésznő! Itt beszélgetünk veresegyházi
kertjében. Az asztalon lévő könyvek a japán kertművészetről
szólnak. Engedje meg, hogy egy kicsit rendhagyó, tőlem
szokatlan módon először erről a csodálatos kertről kérdezzem,
aminek a közepét kis halastó díszíti csobogóval.
–Nagy szenvedélyem és a hobbim a tóépítés és a
kert. Nem alkalmazok kertészt, hanem magam gondozom a tavat és a
kertet. A víz közelsége számomra sokat jelent. Mikor kislány
voltam, megkértem édesapámat, építsen egy kis tavat a kertbe.
Később, bármerre is költöztünk, oda én tavat építettem.
Ha ide kiülök, az mindig megnyugtat. A Jóisten teremtette a világot,
és meggyőződésem, hogy az ember is kreál a Teremtő segítségével,
én például ide egy kis édenkertet. Gyermekkorom óta vágytam
arra, hogy „lépegetőköveket” is behelyezhessek a tóba, és
milyen érdekes, ezt csak nemrég tudtam megvalósítani. Nem
akarok panaszkodni; igen sokat dolgozom, de a kertem rendbetételére
mindig sort kerítek.
Akkor térjünk rá a munkára. A szakirodalmak szerint
az úgynevezett. raku technikát használja, az érdekli. Legyen
kedves beszélni erről a Japánból származó metódusról.
–A raku technika a XV. században Japánban fejlődött
ki, és ezzel az égetési technikával készítették a
tea-szertartásokhoz használt edényeket. Ez az égetés azért különbözik
minden más technikától, mert a bemázozott és a hőfokáig kiégetet
kerámiát frissen a tűzből kiemelve tesszük be az olyan közegbe
– pl. fűrészporba, földbe – ami a máz fémoxidját, ami a
színt adja, az oxidgyököt megvonva megváltoztatja. Attól függően,
hogy milyen anyag érintkezik az edény mázával, aszerint kapjuk
a csodálatos színeket. Amikor kicsit félrekotorjuk a fűrészport,
a homokot, akkor az oxidációs folyamat, melynek során a tárgyak,
a máztól függően, jellegzetesen csillogó, rezes, ezüstös,
bronzos árnyalatokat kapnak, és a füst feketés lerakódásai
is nyomot hagynak. Ha ezek a színek kialakultak, akkor hideg vízben
teljesen lehűtjük a kész tárgyakat, amelynek hatására, a mázak
megrepedeznek és jellegzetes régies, töredezett mintázatot
kapnak. Egyszeri és megismételhetetlen színeket és textúrákat
lehet elérni ezzel a varázslatos eljárással, a készítőnek
is mindig meglepetéssel szolgál a végeredmény. A raku szó
szerinti fordítása pedig : „a ráérő idő élvezete”. A művész
ilyen esetben felvállalja azt, hogy a munka felét a „természetre”
bízza. Együtt munkálkodom így a természet törvényeivel.
Ezeket a törvényeket pedig maga a Jóisten alkotta. Ez az eljárás
alázatra is nevel, azért is szimpatikus számomra. Az én műhelyem
a hátsó kertben folytatódik, itt van ugyanis a raku-kemence is.
Ezzel a módszerrel hazánkban csak művésznő alkot?
–Tudtommal itthon az ’50-es évektől alkotnak
ilyenformám. Tehát a szakmában ismert a módszer, viszont sokan
nem űzik ezt a metódust, mert vagy a spontaneitását nem bírják
elfogadni, vagy egyszerűen, nem szeretik. A művészi szabadság
azt is jelenti, hogy mi magunk választjuk meg azt, milyen technikával
valósítjuk meg elképzeléseinket.
A tervezésnél mennyire ösztönös, mennyire racionális?
–Az elmondottakból is következtethetnek arra, hogy inkább
az ösztönösséget szeretem a tervezésben. Rájöttem, ha már
egyszer a rideg racionalitás nálam nem működik, akkor
igyekszem munka közben minél inkább a tudatalattimra
hivatkozni. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy úgy állok
neki a munkának: fogalmam sincs, mit szeretnék. Vágyként
megfogalmazódik bennem, hogy mit szeretnék csinálni, hiszen az
fontos, hogy a művész szeretesse az alkotó folyamatot. Ilyenkor
a létrejött műre elkezdek variációkat készíteni, amiből
egy sorozatot kapunk. Mindezt addig csinálom, míg él bennem az
a spiritusz, amitől szinte sugárzik a tárgy. Utána leállok
vele, mert csak rosszat tudnék alkotni abból a sorozatból.
Amikor rendelésre alkotok, akkor magától értődően a tervezésnek
nagyobb a szerepe.
Ezzel a technikával egyaránt lehet alkotni figuratív
és non-figuratív alkotásokat?
–Teljes mértékben. A japán rakuedények nem játszanak
a vizuális és a tapintásos tulajdonságok ellentmondásával.
Nemcsak a színük meleg, hanem az érintésük is az. Nemcsak az
anyaguk porózus, de könnyűek is; körömmel megütve tompa
hangot adnak. Viszont nem simák, hanem érdes, durvább felületűek.
Ők ugyanis ezt szeretik, s nem a porcelánt. Szerintem viszont
inkább plasztikák készítéséhez, érzelmi értékeket hordozó
tárgyak alkotásához való a raku.
Olvastam, hogy a Parázs-csoporttal dolgozik együtt…Mit
kell tudni erről?
–1988 nyarán a móri képzőművészeti táborban
oktattam a Népművelődési Intézet meghívására. Fiatal,
diplomás, de szakmailag inkább amatőr emberek jelentkeztek kerámiára.
Olyan jól „álltak a csillagok”, hogy 7-8 fiatal, tehetséges
keramikus találkozhatott. Akkor kezdtem el újra „rakuzni”,
mert ezt a technikát az 1980-as évek elején próbáltam ki először.
A táborban azon törtem az agyam: mit is mutassak olyat, ami
izgalmas, élményszerű, és két hét alatt alapszinten
megtanulható. És ekkor gondoltam a rakura. Olyan jó csapat jött
létre, hogy ezután évente összejártunk és égettünk Móron,
mert ott voltak megfelelő körülmények a rakuzásra, hiszen
akkor még nem volt olyan kertem, ahol így tudtunk volna
dolgozni. Akkoriban nagy divatja volt a művészeti csoportok alapításának.
Több se kellett nekünk, úgy döntöttünk, létrehozzuk a
„Parázs”-csoportot. Az ország különböző tájairól jöttünk
össze, s barátságok jöttek létre. Több közös kiállítást
rendeztünk még a ’90-es évek elején, így kiállítottunk a
Képcsarnokban is. Telt-múlt az idő, többen családot alapítottak,
s a járulékos költségek emelkedései sem tették lehetővé,
hogy időközönként összejárjunk. Tehát már csak elméletben
vagyunk együtt, de tudunk egymásról. A szintén veresegyházi
Schéffer Anna kerámikusművész és tehetséges tanítványa
sokszor jár át hozzám, és együtt rakuzunk.
Milyen a helyi művészeti élet?
–Amikor Veresegyházra költöztünk még nem volt itt
ekkora élet. Ma már sok kedves művész kollega lakik itt.
Nagyon jó a hangulat, nincs gyűlöletkeltés, irigység,
rosszindulat, sőt, ha úgy adódik, beajánljuk a másikat. Művészekről
van szó, így persze mindenki kissé individualista, éli a maga
életét. Ezért nem is járunk össze napi rendszerességgel. Érdekes,
de ez szinte az egyetlen település , ahol a középületeknél
megbízást kapnak a művészek. A polgármesteri hivatal úgy működik,
mint a hajdani mecenatúra. Ha a városban valamilyen beruházásra
sor kerül, akkor a helyi művészekhez, mesterekhez fordulnak.
–Sok mindent „felszedtem” eddig a néprajz és a kultúra
területéről és van, hogy ezek ösztönösen törnek a felszínre.
Gyerekkoromban plasztikákat készítettem a nyári szünetekben,
s később a magyar népművészet volt a kiinduló pont. Művészi
tanulmányaimat a mezőtúri fazekasházban kezdtem el, ott tettem
le a szakvizsgát, és egyre szenvedélyesebben érdekelt a magyar
tárgykultúra. Oly’ annyira, hogy a Néprajzi Múzeum cseréposztályának
az anyagát még várandósan is lerajzoltam. Kresz Mária, a cseréposztály
vezetője nagyon megkedvelt engem. Ő lejárt a fazekasházakba,
hogy megtudja, mennyien vannak a fiatalok közül pártfogásra érdemesek.
Az Iparművészeti Főiskolán pedig nagy hatással volt rám a különböző
népek kerámiája, amit akkor ismertem meg igazán főleg fotók
révén. A japán kultúra a kertművészet révén már
gyermekkoromban megfogott. Azóta kedvelem ezt a stílust. Félre
ne értsen: nem akarok én japán módra élni, de néhány dolgot
átveszek abból a kultúrából. A magyar népművészet mellett
tehát a japán iparművészet, a formatervezés, és a perzsa művészet
– miniatúrák, festészet – voltak rám hatással. Ez utóbbi
nem túl ismert szegmense a világ művészetének, de a főiskolán
remek könyvtárunk volt, és nagyon sok mindent megismertem.
Emellett meggyőződésem, hogy a perzsákkal rokonságban
vagyunk. Textilművész leányom mesélte, hogy Svájcban egy
nemzetközi kiállításon találkozott egy iráni nővel, s több
mint tíz szót számolt össze, amit hasonlóan ejtünk, és
ugyanazt jelenti.
A kecskeméti stúdió a kezdetektől nyitott a legkülönbözőbb
irányzatok iránt
Művésznő a Kecskeméti Kerámia Kísérleti Stúdióban
többször dolgozott ösztöndíjasként. Jómagam a kecskeméti tűzzománctelepen
találkoztam olyan ázsiai mesterekkel, akiknél a díszítő motívumok
erősen rokonságban állt a nálunk használtakkal.
–Nagyon szívesen emlékszem vissza a kecskeméti
korszakra, mert életem egyik legtartalmasabb időszaka volt. Be
kell vallanom, nem szeretem az intézmények összevonását, és
azt hallottam, hogy a stúdiót, a zománctelepet és egy folyóirat
kiadóját „egységesítették”. Ezek közül eddig a stúdió
volt igazán nyereséges. Az 1975-ben alapított Nemzetközi Kerámia
Stúdió az országban egyedülállóan folyamatosan, egész évben
működve biztosított technikailag és szellemileg inspiratív hátteret
az alkotóművészek számára. Létrehozásának gondolata és
megvalósítása kezdetek óta hajdani igazgatójának Probstner János
keramikusművésznek a nevéhez fűződik. Ő szinte a semmiből
találta ki azt az intézetet, amelyik 1978-tól fogad
rendszeresen alkotóművészeket. A magas fokú szakmai igényesség
mellett kecskeméti specifikumként minősíthető a modern kerámiaművészetet
éltető szakmai nyíltság és az egyéni alkotói invenciókat támogató
magatartás. A stúdió máig érezhető lendületet adott a
magyar kerámiaművészetnek, meghatározó szerepet játszik az
ország kerámiaművészetének külföldi bemutatásában. A stúdió
szakmában kivívott nemzetközi és hazai tekintélyét a történelmi-politikai
változások sem tépázták meg, annak köszönhetően, hogy a
kezdetektől nyitott a legkülönbözőbb irányzatok, műfaji sajátosságok
és művészi kísérletek iránt. Kelet-Európában teljesen
korszakalkotó volt ez a kerámia stúdió. Szinte elképzelhetetlen,
de abban a korszakban össze lehetett jönni a világ legjobb
keramikusaival. A légkör szabad volt, és az együtt dolgozás közben
sok mindent lehetett a másiktól tanulni. Közös vacsorák
voltak, mindes este más főzött…Külön műhelyekben
dolgoztunk, így nem zavartuk egymást, de sokat beszélgettünk,
ami hasznos volt, mert ez a szakma teljes mértékben soha meg nem
tanulható, olyan sok titkot rejt. Az egyik legkedvesebb mázreceptem
pl. egy koreai kollégától van. Ő lediktálta nekem a receptet,
és nem őrizte féltékenyen. A kérdésére rátérve, én konkrét
motívumegyezéseket nem találtam a kerámiastúdióban, viszont
sokat lehetett tanulni az intézet könyvtárában felellhető
ritkaságokból. Ezáltal is lehetett gyűjteni a népi motívumokat.
Sokszor az a gond a néprajzosokkal, hogy nem veszik észre azt,
ami a szemüket kiböki. Hoppál Mihály remek néprajztudós
mondta egyszer, hogy jó lett volna, ha régebben a néprajzosok
átlépték volna Budapest határát is, és eljutottak volna a
Turáni-alföldre, ami a tulipán őshazája. Akkor nem mondtak
volna olyat, hogy a tulipános motívum a hollandoktól jött.
Minden művész számára meghatározó a gyermekkor. Említette,
hogy tanyán nevelkedett, és bizonyára nem véletlenül mutatta
meg a nagypapáját ábrázoló plasztikát.
–Paraszt, pontosítva kulákcsaládban születtem. Őseim,
mint a többi „kulák” addig dolgoztak, ameddig bírták, és
csak azért volt segítőjük, mert az kellett az akkori élethez.
Ez az egész alávaló kulák-üldözést ezért nem bírom
megbocsátani. Hiszen láttam micsoda kitartással, szívóssággal
dolgoztak. Nagyapám már elmúlt 70 éves, mikor még mindig kiküldték
a rizsföldekre figyelni a vízszint emelkedését. Egy kis kunyhóban
lakott, és legboldogabb akkor voltam, mikor nyaranta a vakáció
idején nála lakhattam – ez olyan volt, mint a Tüskevárban.
Nagyon tiszteltem a földműves népet, ezért felforr a vérem,
ha valaki leparasztoz valakit. 1919-ben és 1956 után vált
szitokszóvá a városban a „paraszt”. Nem véletlen, a
kommunisták így akarták leválasztani a munkásságtól a vidék
népét. Ez egy sátáni eszköz a társadalmi rétegek összeugrasztásához.
Nagyapám nyolc gyermekes szegény paraszt családból származott,
felesége kicsit gazdagabb volt. Nagyapám szikár, erős férfi
volt, és nagyon szeretett csendben olvasni. A magyar irodalom
volt a mindene, és sok verset kívülről fújt. Hallottam, hogy
Hódmezővásárhely környékén könyvtár volt, és télen összejártak
beszélgetni a tanyasi családok, és ha idejük volt, akkor az egész
család olvasott. Ezt azért emelem ki, mert ma is sokan azt
hiszik, hogy a parasztok műveletlenek voltak. Nagyapa volt az
egyik, aki ezt a kert-mániát belém plántálta, mert ő annyira
szerette a különleges fákat, hogy katalógusból növényeket
hozatott a tanyára. Így olyan gyönyörű volt a tanyaudvar,
mintha erdőben laktunk volna. Ezért is mondhatom, hogy csodálatos
gyermekkorom volt, pedig nem éltünk gazdagon. A légkör viszont
mindent pótolt. Ma azt lehet hallani, hogy sokan azért nem vállalnak
gyereket, mert hiányzik az anyagi háttér, akkor sem volt, de
boldogságban éltünk. Ma mennyi magányos gyerek ül a számítógépek,
és a technikai csodák mellett, de boldogtalanul…A lelket ölik
ki ma az emberből.
Apámat majdnem lelőtte egy pufajkás, mert nem a kijelölt
úton indult el a TSZ-irodából
Hogyan emlékszik vissza: mennyire bízott a család az
1956-os szabadságharc sikerében?
–Nagyon boldog volt
mindenki, mikor kitört a forradalom. Apu szinte csak a Szabad Európát
hallgatta a többi tanyasi emberrel, s emlékszem az adás
„sistergésére”. Apu akkoriban a műszaki egyetem levelező
hallgatója volt. Azért is szívszorító élményem a
forradalom, mert édesapámat pontosan október 23-ára rendelték
fel, hogy számot adjon tudásáról. Ő ott is volt a műegyetemisták
között, és vonult a Kossuth térre. Ha meglátom az archív
felvételeken a vonuló tömeget, többször elsírom magam, mert
arra gondolok, ott van apám is. Apu hazajött, mert úgy
gondolta, hogy a harcban a családját kell védelmeznie. Anyu
viszont nagyon izgult, féltett minket, mert benne élt az emlék,
mikor egy amerikai bombázó földig rombolta a mezőtúri házukat.
Akkor anyu a szomszéd gyerekekkel egy pincében volt, és csúnyán
megsérült az arca. A boldog szép októberi napokat követték a
„vörös” napok…A pufajkások „világa” köszöntött be
a tanyákon is. Apámat majdnem lelőtte egy ilyen emberféle,
mert nem a kijelölt úton indult el a TSZ-irodából. Ez a volt
pufajkás tíz évvel az események után bocsánatot kért, és
megpróbált magyarázkodni. Borzalmas volt a pufajkások rémuralma
a tanyavilágon. Érdekes, hogy erről nem beszélnek olyan
sokat…A tanyánkba beköltöztettek egy öreg bácsit, már nem
emlékszem, miért. Szerencsétlen a kocsmában elsütötte azt a
szójátékot, hogy „ egy forint a meleg lángos, le van sz.rva
Kádár János”. Egy jóakaró ezt beárulta, mire a pufajkások
úgy összeverték, hogy csak négykézláb bírt hazakúszni. Később
szüleim ápolták.
Közben elvégezte az általános iskolát, majd a gimnáziumot…A
fazekasházban ajánlották, hogy végezze el a főiskolát is?
–Nem, mert még érettségi után eldöntöttem, hogy
csak a kerámia jöhet szóba nálam. Már 18 évesen jelentkeztem
az Iparművészetire, gondoltam, hogy akkor nem vesznek fel, de
meg akartam ismerni a szakmai követelményeket. Ezért elkezdtem
a szakmát tanulni. Így lettem betanított munkás – alapbérrel
– kitűnő érettségivel szüleim, nagyszüleim bánatára. Apu
mellém állt: hagyjátok, biztos tudja, mit akar. Másodszorra
sem vettek fel, mert még a rajztudásomat fejleszteni kellett.
Ennek érdekében a szolnoki művésztelepre jártam rajzolni, s
ott készítettek fel a főiskolára. Addigra elvégeztem az
inasiskolát is, mert eldöntöttem, amit csak lehet, azt meg
akarom tanulni ezen a pályán.
Miután elvégezte a főiskolát máris önálló műhelye
lett…
–Budakeszin laktunk akkor,és ott hoztam létre a műhelyt.
Egy-két hónnap ezelőtt lapjukban bemutatták Biai Simon Istvánt,
és én nála égettem először, mert eleinte nem volt kemencénk.
A kereslet mennyire meghatározó tényező abban, hogy
mit alkosson?
–Én erre sosem figyeltem. Valami isteni szikra kipattant
belőlem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy néhány kolléga
utánozni kezd. Engem az motivál, amit meg szeretnénk valósítani.
Amikor tanulni jelentkeznek nálam, mindig megkérdezem a
fiatalokat, mit szeretnének, mi a vágyuk a művészetben? Akiben
nincs meg az alkotás iránti vágy, nem lehet művész. Aki
rutinból alkot, s nem akar újítani, nem akar kísérletezni,
legfeljebb „csak” pénzt kereső foglalkozást űz, de művésznek
nem mondhatja magát.
Medveczky Attila
|
