vissza a főoldalra

 2012.08.31. 

Csorja Gergely: A vegytiszta rasszizmus

14 éves koromban vidéki, félfalusi környezetből kerültem az egyik budai elitgimnáziumba. 16 éves koromban már rendszeresen látogattam az akkori nevén Moszkva teret, amit az antik bútorokkal gazdagon felszerelt lakásokból kiszökő budai csemeték Kalefnak hívtak. A Széll Kálmán téren az óra alatt találkoztak a tinédzserek. Az óra alól indultak ki az ivászatok, és az ivászatok ürügyéül szolgáló esti programok. A környéken rendszeresen lehetett találkozni kopaszokkal. A kopaszok túlnyomó többsége egyszálbél tizenéves volt, fekete bomberba és fehér fűzős bakancsba öltözve. A bokájukon röhejesen összeszűkölő Martens bakancsban feszítettek. A Moszkva tér ifjú közönségének jelentős része meg nem értett, szenvedő kamaszból állt, akik Jim Morrison reinkarnációinak képzelték magukat. A másik fele pedig vegyesen punkokból és skinheadekből. A kopaszok között feltűnően sok volt a furcsaarcú, vékony, vagy éppen tohonyán elhízott gyerek.

Cigányoztak, zsidóztak, agresszívek voltak, persze leginkább csoportosan. Teljes értetlenséggel szemléltem ezt a társaságot. Ahonnét érkeztem, ott ugyan gyakori volt a verekedés, az agresszió, de az mindig egyéni indíttatásból, mindig valamilyen saját vélt vagy valós sérelem megtorlását célozta. Csoportos verekedések még a cigányok között sem nagyon fordultak elő. A verekedés lényege mindig az erő, az ügyesség, a bátorság, az elszántság és természetesen a suttyóság fitogtatása volt, nem pedig csak az önmagáért való agresszió.

Első valódi találkozásom a kopaszokkal a Kétlyukú fedőnevű kocsma előtt történt. Az egyik Jim Morrison reinkarnációt, akivel különben jóban voltam, állták körül öten. Nem derült ki, hogy miből indult a konfliktus, valószínűleg semmiből, de az egyik 170 centinyi, 60 kilós gyerek lefejelte az ismerősömet. Addigra már többen, lányok, fiúk vegyesen odaérkeztek. A lányok – szokás szerint – hangos sivitozással próbálták kimenteni Jim Morrisont, aki a programszerűen hordott palesztin kendővel törölgette vérző száját. Miután ismerősöm többször megalázkodott, illetve a lányok korholásának eredményeként szétnyílt a kopaszok alkotta gyűrű, ki-ki folytatta saját útját.

Különösen a megalázkodást viseltem nehezen, el is indultam a gyűrű felé, hogy mégis csak pofán kéne vágni ezeket a nyikhajokat. Még egyedül sem lettem volna esélytelen, a mellettem álló iskolatársammal pedig nagy valószínűséggel megleckéztettük volna a gyatra fizikumú társaságot, de szerencsére a lányok utunkat állták.

Az amúgy is megdöbbentő és zavaros incidenst még érthetetlenebbé tette, hogy az öt bakancsosból három teljesen egyértelműen zsidó származású volt. Különösebb genealógiai ismeretek nélkül, sőt anélkül, hogy a zsidók egyáltalán foglalkoztattak volna is felvetődött a kérdés: mit keresnek zsidók a nácik között.

A fenti történet Szegedi Csanád lelepleződése miatt jutott eszembe. Szegedi és az egész Jobbik – a korábbi számokban már leírt szempontokon túl – ugyanezt a kérdést veti fel kissé árnyaltabban. Mit keresnek zsidók – méghozzá a vezetésben túlsúlyban – egy pártban, melynek központi és lényegében egyetlen valós témaköre a faji alapú szapulás, elsősorban a cigányok, másodsorban a zsidók szapulása. Pardon, a párt hivatalosan nem szapul, nem, csak a párt mellett, a párt, illetve mint kiderült az EU pénzén fenntartott oldal.

A választ a Népszabadságból kaptam meg. Kecskeméti Kozma György mélyen megérti Szegedi Csanádot. A következőket írja: Kamasz koromban és huszonévesen dühítő volt a felnőttek hazugságra épülő világa (70-es évek, Kádár-kor). A nyugati turistadisszidálásom betegség miatt nem sikerült. Hazajövet egy olyan társasághoz csapódtam [a később balesetben meghalt Hajas Tibor költő, Bódy Gábor rendező vagy a skizoid poéta „Dixi” (Gémes János) és a punkzenész Molnár Gergely körei], ahol a „főnök” (Hajas) börtönben ült, mert horogkereszteket rajzolt az utcán. A többiek csak maguk között „zsidóztak”. Lévén félig zsidók, vágytak a többségi elfogadásra talán. Csodálkoztam, hogy páran nem állnak szóba velem, mert kopasz vagyok. Ja, és fekete csizmát hordok, magasszárút meg bőrdzsekit. Olyan egyszerű volt végre a világ: lehet tudni, hogy mindezért a zsidók felelősek. Akik persze szintén folyton hazudnak. Vagyis Isten maga felelős, akit a zsidók találtak fel, ugye. Olyan könnyen férfiasnak érezhetem magam ebben a szerepben. Hajas a pere során tudta meg szüleitől az igazságot. Hogy zsidó.

Megdöbbentem, amikor kicsivel ezután, anyám halála után én is megtudtam, hogy egy egész rabbidinasztia van mögöttem.

Majd később…

Értem, hogy azok, akik nem képesek beleérezni magukat egy másik ember helyzetébe, és klisékben látják a „fundamentalista szektákat”, azok gyanús politizálást látnak abban, hogy a jobbikos exalelnök máris megtalálta a lubavicsieket és Köves Slomót.

De azt gondolom, hogy ártalmas a zsidóság egészére, hogy a baloldaliak gyakran nem képesek észrevenni a nácikban a lelki sérült énrészt, aki „növekedési pánikban” van (freudi kifejezéssel), s aki segítségért kiált a provokációival, mint egy (általában erőszakos családban felnőtt) rossz gyerek.

Szegedi Csanád fel van mentve. Zsidó oldalról Szegedi Csanád pedigréje – fel tud mutatni egy Auschwitzot megjárt nagymamát – elegendő ahhoz, hogy a zsidó közösség és különösen a lubavicsiek odahúzzák a buksiját magukhoz, hogy te szegény, téged is a többségi társadalom tett nácivá, sikkasztóvá, hazuggá. Mi ez, ha nem maga a rasszizmus?

Waldapfel Eszter egy katolikus iskolákat végzett zsidó család sarja 1930 és 1940 között listákat készített a kommunistaellenes és zsidóellenes művekről, illetve szerzőikről. Waldapfel listája mindenre kiterjedt, nem kellett ahhoz valódi antiszemitának lenni, hogy valaki felkerüljön a listára. Ekkor még holokauszttudatról szó sincs, Waldapfel Eszter valami miatt mégis azt érezte, hogy ezeket a szerinte zsidóellenes műveket és embereket ki kell irtani ( Dési János a Népszavában már listázta az Orbán-éra felelőseit).

A második világháború után aztán eljött az idő. Rákosi, Gerő, Péter Gábor és a többiek, akik a vörös hadsereg árnyékában kiépítették a kommunista diktatúrát, és akiknek – láss csodát – kétharmada szintén zsidó származású volt, Waldapfel listái alapján jártak el. Az eredményt ismerjük, az Andrássy út 60. borzalmait sok listán szereplő tapasztalhatta saját bőrén. De Waldapfel Eszternek, Gerőnek, Péter Gábornak, Rákosinak, Farkas Vladimirnak, Himler Mártonnak és a többinek meg kell bocsátani. Ugyanis, a fenti logika szerint, ők is a többségi társadalom áldozatai. Egyrészt ugye a holokauszt, másrészt meg kell értenünk a lelki sérült énrészt, aki „növekedési pánikban” van (freudi kifejezéssel), s aki segítségért kiált a provokációival, mint egy (általában erőszakos családban felnőtt) rossz gyerek.

A kép világos, az erőszakos család mi vagyunk, a magyar társadalom. Rákosi pedig segítségért kiáltott. Aztán jött a provokáció, minek eredményeként egy komplett társadalmat nyomorítottak meg, de ezt meg kell értenünk. Ha Szegedi Csanád karóba húzatott volna néhány cigányt, feltehetőleg az is része lett volna a provokációnak (freudi kifejezéssel). Világos.

Neki meg kell bocsátanunk, mert végül is, mi magyarok (svábok, tótok, románok, szerbek, cigányok) vagyunk a hibásak. Mi okozzuk ezt a szörnyű frusztrációt, minek eredményeként a zsidók egyik része kommunista lesz, a másik része náci, a harmadik meg elcikkezget az előbbi kettő okozta szörnyű helyzetről, és megállapítja, hogy a kilengésekért (freudi értelemben) mi vagyunk a hibásak (a többi zsidóról meg nem hallani semmit). Aki ugyanis zsidó, az nem lehet hibás. Azt, mint tékozló fiút, visszafogadja a zsidó közösség, és egyben szimpátiacikkek sokaságát jelentetik meg.

Ez a faji alapú szimpátia maga a vegytiszta rasszizmus. Itt ugyanis semmi más nem számít, csak és kimondottan a leszármazás, a génállomány. Ha zsidó volt az édesanya, oderaber a nagymama, akkor minden rendben van. Akkor a náci/kommunista, esetleg tömeggyilkos mivolt csak a holokausztnak és a frusztrációnak tudható be. Akkor meg kell érteni szegényt.