|
 2012.12.07.
Nagyra becsültem Csurka István
drámaírói és politikai munkásságát
Sokan visszasírják a titói viszonylagos jólétet, és nem
veszik észre, hogy annak a magyarság asszimilációja volt az ára
Dudás
Károly író, publicista, szerkesztő
1947-ben született Csantavéren. Az általános iskolát szülőfalujában,
a gimnáziumot Szabadkán végezte (1966), az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi
Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén első fokozaton szerez
oklevelet (1973). 1970-től a Képes Ifjúság újságírója,
majd művelődési rovatának szerkesztője, 1983-tól a 7 Nap újságírója
és szerkesztője, 1993-tól az Új Hét Nap, majd 1994-től a
Szabad Hét Nap alapító-főszerkesztője. 2001-től 2012-ig a Hét
Nap főszerkesztője. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége,
majd a Vajdasági Magyar Szövetsége alapító elnökségi tagja.
Megalakulása óta (1992) elnöke a Vajdasági Magyar Művelődési
Szövetségnek. 2002 és 2010 között a Magyar Nemzeti Tanács
tagja volt.
A Hét Napban közölt megindító nekrológot Csurka
István halálára. Ezért is döntöttem úgy, hogy szabadkai
utam alkalmából egy kis múltidézésre kérem. Hogyan történt
a megismerkedésük Csurka Istvánnal?
–Csurka Istvánhoz igaz barátság fűzött. Nagyon
sokra tartottam, nagyra becsültem mind drámaírói, mind
politikai munkásságát. Mielőtt személyesen összehozott volna
bennünket a sors, műveinken keresztül ismertük meg egymást. Később
is megtisztelt azzal, hogy olvasta könyveimet, sőt vissza is
jelzett nekem, és megírta a véleményét róluk. Ez nekem
nagyon sokat jelentett, ahogy az is, hogy meghívtak a rendszerváltás
utáni első szárszói találkozóra, ahol a határon túlról
sajnos nem jöttek el sokan: Duray Miklósra, Ágoston Andrásra,
Tőkés Lászlóra és Hódi Sándorra emlékszem. Csodálatos
napokat töltöttünk együtt, a Magyar Fórum sátrában Hornyik
Miklóssal együtt írtunk kommentárokat, jegyzeteket az ún. Szárszó
Fórumba. Szárszón többször is leültünk Csurka Istvánnak a
nemzet kérdéseiről beszélgetni. Egyike vagyok a „politikus
íróknak”, hiszen alapítója voltam a Vajdasági Magyarok
Demokratikus Közösségének. Adta magát, hogy a magyarországi
politikai pártok közül az MDF-fel vegyük föl a kapcsolatot
Abban az időben többször jelen voltam Lakitelken, és nemrég
kaptam meg Lezsák Sándortól postán a sátor egy kis darabkáját.
A boríték viszont sérülve érkezett meg, egyesek kíváncsiak
lehettek a tartalmára… Lakiteleki múltam miatt az MDF
tiszteletbeli tagja lettem, s akkor hagytam el őket, mikor
balkanyart vettek. Az országos gyűléseken vendégként, a VMDK
alelnökeként vettem részt. Biztos vagyok benne, hogy Csurka
István kizárásával kezdett az MDF elindulni a lejtőn. Az
MDF-fel szakítottam, de Csurka Istvánnal soha.
Ebből a nekrológból kiderül, hogy a vajdasági Hét
Napot támogatta a Magyar Fórum akkori kiadója.
–Voltak, akik nekem
szegezték a kérdést – hiszen „liberális” magyarok Délvidéken
is élnek – , hogy „minek is kellett a szélsőséges Csurkát
elbúcsúztatni”? Erre azt feleltem, hogy nem volt szélsőséges,
emellett a rendszerváltás meghatározó politikusa volt, remek
drámaíró, olyan ember, aki végsőkig kitartott elvei mellett.
Sajnos a hajdani pozicionált vajdasági magyar értelmiség most
is távol tartja magát a helyi magyar közösség önszervezéseitől,
küzdelmeitől. Jól tudom, hogy Csurka István sem kedvelte azt a
vajdasági Symposion-t, mert ebben az írók nem a sorskérdésekkel
foglalkoztak. Hornyik Miklós egyszer elemezte a Symposionhoz
tartozók novelláit, és azt vette észre, hogy egy év
novellatermésében egyetlen egy délvidéki magyar helyszín sem
szerepel. Helyette ott van az USA, Magyarország, Németország,
Dalmácia. Jelenleg Szerbiában politikai visszarendeződés
tapasztalható; Milosevics hajdani jobbkeze a miniszterelnök,
Seselj egykori barátja az államfő, bár a szerecsenmosdatás
megtörtént. Ez a visszarendeződés tetten érhető a vajdasági
magyar irodalmi életben is. Azok a hangadók, akik 1990 előtt…És
valóban, ahogy mondja, mikor nehéz helyzetbe kerültünk, az Ady
Endre Sajtóalapítvány támogatta a lapunkat. Meg is írtam, van
akit Ady, míg másokat Soros támogat.
Csurka Istvánt 1990 után azzal támadták: egy remek drámaíró,
ne politizáljon, azt hagyja meg a szakértőknek. S ahogy vissza
akart térni a színház világába, jöttek a liberális esztéták
és a „megmondóemberek”, akik tiltakoznak az ellen, hogy
Csurka-darabokat játszanak a színházak. Önnek a ’90-es évek
elején nem mondták, hogy egy író ne politizáljon?
–Dehogynem! Még néhány barátom is azt mondta, hogy jobb
lenne, ha írnék. Dr. Bor Imre kiváló irodalomtörténészünk
például kifejtette: aki jól ír, az írjon, és ne politizáljon.
Csurka István nagyon sokat küzdött a közösség megmaradásáért,
s az ő példáját követtük mi a Délvidéken. Holott nekünk
azt mondták, hogy a valamire való író nem harcol, hanem játszik.
Szívesen lennék én játékos, de ha ég a tető a fejem felett,
és körülöttem nagy a nélkülözés, akkor igenis küzdeni
kell. Márai Sándort idézve mondom, ők nem csak azt várják el
tőlünk, hogy azt szeressük, amit ők, hanem azt is, hogy azt gyűlöljük,
akiket ők.
Tehát a délvidéki
magyar írótársadalom is megosztott.
–Méltatlanul elfelejtett íróink vannak. Csak három
nevet említek: a zombori születésű Herceg Jánosét, akit mi
írófejedelemnek is neveztünk, Fehér Ferenc költőét, aki népe
sorsával foglalkozott, Gion Nándorét, aki kiváló prózaírónk
volt. Utóbbi a Symposion-közösségből vált ki, , és így
„magányos farkasként” élt és alkotott tovább. Az előző
rendszertől viszont jellemző módon nem ők kaptak Kossuth-díjat…
Említette a
politikai visszarendeződést. Lépjünk vissza 65 évet az időben;
1947-ben született, és Szabadkán járt gimnáziumban. Éreztették-e
önnel mikor diák volt, hogy alsóbbrendű, mert magyarnak született?
–Nem, ilyenre nem
volt példa. Csantavéren születtem, ahogy egyebek között Törley
József, a „pezsgőkirály” is. Az a település akkor színtiszta
magyar falu volt, és most is 90%-os a magyar többség. Amikor
gyerek voltam, 12 ezer lakosa volt. Amikor Szabadkára kerültem,
még teljesen mások voltak a viszonyok; több magyar tannyelvű
osztály volt a gimnáziumban, mint szerb. Tehát nem volt
semmilyen hátrányos megkülönböztetés. Büszkén mondtuk:
verjük a szerbeket. No nem valóban, ahogy később ők tették
velünk, hanem a sport területén. A titói látszatjólét és látszatszabadság
ideje volt ez. Tito nagyon ügyelt arra, hogy az ’50-es évektől
viszonylagos béke legyen az országban. Sokan visszasírják a
viszonylagos jólét idejét, és nem veszik észre, hogy annak az
volt a legnagyobb ára, hogy asszimilálódott a magyarság. Ezért
is tartom lényegesnek, hogy 1990-ben megalapítottuk a VMDK-át,
és rögtön 25 ezer tagja lett, ennek a közösségnek az első
önszerveződését, mert az mentette meg a helyi magyarságot a
teljes beolvadástól. A „talpra álltunk, megmaradunk”
jelszavakat komolyan vették az emberek, és az érdekvédelmi
szervezetek is komolyan vették magukat. Mélabúval szemlélem
azt a folyamatot, hogy egyre több karrierista érkezik a magyar pártokba,
lehet, hogy furcsát mondok, de jobb lenne, ha oda mennének, ahová
valók, a szerb pártokba. Nemes egyszerűséggel janicsároknak
nevezem azokat a magyarokat, akik szerb pártban ténykednek, s ők
ezen meg is sértődtek, mondván, csak jót akartak. S lehet,
hogy valóban olyan környezetben szocializálódtak, ahol a
tetteik, „normálisnak” tűnnek.
1973-ban szerez diplomát
az újvidéki egyetem magyar szakán. Hogyan tanították akkor a
magyar irodalmat, milyen volt akkor a légkör az egyetemen?
–Az újvidéki magyar tanszéken nem kaptuk meg azt az
igazi magyar szellemű neveltetést, amit vártam. Az
irodalomoktatásban sem azokat az írókat vették előre, akik
tartást adtak volna a magyarságnak. Ha az iskoláimról kérdez,
akkor sokkal nagyobb szeretettel emlékszem vissza a csantavéri
iskolára és a szabadkai gimnáziumra. Biztos vagyok benne, hogy
azért nem az avantgárd, a „blöff-irodalom” felé vitt az
utam, mert csantavéri születésűként Kosztolányi városában
végeztem a gimnáziumot.
Egyetemi
évei óta újságíró. Milyen cikkekkel jelentkezett?
–Másodéves
egyetemista korom óta munkaviszonyom volt a Képes Ifjúság
szerkesztőségével. A főszerkesztő, Hornyik Miklós, szívbéli
jóbarátom, maga köré gyűjtötte azokat a délvidéki magyar
újságírókat, akik valóban nemzetben és közösségben
gondolkodtak. S legalább 20 könyvet jelentettünk meg 10 év
alatt. Amikor a Hét Nap főszerkesztőjeként panaszkodtam, hogy
kevés a tehetséges fiatal újságíró, azt mondták nekem:
bizonyára te is gyenge írásokkal kezdtél. Holott: életem
legjobb szociográfiai írásai kerültek ki kezeim közül még
egyetemista koromban. Történt, hogy Vicsek Károly
filmrendező dokumentumfilmet készített azokról a kopácsi halászokról,
akik fellázadtak a szerbiai hal-és vízgazdaság ellen. Kiderült,
hogy a televízió munkatársa nem merte megírni ezt a témát,
és Vicsek Károly engem kért meg a riport elkészítésére. A
mi valóságunkkal, kirablásunkkal, megcsalatásunkkal akkor
szembesültem. A szociográfia pedig olyan műfaj, nemcsak munkaigényes
műfaj, hanem nagy elmélyülést és alapos utánajárást is követel.
Végül is az ön munkásságát
a magyar állam is elismerte, mikor egy évvel ezelőtt megkapta a
Magyar Köztársaság Tisztikeresztjét. Ez csupán az írónak szólt?
–Nem, hanem a közösségszervezőnek
is. Örömmel fogadtam a kitüntetést, annál inkább, mert Németh
Zsolt, régi barátom, akivel közel 30 éve ismerjük egymást,
adta át nekem. A Magyar Örökség Díj is főleg a közéleti
munkásságomnak szól, hiszen nem csak főszerkesztő voltam,
hanem 20 éve a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke,
ami a legnagyobb kulturális ernyőszervet közösségünk életében.
A Szabó Zoltán-és a Táncsics –díjakra is nagyon büszke
vagyok, mert azokat a szakma adta. A hivatalos vajdasági,
szerbiai vagy jugoszláviai irodalmi elismerések, díjak egy kivételével
viszont elkerültek, ami kissé fáj, de arra nem vagyok hajlandó,
hogy megtagadjam magamat, a magyarságot, az értékeket, közösségem
sorsának vállalását egy nagyobb elismerés érdekében.
Medveczky
Attila
|
