|
 2012.12.07.
Borbély László: Napfényben vérző
gumibotok
Nyolcvannyolc júniusában
barett sapkás társaival a Batthyány-örökmécsesnél tüntető
fiatalokat vettek őrizetbe. Mialatt a társai könnygázt fújtak
a tüntetők arcába és gumibotozták őket, mindkét karját
leengedve állt, tekintetével keresett valakit a fiatalok között.
Mikor megtalálta,
akit keresett, odaszaladt a mécseshez és verni kezdte a lépcsőn
ülő egyik szakállas egyetemistát, aki hiába próbálta védelmezni
magát karjaival. Még akkor is ütötte, amikor az egyetemista, már
vérző fejjel a földön feküdt. Ütötte volna még tovább, de
két barett sapkás társa lefogta.
– Hagyd abba, Csóka! – szóltak rá, majd talpra
állították az egyetemistát, hátulról megbilincselték, és a
rendőrautóhoz vitték.
Csóka feldúltan
nézte intézkedő társait, majd még mielőtt az egyetemistát
beültették volna a gépkocsiba, újra rátámadt az immár
teljesen kimerült és kiszolgáltatott fiúra. Mindkét kezével
megmarkolta gumibotját és áldozata nyakához szorította,
fojtogatta. Barett sapkás társai csak nagy nehezen tudták elráncigálni
onnét. Az egyetemistát bekényszerítették a hátsó ülésre.
A rendőrautó
szirénázva elindult, Csóka lihegve nézett utánuk. A többi
egyetemistával nem volt dolga, csak azzal az eggyel, akinek a fényképét
a parancsnoka megmutatta neki az eligazításon.
– Nem úgy néz
ki, mint egy terrorista – mondta, amikor megkérdezték, hogy
megértette-e a parancsot.
– Azt mi döntjük
el, hogy ki a rendszer ellensége.
Ez már nem a
parancsnoka szájából hangzott el, hanem egy keskeny bajuszú férfi
mondta, csukaszürke öltönyt viselt pecsétgyűrűt hordott,
fekete napszemüvege falat húzott közéjük, a hangja kimért
volt, lassan körbesétált az elsötétített irodában, árnyéka
túlnőtt rajta, hurokként tekeredett Csóka nyaka köré, elévülhetetlen
múltjának gonosz kötegei összevérezték az íróasztalon
hagyott jelentéseket.
– Ha valakire mi
rámutatunk, arra nyomós okunk van.
– Megértette a
parancsot? – kérdezte újból a parancsnoka.
Csóka vigyázzállásba
vágta magát.
– Jelentem,
igen.
– Akkor leléphet,
fiam.
Csóka
tisztelgett, de mielőtt hátra arcot csinált volna a keskeny
bajuszú férfinak még mondanivalója támadt.
– Nem véletlenül
választottuk ki erre a feladatra, terveink vannak még magával,
nagy terveink, úgyhogy becsülje meg magát, és legyen hálás
az ezredes elvtársnak, amiért felhívta figyelmünket magára,
„a fiára”.
A keskeny bajuszú
férfi ezt olyan hidegen mondta, hogy Csókán egy pillanatra
dermesztő, félig tudattalan szorongás lett úrrá, még eszébe
jutott, hogy az akasztottak nemi gyönyört éreznek utolsó
pillanatukban, aztán kiszámított mozdulatokkal kilépett az
irodából és becsukta a párnázott ajtót maga mögött.
A tüntető
egyetemisták hamar alulmaradtak a jól kiképzett barett sapkás
rendőrökkel szemben; testük az olvasáshoz, a görnyedt tartáshoz
volt szokva, nem a fájdalomküszöböt meghaladó fizikai edzésekhez;
átadták magukat a bilincsek szorongató bosszúvágyának,
mindegyiket letérdepeltették a járdára, a szerencsétlenebbek
még ebben a megalázott helyzetben is kaptak néhányat a hátukra
vagy a derekukra. Kitombolták magukat a napfényben vérző
gumibotok.
– Minek jártatjátok
a pofátokat, ahelyett, hogy tanulnátok, ingyen? – hallatszott
a kiáltás az utca másik oldaláról, egy középkorú, munkásőrarcú
férfi szájából, és a járókelők sunyin elfordították
arcukat, nehogy érzelmeik látszódjanak rajtuk; lassan, észrevétlenül
indultak hazafelé, ahol majd élik tovább az életüket ugyanúgy,
mint eddig, mintha semmi sem történt volna, mert akinek nem szól
a szája, annak nem fájhat a feje sem, és aki nincs a rendszer
ellen, az vele van.
Csókában
kialvatlan álomképekként ébredeztek az érzések. Azon a júniusi
napon, nyolcvannyolcban, semmiféle részvétet nem érzett a
letartóztatottak iránt, természetesnek vette, hogy karjukat hátracsavarják,
fogukat kiütik, ujjukat eltörik, amiért nem értenek a szóból,
és visszaélnek a rendszer bizalmával, mialatt az ő idős szülei,
más paraszt emberekhez és munkásokhoz hasonlóan éjt nappallá
téve kétkezi munkát végeznek, a kiváltságosok gyerekei pedig
mindezt lefölözik, és nem érik be azzal, hogy egyetemre járnának,
ehelyett inkább lázongani támad kedvük.
Későn kezdte érezni,
hogy így nem lehet tovább, amikor már az ő inai is elszakadtak
és felcsavarodtak csontjaira, amikor nem láthatták többé
viszont a szülei, legfeljebb egy vastag dróthálón keresztül,
és addigra családja sem volt, csak vérszagú emlékfoszlányok,
ami hátra volt még az életből, az egyre keserűbb pokolkörökbe
törte gerincét, egyik nap a másik után múlt el, a virradat
csak keskenyedett, az alkonyat végtelenbe tágult.
„Visszafelé nem
lehet menni, és egy helyben toporogni sem lehet – gondolta –,
az úton, amelyen az ember öntudatlanul, sorsának
engedelmeskedve elindul, végig kell menni, akkor is, ha az
poklokon át vezet; e nélkül lehetetlen az öntudatlan, álboldog,
álnirvánai ártatlanságból a tökéletesen tudatos, boldog,
nirvánai ártatlanságba jutni, ez a létbe lépés végső értelme,
felébredni, Gautama Sziddhárthából Buddhává válni; míg nem
léptünk az útra, tiszták voltunk, ártatlanok és boldogok, de
nem tökéletesek, ehhez kell a megpróbáltság, a tengernyi kísértés,
elbukás és talpra állás, sok életen át megszenvedett
tapasztalat, az önvalónkra való ébredés; a velünk születő
álomszerű tisztaság nemcsak boldog, meg is kísérthető, a félálomban
pihenő lélekben még lappang a kígyója, ám egyszer felüti
fejét, elkezd csábítóan tekeregni, és kéjteli sziszegésével
belecsalja az embert az öntudatra ébredés drámai folyamatába;
rosszalkodnunk és gonoszkodnunk kell ahhoz, hogy tökéletesek
legyünk majd egyszer, amikor az is nyilvánvalóvá válik, hogy
a kígyó szerepe nemcsak rossz és gonosz hanem megrendítően
tragikus is, mert éppen az a tapasztalás végez vele, amelynek
megszerzésére ő csábította az embert, és úgy végzi, mint a
sötét a fénnyel szemben: a felébredt lélek nem öli meg,
hanem megváltja. Végső, pokoli vergődésekor a mindent szétszóró,
szétrobbantó gyűlöletből az egészet összetartó tudatos
szeretet terem. Nincs más értelme az önmaga farkába harapó kígyó
emberelőtti jelképének, csak ez.”
(Részlet a
Pokoljáró című készülő regényből.)
|
