vissza a főoldalra

 2012.12.07. 

A budapesti közönségnek mutatom be Székelyföld líráját

A színház varázsát, ősi rítusát juttassuk érvényre, és akkor megszületik a csoda

Koncz Andrea színművésznő Székelyudvarhelyen született. 2001-2005 –ig a székelyudvarhelyi Tamási Áron Elméleti Líceum történelem-filológia szakos növendéke. 2005-2008 között a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakán tanult (osztályvezető tanár: Farkas Ibolya). 2008-2010-ig a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, színész szakán végezte a mester képzést (osztályvezető tanár: Kovács Levente). Játszott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, marosvásárhelyi Yorick Stúdióban, a Budaörsi Játékszínben és jelenleg az Újszínház tagja. Fontosabb szerepei: Juli, Kántor felesége (Kodolányi: Földindulás), Kriszta (Pozsgai: A szűz és a szörny), Ágnes (Nyirő: Jézusfaragó ember), Lisette de Courval (Trembblay: Sógornők), Liselotte (Pozsgai: Liselotte és a Május), Özvegy Blondin Emma (Tasnádi: Paravarieté). Filmes munkák: A lány – Egy gyönyörű nap, rendező: Erdélyi Dániel, Marosvásárhely, 2007.

 December 14-én mutatják be az Újszínházban Tamási Áron Ábeljét, s az alapművet dramatizálta, színpadra alkalmazta Pozsgai Zsolt. Ebben a darabban Teklát, Zsuzsit és a Szépségkirálynőt játszod. Az utóbbi – szerény véleményem szerint – adja magát…Székelyföld szülöttjének milyen érzés lesz Pesten Tamásit játszani?

 –Nem kell sokat gondolkodnom a válaszon, mert hasonló kérdést tettek fel nekem, mikor a Jézusfaragó embert próbáltuk. A rövid válasz: nagyon megtisztelő számomra ezekben a darabokban játszani. A hosszabb: amikor a művészeti egyetemre jártam, nem is gondoltam arra, hogy Budapestre kerülök, és rögtön az első színház, mely szerződtet, olyan két darabot vesz föl a repertoárba, mely szorosan kapcsolódik szülőföldemhez. Sokszor hiányérzet kerít hatalmába, amiért nem tudom otthon szolgálni a magyar kultúra ügyét, de annak nagyon örülök, és fantasztikus, hogy az Ábelen és a Jézusfaragó emberen keresztül éppen Erdély „elevenedik meg”, az ottaniak lelkületét, érzelemvilágát, líráját jeleníthetem meg. Jelenleg a budapesti közönségnek mutathatom be Székelyföld líráját, azt, hogy milyen is az otthoni világ, és úgy érzem, ez is missziós feladat.

 Erdély minden magyar tannyelvű iskolájában kötelező olvasmány az Ábel-trilógia

 A székelyudvarhelyi Tamási Áron Elméleti Líceum növendékének bizonyára kötelező olvasmánya volt az Ábel.

 –Igen, ez is egy kötődési pont. Viszont nem csupán a líceum névadója miatt, hanem Erdély minden magyar tannyelvű iskolájában kötelező olvasmány az Ábel-trilógia, főleg az Ábel a rengetegben az, amit ismerni kell, sőt a gimnáziumban még a filmet is megnéztük.

 Mi a kötelező olvasmányokat nem szívesen forgatjuk az iskolában, aztán később, lehet, hogy a kedvencünk lesz az adott mű.

 –Így jártam a Szigeti veszedelemmel, mert amikor kötelező volt, nagyon sokat „szenvedtem” vele, és jóval később értem fel hozzá. Tudom, hogy vannak, akik a kötelező olvasmányok ellen beszélnek. Holott az a jó ebben a rendszerben, hogy a magyar és a nemzetközi világirodalom remekeiről olvas és hall a diák tanulmányai alatt. És később, ha az élet úgy hozza, akkor vissza tud ezekhez az élményekhez kapcsolni, és leveszi a könyvet a polcról, feleleveníti olvasmányi élményeit. Hiszen egy remekműnek éppen az az ismérve, hogy minden életkorban mást és mást üzen.

 Mit gondolsz, az a fiatal, aki megtekinti az Ábelt, ami zenés darab lesz az Újszínházban, hazamegy, és gyorsan elolvassa a trilógiát is?

 –Ebben így nem hiszek, de abban igen, hogy ami Ábelünk hozzásegítheti a fiatal nézőket ahhoz, hogy elkezdjenek érdeklődni Tamási Áron és művei iránt. De már az is sokat jelent, ha a magyar drámák iránt kezdenek fogékonyak lenni. Régebben azért olvastak sokat, mert nem volt tévé, internet. Bizonyára furának hathat az én szájamból, hiszen nem vagyok matuzsálem, az a mondat, hogy keveset olvasnak a fiatalok. Nem szeretek általánosítani, de olyan sok vizuális információval bombázzák őket, hogy saját fantáziájuk szegényes marad. Ezért is szükséges megszerettetni a gyerekkel, minél korábban, az olvasást, akár példamutatással, mert ezzel képzelőtehetségük fejlődik. A színház pedig közvetíti a szerzőt, a történetet, s azon át egy valós, vagy valót tükröző világot. Remélem, hogy így képes „megfogni” a fiatalt, ha nem is az egész darabbal, hanem egy jelenettel, egy karakterrel.

 A színház fel tudja-e venni a versenyt a tévével, az internettel? Elég csak abba belegondolnunk, hogyha egy arcot látunk 5 másodpercig, akkor azt hisszük, portréfilmről van szó.

 –A színházban előttünk, jelen időben hús-vér emberek játszanak hús –vér embereknek, és az ebből fakadó csodát egyetlen egy „csodamasina” sem képes véghez vinni. Ha egymás után megnézzük ugyanazt a filmet, akkor az adott percnél a már ismert jelenet látható. A színházban viszont még egyazon darab esetében sincs ugyanolyan előadás. A színház a pillanat, az „itt és most” művészete, ezért sem szabad annyira elszakadni a nézőtől, hogy ne tudjon minket követni. A színház varázsát, ősi rítusát juttassuk érvényre, és akkor megszületik a csoda.

 S ha ilyen a színház, akkor képes nevelni is?

 –Közvetlenül nem, de közvetve igen. Minden színdarab emberi konfliktusokról, érzésekről szól, éppen ezért képes az érzelmi intelligencia fejlesztésére, s arra is, hogy belássuk, minden éremnek két oldala van. Shakespeare is olyan jól megírta a darabjait, hogy több esetben nincsenek nála „vegytiszta” karakterek. Tehát nincs teljesen jó és rossz figura. Ezután kevésbé általánosítunk, és segít ahhoz, hogy az embereket ne egy valami alapján ítéljük meg.

 Erdélyben más a színházba járás kultúrája, mint Magyarországon?

 –Egy kisebbségi színháznak természetesen más a küldetése, lényeges szempont a magyar irodalmi nyelv védelme. De ezen kívül nincs nagy, kiemelendő különbség. Ott is a közösségi élmény, a színészek játékának megtekintése, a szórakozás vagy az információk utáni vágy kielégítése miatt járnak az emberek színházba. Mestereim mesélték, hogy a Ceausescu-rendszer idején a színháznak más feladata is volt, egy-egy előadásból „kiszólt” a színész, és a ki nem mondott, vagy a kétértelmű gondolatoknak is nagy szerepük volt.

 Elkezdődtek már az Ábel próbái?

 –Három hete kezdődtek el a színpadi, a rendezői próbák.

 Mennyi idő alatt tanulsz meg egy szerepet?

 –Erre nem tudok konkrét választ adni. Nemrég azon gondolkodtam, hogy miért pont másfél hónapos a megszokott próbaidőszak, s arra jöttem rá, hogy a szöveget egy nap alatt megtanulom, a koreográfiákat, rendezői utasításokat, a színpadi járásokat egy hét alatt képes vagyok rögzíteni, de ahhoz sokkal több idő kell, hogy egónkat annyira lenyomjuk, hogy valami más szabaduljon ki belőlünk. Ahhoz kell a másfél hónap, hogy a színész saját magával vívjon meg valami különös harcot Közben új gesztusokat tanul, új gondolkodásmódot próbál elsajátítani, hogy létrejöjjön maga a figura, a karakter.

 Több kollegádnak az a véleménye, hogy a jó színészet egyik titka, megmaradni gyereknek, úgy játszani, mint egy gyerek…

 –Természetesen, de ez a játék nagyon jó, varázslatos és én éppen ezért szeretem. Ez számomra „hatalmas nagy szerelem”. És azt mindenki tudja, hogy a szerelem idealizmussal jár együtt, s azzal az érzéssel, mikor azt hisszük halhatatlanok vagyunk, és szépnek, varázslatosnak látjuk a világot. Így a színházban este 7-től 10-ig azt jelenti, mintha a szerelmemmel töltenék el teljes három órát. Ez feldob, s úgy érzem, nélküle nem tudok létezni. Ezért is kell a színésznek gyereknek maradnia. A színpadi játék öröme valóban a gyerekkor játékának örömére vezethető vissza…A színpadon viszont nem játszhatunk akármit, és akárhogy; a mi játékunk mögött kemény munka van.

 De a színpadi játék öröméhez bizonyára szükséges az is, hogy üljenek a nézőtéren.

 –Nagyon is szükséges a közönség visszajelzése; nem létezik színház nézők nélkül. A közönség energiáit, reakcióit pedig érezni lehet a színpadon. És mindez befolyásolja a darabot. Tehát ez az egyik oka annak, hogy nem létezik két egyforma előadás. A halk, csendes közönség esetében nem tudhatjuk, figyelnek, vagy pedig unatkoznak. A mocorgó közönség vagy ki akar menni a teremből, vagy a színpadról jött benyomások hatása miatt elevenebb. A legjobb közönség együtt lüktet, lélegzik a színészi játékkal.

 Ha itthon a színigazgató Tamási Áron, vagy Németh László darabját szeretné bemutatni, akkor rögtön megkapja, minek magyarkodik

 Hogyan látod a közönség visszajelzéseiből: van igény a magyar drámákra, magyar szerzők darabjaira? Hiszen körülbelül egy évvel ezelőtt azzal is támadták az új vezetést, hogy vajon ki ülne be magyar darabokra.

 –Szinte hihetetlen, hogy vannak ilyen megnyilvánulások. Párizsban Moliere-t nézni nem derogáló, Londonban Shakespeare-t olvasni, nézni nem szégyen, Romániában Caragiale-t színpadra vinni nem botrányos; de ha itthon a színigazgató Tamási Áron, vagy Németh László darabját szeretné bemutatni, akkor rögtön megkapja, minek magyarkodik. Ez nagyon extrém, bántó hozzáállás, hiszen abszolúte nem rosszabb az irodalmunk, mint más népeké.

 Ha valaki Bukarestben úgy határozna, hogy kizárólag román szerzők darabjait mutatja be, az ellen sajtóhadjáratot indítanának?

 –Dehogyis! Nem, hogy nem szólnának érte, de ezt természetesnek vennék. Miért is ne lehetne egy olyan színházi tér a fővárosban, ami lehetőséget biztosít magyar szerzők játszásához.

 Mennyire fajsúlyosak a magyar drámák? Ezt azért is kérdem, mert azt szokták mondani, kevés bennük a cselekmény, s inkább epikusak, filozofálók.

 –Az igaz, hogy vannak, olyan magyar szerzők, akiknek a darabjaiban nincs sok cselekmény, viszont a mondanivaló igenis veretes. Ugyanakkor a múlt század elején nagyon sok akciódús színdarab is született, tehát nem lehet általánosítani. Színészként az Újszínházi tagságom előtt főleg a főiskolán játszottam magyar darabokban, így a Vörös postakocsiban és a Bánk bánban. Természetesen a Kapás Dezső - féle átiratból dolgoztunk, és az előadáshoz sokat kellett elemezni a figurák megnyilávnulásait , ahogy arra is választ kell adni, hogy mi a darab üzenete a mához. Ha jó a rendező, a dramaturg, és születik egy jó koncepció amit képes előadni egy jó csapat, s ha mindenki tudja, milyen az általa megformált alak karaktere, akkor az garantálja a jó előadás létrejöttét.

 Melyik rendezői hozzáállásnak vagy a híve?

 –Abban hiszek, és arról a színházi világról álmodom, ahol a rendező és a színész alkotótárs. Tudom, hogy a rendező magányos alkotó, szinte egymaga áll a színészekkel szembe, de ugyanakkor az is fontos, hogy többféle színészi nyelvet ismerjen, hogy értsen a színész lélektanához. Hiszen a rendezőnek vezetnie kell a színészt, azt a színészt, akinek kötelessége teljes mértékben adnia magát. A színész hozza a szereppel a saját gondolatait, míg a rendező – aki a színész „külső szeme” – reflektál rájuk. Ma főleg a rendezők uralják a színházakat, de ők is tudják, hogy mikor a premieren felmegy a színpad, a színész marad a színpadon. Ezért is muszáj a rendezőnek odafigyelnie a színészeknek.

 Mikor készül el egy produkció?

 –Soha. Természetesen a produkció a premierre színpadkész állapotba kerül, de végleges dologról nem beszélhetünk. Mint a gyurma, úgy formálódik, néha hozzátevődik, máskor, ami felesleges, leválik belőle.

 Idén az Ábelben lesz a negyedik szereped az Újszínházban. Nem panaszkodhatsz…

 –Valóban elláttak feladattal, és képzeld, nekem még ez sem elég. Nem azért, mert szeretem a nevem a plakáton látni, hanem mert még többet akarok dolgozni. Ha „csak” délelőtt van próbám, és délután nincs, akkor hiányzik a színház. S ilyenkor kezdek utána olvasni a darabnak, az adott szerepnek, mert olyan sok ki nem játszott energia munkál bennem.

Nem is szeretnél soha szabadságra menni?

 –Természetesen kell a feltöltődés, de amikor benne vagyok a munkában, mikor minden nap valamilyen feladatom van, akkor nagyon nehezen tudok elszakadni a színjátszástól. De élnem kell a civil életet is, mert ha azt nem teszem, akkor hiteltelen vagyok a színpadon. Hogyan is tudnám azt az életet eljátszani, amit nem tudok megélni.

 Idősebb kollégáid mesélik: figyelik az utcán, a villamoson az embereket, azt, bizonyos szituációkban hogyan viselkednek, s azt megjegyzik, majd, ha az adott előadás úgy kívánja, „előveszik.” Te is gyakorlod ezt a módszert?

 –Még szép! De csak „lopva” figyelem a többeieket, mert nagyon kínos, ha valaki azt veszi észre, hogy a másik le sem veszi róla a szemét. El tudnék tölteni néhány napot a villamoson, hogy közben figyeljem az utasok kommunikációit. Olyan még nem történt, hogy láttam egy érdekes embert az utcán, s rá fél évre a rendezőtől olyan instrukciót kaptam, hogy egy hasonló figurát játsszak el. Arra volt példa, hogy mikor benne vagyok a próbafolyamatban, és nem találom a figurát, akkor egy óvatlan pillanatban látok az utcán egy olyan gesztust, ami ihletet ad, s rávezet a megoldásra.

 Szép szerepeket osztottak rád, de nem hiszem, hogy bármelyik is ún. álomszerep lett volna. Tehát nem ezekről álmodtál főiskolásként.

 –Ez így van. Arra nagyon vágyom, hogy Sütő András egyik darabjában játszhassak. Az egyetemen pedig Katona, Krúdy, Csehov, Shakespeare, Brecht művein iskolázódtunk. Így aztán nem csoda, hogy szinte mindenki Csehovot szeretne játszani, és milyen érdekes, hogy Budapesten játszom az erdélyi tematikájú műveket. Azokat, melyektől szintén gyarapodok.

 Befogadtak, és a közös munka nem is hagyott időt a torzsalkodásra

 Hogyan fogadták az idősebb kollégák az Újszínházban a frissen végzett színésznőt?

 –Nagyon féltem, hogy azok, akik az előző társulatból ittmaradtak, nem fogadnak el. Attól is tartottam, hogy nagy lesz a belső feszültség. Hála Istennek szó sem volt erről, hanem befogadtak, és a közös munka nem is hagyott időt a torzsalkodásra. Az alázatos színész is tudja, hogy a színpadon nincs helye a személyeskedésnek. Mostanra azt érzem, mikor belépek az Újszínház művészbejáróján, hogy hazajövök, annyira családias a légkör, és annyira szeretek a társulat tagjaival próbálni.

 Ha jól tudom, játszottál már Pozsgai-darabban az Újszínházi tagság előtt is. Ez volt az a kapocs, ami által a színház tagja lettél?

 –Az egyetem utolsó évében szabadon választott egyéni műsorral kellett vizsgázni, úgy, hogy a játszó a rendező, a dramaturg, a díszlet-és jelmeztervező. Egyik délután elhatároztam, addig nem állok fel az asztaltól, amíg nem döntöm el, mi lesz a vizsgadarabom. Szobám tele volt drámákkal, színdarabokkal, és elém került Pozsgainak Liselotte és a Májusa, amin nagyon jókat nevettem, elhatároztam: ezt akarom, mert örömjátékra vágytam.

 Ez egy kétszereplős színdarab.

 –Nem sokat kellett győzködnöm kiváló kollégámat, Fekete Zsoltot, hogy játssza el a férfi-figurákat, mert akkor ő sem tudta, mivel vizsgázzon. Annyira jól sikerült a vizsgaelőadásunk, hogy székükbe kapaszkodva nevettek a tanárok. Sokan megkérdezték tőlünk, mi ez a darab, mert Pozsgai Zsolt akkor nem tartozott nálunk a gyakran játszott szerzők közé. Az egyetemi évek után Pestre költöztünk „csapatostul”, és Zsolttal úgy döntöttük, „tartsuk életben” a produkciónkat. Így aztán felléptünk különböző alternatív színhelyeken. Ez nem volt egyszerű, mert nekünk kellett a kellékeket, a jelmezeket beszerezni, mi gondoskodtunk a technikáról, és nem utolsósorban az előadás időpontjának egyeztetéséről, és a közönségről is. Marosvásárhelyen heten végeztünk, és hatan jöttünk ki Budapestre, három fiú és három lány. Viccesen úgy hívjuk magunkat egymás közt, hogy a Cosa Nostra, mert megfogadtuk összetartozunk, odafigyelünk egymásra. Hetente összejövünk, és kötelező jelleggel találkozunk, hogy ne álljon közénk az őrült, rohanós, stresszes pesti élet. Mi hatan csináltunk egy társulatot, és sikerült több közös produkciót is létrehoznunk. Ilyen a Húsország, a KörbeK , és a Kútból mentett királyság. Az utóbbit, a mesedarabunkat több helyen is játszottuk. Nagyon nehezen jutottunk előre, mert nem voltak kapcsolataink, és semmilyen menedzselési tapasztalattal nem rendelkeztünk. Mindemellett vendégként felléptem még a Budaörsi Játékszínben és a Gózon Gyula Kamaraszínházban is, de csak egy-egy darab erejéig, s ez havi egy-két előadást jelentett. S nekem kellett kitalálnom azt, mihez is kezdjek a hónap fennmaradó 28 napján.  Egyik évfolyamtársam kitalálta, hogy rendezzünk egy olyan fesztivált, amin bemutatjuk a Marosvásárhelyen végzett színészek vizsgamunkáit, és azt nézte meg Pozsgai Zsolt is. Innen az ismeretség.

 Menjünk vissza néhány évet az időben. Koncz Andreának mi volt az első színházi élménye?

 –A Nem élhetek muzsikaszó nélkül –t láttam, mikor Udvarhelyen megnyílt a színház. Emlékszem, hogy a cigány milyen nagy szeretettel szorította magához a hegedűt. Azt viszont nem tudom, hogy minek a hatására határoztam el, hogy színésznő leszek. Nem volt a családban művész; apácska néha elmesélte, szerette a színészetet, és fellépett amatőr diákszíntársulatokban. Egyszer csak azon kaptam magamat rajta úgy 15 évesen, hogy határozott célom volt a színészet.

 Marosvásárhelyen a román eladóktól egy kiló kenyeret sem tudtam kérni, de román költőktől hibátlanul idéztem.

 A líceum filológia-történelem szakára jártál. Ez mit jelentett a gyakorlatban?

 –Azt, hogy alig tanultunk reál-tárgyakat. Matematika, kémia, fizika 10. osztály után már csak heti egy órában volt, viszont nagyon erős volt a képzés a következőkből: angol, német, latin, francia, magyar-és világirodalom, történelem és kultúrtörténelem. A románon kívül pedig két nyelvből kellett érettségiznünk, hiszen úgy tanították a magyaroknak a románt, mint az anyanyelvet. Úgy tanították, de olyan rosszul, hogy Marosvásárhelyen a román eladóktól egy kiló kenyeret sem tudtam kérni, de román költőktől hibátlanul idéztem.

 Nem volt B-variáns, arra az esetre, ha nem vesznek fel a művészeti egyetemre?

 –Nem volt, de szerintem nagyon ritka az a 18 éves fiatal, aki világosan tudja, mit is szeretne az élettől. Én tudtam, de odáig én sem jutottam el, hogy alternatív megoldáson törjem a fejem.

 Milyen kép él benned a vásárhelyi egyetemről?

 –Csupa pozitív élmény ért minket; nagyon jó mesterek tanítottak minket, olyanok, akik egyetemi oktatóként velünk fejezték be munkásságukat .

 Melinda és Gertúdisz is voltál a másodév vizsgaelőadásán. Melyiket játszanád szívesebben?

 –19 évesen egy leendő színésznő Melindát szeretné eljátszani. Ez a normális. És nem Arkagyinát, hanem Nyinát Csehovnál. Az a vizsgaelőadás nagyon érdekes volt: Melindaként kezdtem, és Gertrúdként „haltam meg.”

 Az egyetem után a Nagyváradi Állami Színház ajánlatát visszautasítva választottad Pestet. Miért nem akartál Váradon játszani?

 –Nagyon hétköznapi az ok: szerelmes voltam, és szerelmem akkor Magyarországon élt. Dinamikusabb színházi élet is van Pesten, mint Váradon, és fiatalon kell bevállalni olyan dolgokat, amire netán idősebb korban azt mondjuk: felelőtlenség, butaság. Ha azt nézem, már eddig milyen szerepeket kaptam az Újszínházban, csak azt mondhatom, okos döntést hoztam.

Medveczky Attila