vissza a főoldalra

 2012.12.07. 

Csorja Gergely: Lehet-e háború Európában?

A kérdés kissé indokolatlannak tűnik. Pedig nem az. Az Európai Unió és egész Európa mély válságban van. A válság nem is annyira gazdasági természetű – mint azt a legtöbbször halljuk –, sokkal inkább valamiféle vezetési deficittől szenved a kontinens. Számtalan példát hozhatnánk a karakteres vezetés hiányára, de talán elegendő a legutóbbi komikus vagy inkább tragikus találkozót megemlíteni. Az Európai Uniót alkotó államok vezetőit összetrombitálják Brüsszelbe. Herman Van Rompuy, a flamand kereszténydemokrata politikus vezetésével elkezdődnek a tárgyalások a világ legerősebb szövetségének 2014–2020 közötti költségvetéséről. A tét tehát óriási. Ennek ellenére a találkozó egészen megdöbbentően kisszerű.

 A folyamat szervezetlenségére és rendszerelméleti problémáira egy egyszerű tény mutat rá. A találkozót látszólag semmilyen érdemi egyeztetés sem előzte meg. Különben hogyan lehetséges, hogy Van Rompuy egyenként hívatja a különböző államok vezetőit – addig a többiek várakoznak –, hogy megtudakolja az igényeket és az álláspontokat. A csúcstalálkozó elvileg este 8 órakor kezdődött volna, de az egyeztetések elhúzódtak 11-ig, ezért rövid tanácskozás után a miniszterelnökök és a velük felsorakozó delegációk inkább visszamentek a szállodába kiinni a minibárt.

Ez bizony egy közepes üzleti találkozónál is szánalmas. Másnap délben a szemcsepp és fájdalomcsillapítók beszerzése után megkezdődött a tárgyalás. A szünetre elvileg azért volt szükség, hogy az új tervezetet, melyet Van Rompuy az államoknak átadott, tanulmányozzák. És ez az a pillanat, amikor belerobban a tudatunkba az Európai Unió gittegylet jellege. Hogyan képzelhető el, hogy egy hatéves költségvetés áttanulmányozására, megvitatására az érvek és ellenérvek ütköztetésére elég egy délelőtt? Milyen érdemi egyeztetés történhet miniszterelnök és miniszterek, gazdasági szakértők, érdekképviseletek között egy délelőtt alatt?

– Te, szerinted elfogadjuk?

– Ne, szerintem nem jó. Tölthetek?

Ez bizony tragikus. Angela Merkel, az EU legnagyobb gazdasága és a világ 4. legnagyobb gazdasága képviseletében békebíró szerepet játszik. A keménykedő brit miniszterelnök, a semmilyen vezetői képességekkel sem rendelkező Cameron végleges elszigetelődését a német kancellár akadályozza meg. Bevonja a beszélgetésbe, de képtelen bármiféle megegyezést tető alá hozni. Miután kiderül, hogy lényegében senki, semmiben sem ért egyet – még abban sem, hogy folytassák vagy abbahagyják a megbeszélést –, beülnek a Mercedesekbe, kihajtatnak a repülőtérre és uzsgyi mindenki hazarepül. Este már lehet inni a hazait, mert ezek a belga sörök azért megviselik az emésztőrendszert.

A tehetetlenség, a felkészületlenség, a józan ész és a valódi vezetők hiánya, a gittegylet jelleg kísértetiesen emlékeztet a két nagy háború előtti állapotokra. Miután Otto von Bismarck kegyvesztetté vált, majd meghalt, a XIX. sz. végének európai vezetői pontosan azt tették, amit a maiak. Theobald von Bethmann-Hollweg, a Német Császárság külügyminisztere és maga II. Vilmos német császár, Clemenceau és Poincaré, valamint a francia gyarmati politika, Balfour és az egész angol diplomácia, illetve az orosz cári rendszer, lavírozásai, és végleges eltunyulása előzte meg az első világháborút. A teljesen értelmetlen politikai csiki-csukik és a folyamatos ármánykodással és szövetségszervezéssel foglalkozó politikából hiányoztak a valódi vezetők. A szövetségi és politikai irányjelölések a legkülönbözőbb, többnyire gazdasági, pénzügyi érdekcsoportok kívánalmainak megfelelően történtek. Lényegében ez vezetett az I. világháborúhoz, majd a Párizs környéki békék hasonló indíttatású, a következő konfliktust már magában foglaló rendszerének kialakításához. A következő nagy háború előestéjén a két neurotikus diktátor, Sztalin és Hitler felemelkedése csak ebben az impotens környezetben volt elképzelhető. A karakteres vezetők hiánya megnyitja a lehetőséget a pusztító diktatúrák és háborúk előtt.

Az Unió vezetőinek és a vezető államok első embereinek politikai impotenciája egy másik, új konfliktusforrásnak beillő folyamatot is katalizál. A korábban szilárd alapokon álló európai államok közül nem egy a felaprózódás szélére sodródott.

Legutóbb Katalóniában erősödött fel a függetlenedési igény. Méghozzá nem csak politikai lózungok vagy politikai nagygyűlések szintjén. Spanyolországban Baszkföld és Katalónia, Nagy-Britanniában Skócia, Belgiumban Flandria, Olaszországban pedig az északi rész kíván önálló állammá válni. Ezeken felül több olyan konfliktusgóc található Európában melyek egy elmélyülő vezetési és gazdasági válság esetén akár fegyveres harchoz is vezethetnek. Ma ez távoli, szinte elképzelhetetlen képnek tűnik. De vajon 1910-ben ki gondolta volna Budapesten, hogy néhány éven belül Európában kontinentális méretű háború alakul ki? Vagy ki gondolta volna 1989-ben, hogy két éven belül pusztító háború kezdődik Jugoszláviában?

Ma a legfontosabb érv amellett, hogy bizonyosan nem lesz európai háború: a NATO léte. Csakhogy a NATO, NATO tagállamok közötti konfliktusba nem nagyon avatkozik be. Ezt a görög–török konfliktus jól mutatta. Ráadásul a NATO ereje tulajdonképpen a tagállamok erejéből, ezen belül elsősorban az Egyesült Államok erejéből adódik. A válság elmélyülése és egy esetleges kiterjedő európai konfliktus esetén a NATO lényegében működésképtelenné válik. Az Egyesült Államok beavatkozása pedig erősen kétséges, már csak azért is, mert valószínűleg együtt járna bizonyos orosz igénybejelentéssel is a rendezés és a béketeremtés gyakorlati megvalósítása. Az orosz béketeremtéstől pedig a Jóisten mentsen meg minket!

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy egyáltalán nem zárható ki egy európai konfliktus kialakulása és arra semmilyen garanciánk sincs, hogy a nemzetközi szervezetek hazánkat megvédenék az eszkalálódó harcoktól. De akkor ki véd meg minket?

Mert az a napnál világosabb, hogy a Magyar Honvédség pillanatnyi állapotában egy jó táplált román csendőrszázadtól sem tudná megvédeni az országot. Na, nem csak azért, mert a honvédség valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a rendelkezésére álló 230 milliárd forint nagyobbik részét nem fegyverzetre, nem harcképes alakulatok felállítására, nem hadiipari fejlesztésekre vagy legalább a fejlesztések lehetőségének megteremtésére költi, hanem leginkább bérekre, windows licencekre és egyéb költségekre. Hanem azért is mert ez a 230 milliárd forint kevés. Annak ellenére, hogy a Rába megvásárlásával megcsillant a magyar hadiipar újjáélesztésének reménye, pillanatnyilag az esélye sem látszik annak, hogy a jövőben lesz ütőképes honvédségünk. És ez bizony nagy baj.

Magyarországnak szerencséje van, mert az általános európai vezetői válság közepette, a magyar miniszterelnök unikumnak számít. Orbán jókor és a megfelelő támogatottsággal képviselte Magyarország érdekeit az Unióval szemben. Jó irányba mozdította el az ország ügyeit.

A tervek szerint a honvédelem ügye is jó irányba indul. A miniszterelnök szándéka és üzenetei ebbe a jó irányba mutatnak (lásd keretes idézet). A folyamat kiteljesülése azonban egyelőre nem látszik. Ma a honvédség beszerzései sok mindenre vonatkoznak, de a legritkább esetben az ország védelmére, a harcban használható eszközökre. Jól felszerelt harcképes alakulatokra, még ha egyelőre pénz híján szerény számban is, de szükség van.

Tudom, hogy rengeteg minden akadályozza a pénz logikus elköltését, de ez a közeljövőben élet-halál kérdése lehet.

Az országot feldúló akármilyen sereg lehetősége után nem nagyon érdekel, hogy milyen nemzetközi kötelezettségvállalások, jogszabályok és egyéb nehézségek akadályozzák a honvédelmet. Ha sok minden másra tudunk százmilliárdokat költeni, akkor erre is kell.