vissza a főoldalra

 2012.02.03. 

A jó mű rejtett dimenzió, kapu a múltra

Soha sem vetődött föl bennem, hogy avantgárd őrületekkel foglalkozzam

Mióta él Dömösön, ebben a festői környezetben?

 –Öt évvel ezelőtt épült ez a ház. Előtte itt egy üres telek volt, és ennek is köszönhető, hogy a nem kellett mélyebbre ásnunk, mint 30-40 cm-t, és máris avarkori cserepek, szkíta lándzsavégek kerültek elő. Foglalkozom régészettel, őstörténészettel is; és ebből kiindulva határoztam el, hogy egy ún. etruszk típusú házat tervezek magamnak. Ebben megtalálható a hajó-alakzat is, ami az élet hajóját szimbolizálja.

 Mi volt ön hamarabb grafikus, festő, vagy szobrász?

 –Reklámgrafikusként tevékenykedtem. Nagy külkereskedelmi cégek bíztak meg azzal, hogy prospektusokat, reklámokat, készítsek, és kiállításokat tervezzek. A múlt század nagy attraktív művészetéről van szó, mely igazi tömegekhez szólt. Az ízlés kialakításában a mai napig ez tölti be a fő szerepet. Egy reklámszatyron látható grafika üzenete sokkal több emberhez jut el, mint egy Leonardo-festmény az elkészültéig a napjainkig. Tehát szinte minden ember „poszterekkel” megy az utcán. Ma a prospektusok elkészítésének módja is más mint régebben. Egy példa: egy németországi grafikus kitalálja az alapokat, elviszi egy stúdióba, ahol nyomdakész állapotba kerül a mű, amit interneten elküldenek Londonba. Ott megírják a megfelelő szöveget hozzá, és a prospektust kinyomtatják Kínában. Ezzel a hagyományos képzőművészeti ágak nem vehetik föl a versenyt.

 Tehát kezdetben hobbiszinten volt festő?

 –Nem. Egy pillanatra sem hagytam abba a festészetet, viszont sokáig nem nyilvánosan festettem, faragtam. Arra is módom volt, hogy a nagy külkereskedelmi cégek kiállításai kapcsán az 1970-es évektől kezdve Londontól Tokióig bejárjam a világot. Közben megtekintettem a nevezetes múzeumokat. Megláthattam azokat a fantasztikus értékeket, amiket maga az ember produkált. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert ma szokás szinte csak a legújabb korról beszélni, holott az emberiségnek volt egy olyan időszaka amikor fantasztikusan mívesen alkotott. Olyanremekművek jöttek létre az ókorban, hogy többen azt mondják, azokat egy magasabb rendű emberi faj alkotta. Sajnos ezeknek az ókori , őskori képzőművészeti remekeknek nagy részét lerombolták a kereszténység megjelenésével. Bálványnak, pogány műveknek tartották őket. Ez művészetileg nézve nagy hiba volt, mert nehezen tudjuk így rekonstruálni a régebbi építményeket, a gigantikus megalitokat. A régi pogány szentélyek helyén pedig keresztény templomok épültek. Ha én a házamat eladom, akkor lehet, hogy az új tulajdonos lecseréli a világítótesteket, viszont ugyanonnét veszi az energiát, mint én. Tehát a hely szelleme, ereje független attól, hogy ott milyen szentély is működik. Érdekesség, hogy Santiago de Compostela városában régen egy sárkány-kút volt. Olyan, ami felfedezhető mind a magyar, mind a kínai népmesékben.

 Mi fogja meg a képzőművészetben?

 –„Déjá vu (dézsá vü). Olyan emlékezeti csalódás, amikor azt hisszük, hogy már egyszer átéltünk valamit, ami valójában sohasem történt meg” - írja az idegen szavak szótára erről a magyarban is meghonosodott  francia szóról. Egy nyelvésztől talán nem is vár el az ember nagyobb érzékenységet a misztikum irányába, de hát mi képzőművészek kicsit mások vagyunk. Én személy szerint meg nagyon más. Amióta az eszemet tudom, úgy tekintettem egy műtárgyra, festményre, régi épületre, hogy volt-e közöm hozzá valamikor. Gyermekkoromban, soha nem kóstolt ételek ízei jelentek meg számban egy tenger gyümölcseit ábrázoló festmény nézegetése közben, és amikor 40 év múlva, eredetiben egy tengerparti étteremben megkóstolhattam, tökéletesen azt az ízt éreztem. A székely kapuk látványa Malonyay Dezső könyveiben, mindig az otthonosság és biztonság érzését jelentették. Ma már a genetikai kutatások előrehaladtával egyre többször halljuk, hogy mennyi információt hordozunk sejtjeinkben, ezekben a tökéletes mikrocsipekben. Az ősanyától napjainkig mennyi problémával, bajjal, örökletes hibával terheljük utódainkat. De vajon csak a negatívumok öröklődnek-e, vagy minden más is? Pompeji utcáin, vagy középkori kisvárosok sikátoraiban járva vajon hányszor éreztük már, hogy igen, én itt már éltem. Van, amikor nyomasztónak, másszor eufórikusan boldogítónak ítéljük a helyszínt, de mindenképpen ismerősnek. Azután, elkezdünk kutakodni és kiderül, hogy dédapánk töltötte Velencében tanulóéveit és alig párháznyira lakott attól a helytől, ahol reánk tört az a bizonyos furcsa érzés. A képzőművészetnek ez az egyik legnagyobb feladata. Rögzíteni a jelent, hitelesen, és felruházni minden helyszínt, minden témát azokkal az emberi érzésekkel, melyek láttán a későbbi korok szemlélői egy különleges dimenzióutazás részesei lehetnek. Mert a jó mű - tartozzon a művészetek bármely ágához is - egy rejtett dimenzió, egy kapu a múltra. A célom, hogy aki megtekinti képeimet, találjon magának egy kaput, egy átjárót saját magyar múltjára. Soha, egyetlen pillanatra sem merült fel bennem, hogy az avantgárd őrületekkel foglalkozzam. A képzőművészet meghal, ha a tiszta képet, amit magunk körül látunk, tönkretesszük A génkutatások ma már egyértelműen bebizonyították, hogy a génjeink nemcsak az örökletes betegségeket és a fizikai hasonlóságot határozzák meg, hanem minden mást is. Vagyis, ha egy kicsiny gyermek vonzódik a kardokhoz és egyéb fegyverekhez, egy kis utánajárás után hamar kiderülhet, hogy valamelyik őse komoly sikereket ért el katonaként. Ezért lesz déja vu-élménye, ha meglát egy harci témájú képet. Az avantgárd a maga káoszával ezt az élményt veszi a közönségtől. Az igazi művészet az avantgárddal kap hatalmas támadást. Ez az izmus az, ami félretolja a művészet és a transzcendens közti kapcsolatot. Régebben a képzőművészeknek szinte olyan képességeik voltak, mint a hajdani sámánoknak. Egy másik dimenzió üzenetét adták át a többieknek. Ezért a kiemelkedő szerepükért becsülték meg őket. Sajnos mindenfajta dogma az ilyen látásmódot erősen leépíti.

 „Aki a József Attila-lakótelep egy kilincsét is kritizálni meri, az antiszemita!”

 Kedvenc kora a reneszánsz. Miért?

 –A koraközépkori keresztény államok megjelenésével a képzőművészet már nem ábrázolhatta az életörömöket, az élet teljességét. A román korban már szinte eszelősen amorf figurákat láthatunk. A reneszánszban pontosan ez ellen lázad fel Európa, és megjelennek a gigantikus horderejű művészek: Leonardo, Tiziano, Verochio és a többiek. Ez az, amit a degenerált avantgárd próbál elpusztítani. Ez a stílus az építészetben is tetten érhető. Egy külföldi turistacsoport sem a József Attila –lakótelepre kíváncsi. Ugyanakkor a néhai D. Fehér Zsuzsa művészettörténész, az MTV Képzőművészeti Osztályának vezetője, szerkesztő-riportere és műsorvezetője azt találta mondani egy vita alkalmával a ’70-es évek végén: „vegyék tudomásul, aki a József Attila-lakótelep egy kilincsét is kritizálni meri, az antiszemita!” El tudják képzelni, hogy mennyire meglepődtem. Tehát már akkor szembesítettek minket azzal, hogy az a vonulat, amit ők képviselnek akár művészeti, akár ideológiai téren az az emberiség értékrendjének a teljes lenullázása. Ezt én mindenütt kihangsúlyozom, és nem érdekel, ki minek tart. Pontosan tudom, hogy azért, hogy ez ellen valamit tegyek teljesen értelmetlen lett volna tüntetést szerveznem, vagy ellentábort létrehoznom. Ezért először a tudásomat bővítettem, s a magyar néprajzzal kezdtem el foglalkozni. Megvizsgáltam, hogy őseink motívumkincseiből mit tudok felhozni úgy, hogy az tudatosan fejezze ki azt, amit a régiek kultúrájában betöltött. Akkor vetődött fel bennem, hogy egy új, egy 20. századi reneszánszt kéne nyitnom. Olyan műveket festettem meg, melyek az életörömet, az élet szeretetét és kiteljesedését ábrázolják. Közben sok borásznak terveztem címketervet. Erről is híres vagyok, egyesek azt mondják, „itt van Csathó Pál, a címkegrafikus”. Ez a titulus eleinte kissé bántott is, de később hálás lettem a sorsnak, mert egy remek társaságba kerültem. Egy olyan közegbe, amelyikben a magyar bor újjászületésén fáradozó, lelkes, nemzeti gondolkodású borászok dolgoztak. Velük tudtam megbeszélni azokat a problémákat, amik foglalkoztattak. Van egy mondásunk: „ne fesd az ördögöt a falra, mert lejön róla”. Ebből következik, hogyha én azt akarom, hogy valami „lejöjjön”, akkor rá kell festenem. Ha én egy palackra felteszek egy olyan motívumkincset, ami kötődik a borászhoz, a tájhoz, akkor az „lejön”.

 A képzőművészettel és a borkultúrával való foglalkozás tehát a művelődéstörténet irányába is terelte.

 A géppel átmentünk a „csernobili felhőn”.

 –Nagyon sok mindennel foglalkozom, így természetesen művelődéstörténettel is, mert egyetlen egy művészeti ág sincs önmagában. Sok érdekességre jön rá a művész olvasmányok és a nyitott szemmel járás segítségével. Erre egy példa: a kelta hagyományban a Halloween a szellemek ünnepe, mert ilyenkor vannak nyitva a dimenziók közti csatornák. Ezeket az átjárókat a bronzkori kultúrák különféle tudatmódosító szerek alkalmazásával használták, amelyek között a bor elsőrendű szerepet játszott. A közös európai földműves - úgynevezett Eraviscus - kultúra, hasonlóan a belső-ázsiaihoz a halottakat az ízeken keresztül érte el, a kedvenc étellel és borral kenték meg a jelképes szobrok száját. A Halloween ősi pogány ünnep, amelynek csillagászati alapja van. Ilyenkor könnyebb kapcsolatot létesíteni a világok között, kommunikálni a szellemekkel. A dimenziók közti átjárást sokszor spirituális itallal, azaz borral könnyítették meg, a módosult tudatállapotot így érték el. Az ősi kultúránkban a lelkekkel történő párbeszéd létesítésének különös módja a Kun-babák, azaz ősi szobrok alkalmazása, amelyek száját megkenték a halott kedvenc ételével és borával, így hívva be a lelkét. Ugyanerre példa az etruszkoknál a Kaptárkövek alkalmazása. A lélek régies magyar neve az íz, amelyet az ősi mondásunk őriz: sem ízem, sem porcikám nem kívánja, azaz sem lelkem, sem testem nem akarja. Ez arra utal, hogy az íz az egyetlen dolog, ami a túlvilágon nem található meg, és így az egyetlen eszköz, amivel hatékonyan át lehet hívni a lelkeket. A világok közti kétirányú utazásának tehát már több ezer évvel ezelőtt fontos eszköze volt a bor. A magyar népmesék is mutatnak ilyen utazást, a griff madár viszi fel Fehérlófiát a felső régiókba. Hősünknek viszont bort és ételt kell magával vinnie. Ha a griff balra fordítja a fejét, akkor ételt, ha jobbra, akkor bort kell adnia. Az utolsó szakaszban viszont elfogy a „muníció”, s akkor Fehérlófia a saját combjából vág ki egy húsdarabot, és a vérével itatja meg az óriásmadarat. Mikor a griff felér a felső világba, megkérdi: mit adtál nekem a legvégén enni. Hősünk válaszol, és erre griff azt feleli: ha tudtam volna, hogy ilyen jó ízű vagy, megettelek volna. Majd visszaöklendezi Fehérlófia húsát, aki azt visszahelyezi a combjába. Ettől hősünk sokkal erősebb lett. Saját magunkból kell tehát meghozni az áldozatot ahhoz, hogy felérjünk egy felsőbb szintre. Ilyen áldozatot kell meghoznom a képzőművészet területén is azzal, hogy nem „állok be a sorba”, nem követem a trendit, hanem kitartok azon reneszánsz gondolkodás mellett, ami pl. Leonardót vezérelte művei létrehozásában. Mindezt úgy teszem, hogy egzisztenciálisan ne is kerüljek olyan állapotba, hogy más segítségére szoruljak. Teljesen önállóan élem életemet, holott 47 éves koromban gégerákom volt. A moldvai Kisinyovban csináltunk egy nagy Medimpex- kiállítást, és visszafelé a géppel átmentünk a „csernobili felhőn”. Nem sokan élnek már a repülőgép utasai közül. Én úgy tudtam ebből az állapotból felépíteni magam, hogy öt percet sem voltam betegszabadságon.

 Halálfélelme sem volt?

 –Ezt nehéz megfogalmazni. Azt mondta az orvos : a szövettani vizsgálat kimutatta, hogy súlyos áttét jött létre, így két hónapja van hátra az életből, hacsak bele nem egyezik abba, hogy eltávolítják a hangszálait, a gégéjét. Ez azt jelenti, hogy a nyakamon lévő lyukon kapom a levegőt, nem tudok beszélni, csak egy műszaki eszköz segítségével. Ekkor pont az élethez való vágy szűnt meg ,és nem a halálfélelem jött elő.

 Nem érez ellentmondást a reneszánsz életöröm és az élethez való vágy megszűnése között?

 –Amit mondtam, az azt az állapotot jellemzi, amikor az orvos közölte velem a sajnálatos tényeket. Miután az orvossal közöltem, hogy most hazamegyek, és eldöntöm, mit is csináljak, megpróbáltam felállni, de elsőre nem sikerült. Idegileg annyira leblokkoltam. Majd rájöttem: „ez az egész az én játékom”. A kötelezettség és a kötelesség foglalkoztatott: gyereket felnevelni, helytállni az élet minden területén. Ami a legnagyobb erőt adta nekem, az pontosan a reneszánsz életöröm, ez alapján nem szabad a depressziómat mások felé sugároznom. Soha nem is voltam olyan művész, aki megállás nélkül a negatív impulzusok tömkelegét engedi ki magából. Erre egy egyszerű példát hozok fel. Az egyik gasztronómiai sorozatban bement a híres szakács egy étterembe, hogy tanulmányozza, mit lehet tenni a forgalom növelése érdekében. Leül, beszélget az üzletvezetővel, majd rámutat a falon lévő avantgárd festményre, s megkérdezi: ezt a falat ki hányta le? A tulajdonos szerint ez egy képzőművészeti alkotás. A szakács szerint lehet, de ilyet kitenni étterembe nem igazán okos. Sok embernek rögtön elmegy tőle az étvágya. Nem lehet tehát büntetetlenül ilyen butaságot csinálni. Az embert körülvevő természet azt a célt szolgálja, hogy az ún. pavlovi reflexek működhessenek. Van egy mondás, miszerint az „anyatejjel együtt szívjuk be magunkkal”. Kérem, nem mindegy ám, hogy a kisbabát szoptatás közben milyen tárgyak, színek veszik körül. Ha valami avantgárd szörnyűség, akkor az negatívan kihat a lelkivilágára.

De menjünk tovább…Ha egy csinos nő néz le ránk a vászonról, akkor sokkal jobb lesz a kedvünk, de ha ezt a nőt Picasso-módjára széjjelvágom, a szemét a talpához teszem, az csak borzalmat közvetít. Ha én borzalmas festményeket teszek ki a lakásomba, azzal csak a negatív energiákat sugárzom széjjel. Az otthonunkban nem a félelemnek, hanem a szeretetnek, a biztonságnak, és az életörömnek kell győzedelmeskednie. Ezért is hatalmas a felelőssége a képzőművésznek. Képeim főleg azoknak a bort szerető embereknek a lakásaiba lettek elhelyezve, akik, ha asztalhoz ülnek, úgy emelik fel a pohár bort koccintásra, hogy egyben – jelképesen – koccintanak az örömet sugározó festménnyel is. Ez egyébként nem csak magyar sajátosság. Évekkel ezelőtt kint voltam Mongóliában egy Medimpex-kiállításon. Az első utunk a nemzeti múzeumba vezetett, ahol az igazgató úr fogadott bennünket. Az egyik teremben, a legnagyobb megdöbbenésemre látok egy székely rovással körbeírt sztélén egy bajszos figurát, kezében serleggel. Az igazgató elmondta, hogy egy olyan kultúráról van szó, melyek még a mongolok előtt uralta a területet. Elvezettek minket egy ujgur településre, ahol még tartják ezeket a hagyományokat. Beszéltem már azokról a Kun-babákról, amelyek száját megkenték a halott kedvenc ételével és borával, hogy ezzel a halott lelke visszatérjen. Nos, ott Mongóliában azok megfelelőit láttam, mikor a nagyapát „idézték meg”, hogy megmutassák neki az unokát. Kérdem a tolmácstól, most mit csinálnak, azt mondja: nem érti, mert ujgur nyelven beszélnek. Mondtam neki, ez a koccintás. Sokan nem tudják, hogy sokáig az volt a portréfestés funkciója, hogy ezáltal a már nem élt rokon ott legyen közöttünk. Nagy szerencsém volt, mert dédnagyapám, Csathó Ferenc, híres portréfestő volt. Gyöngyösön rajztanárként működött, de Firenzében és Velencében tanult, ezután lett portréfestő. Feleségül vette egy erdélyi lófőnemes leányát. Dédmamámat megfestette, és én ezt a portrét láthattam piciny gyermekkoromban az ágyam felett. Ennek a kép olyan erővel bír, hogy gyerekként még beszélgettem is vele. Tudom, ez hülyén hangzik – de pontosan az a portréfestészet lényege, hogy magamról hagyok egy képmást a leszármazottak részére. A portrékat régen az ebédlőbe tették ki, és a koccintásnál felemelték poharukat, és az elhunyt nagymama, vagy dédapa egészségére ittak, szeretettel gondolva rá. Tehát egy ősi rituáléról beszélhetünk.

 Több borospalackot is tervezett. Sőt borospalack-szépségversenyt is nyert. Mi a lényeg esetünkben az imázs kialakításánál?

 – Az arculat kidolgozásánál a fő szempont a termék létrehozójához, a termőhely misztériumát, esetleg a tudatmódosító ital mágiájához való alkalmazkodás, és semmiképpen sem a művész önmegvalósítása kell hogy legyen. A bor olyan termék, melynek íz világában mindig megjelenik a termőhely és a tájban élő ember kultúrája. Egyik díjnyertes címkén barokk ruhába öltöztetett ókori istenségek koccintanak a bor egészségére. A Föld a virágzás és a kereskedők istenei - Cérész, Flóra és Hermész - hárman együtt felelősek a bor sikeréért. Az isteni jelzőt a magyar nyelvben mindig egy jó falatra vagy egy jó kortyra használjuk, ezért kapta a bor a Divinus - isteni nevet.

 Nem érzi jól magát a jelenben?

 –Az otthonomban igen, de egyébként elképesztő ez a sivár állapot, ami uralkodik művészetileg a világban. A barátaim ún. reneszánsz embernek mondanak. Sajnos már eltűnt a szecesszió is, s helyette jönnek az üvegpaloták. Brüsszelben is lebontották a szép szecessziós házakat, és helyükre mindenféle szörnyedvényeket építettek. Olyanokat, melyek ridegséget árasztanak. Ezt a pusztítást nevezték el brüsszelizációnak.

 Csathó Pál grafikus-és festőművész 1950-ben született Egerben. Szülővárosában, a Dobó István Gimnáziumban érettségizett. A fővárosban tanult tovább; az Iparművészeti Főiskola restaurátor szakát végezte el. Ezt követően reklámgrafikusként dolgozott, a legnagyobb magyar külkereskedelmi vállalatoknak (pl. Medimpex ) tervezte prospektusait. A 20. századnak a reklámgrafika volt a legigazibb attraktív művészete, hiszen ez szólt a tömegekhez. 1977 óta a Magyar Köztársaság Művészeti Alapjának tagja. Festményeket, grafikákat, szobrokat készít. Képeinek nagy részének témája a borkultúra és a reneszánsz. Több kiállítását a Vármegye Galéria szervezte. Több általa tervezett borospalack „szépségversenyt” is nyert. Megalapította a Borászokért kitüntetést, melyet azok vehetnek át, akik bármi módon segítik a magyar borászokat.

Medveczky Attila