|
2012.02.10.
Bayer
Zsolt: Magyar lélek
Sokat
bántottam Csurka Istvánt.
Mert jó volt együtt üvölteni a sakálokkal.
Így van ez mindig. Az ember fiatalon és ostobán a falkához
csapódik, különösen, ha úgy látszik, a falkán kívül
nincsen élet, nincsen igazság. A kilencvenes évek elején úgy
látszott. S ahonnét mi érkeztünk, a főváros egyetemeiről, főiskoláiról
és szakkollégiumi mozgalmaiból, onnan csak a falka szava
hallatszott. S ha elég nagyot rúgott az ember Csurkába, akkor
tehetségesnek és haladónak és európainak lett nyilvánítva.
Olyankor sorra jöttek az ajánlatok, külföldi ösztöndíjakra,
szerkesztőségi állásokra, könyvekre – mindenre. És ez a
langymeleg összetartás a megfellebbezhetetlen igazság vaníliaillatát
árasztotta. Utóbb kellett kiválni, és megérezni a vaníliaillat
mögött az árulások bűzét. Húsz év távolából az a
legnagyobb tapasztalat, hogy a nemzeti gondolat köpködése és
kiröhögése jól jövedelmező és lélekölő foglalatosság.
No és persze az, hogy ki kell válni. S ha az ember kiválik, előbb-utóbb
beleütközik Csurka Istvánba.
Úgy
áll Ő a nehezebbik út közepén, mint Szabó Dezső állt ott
egykoron. Konokul, rendíthetetlenül, senkik céltáblájaként.
Így álltak ők mindig. Szabó Dezső, Sinka István, Nyírő József,
Féja Géza, Cs. Szabó, Tamási Áron, Wass Albert – utóbb Páskándi,
Szilágyi Domokos, Makovecz, Szervátiusz Tibor, Farkas Árpád és
Ő. Csurka István. És mindenekfelett persze Németh László.
Akit az urbánusok „különítményesnek” bélyegeztek már
majd egy évszázada. S persze ez is olyan megnyugtató, ismerős,
langyos fedőnév, ez a „népies-urbánus” s az e köré
szervezett ellentét. Mélyebb, könyörtelenebb harc ez, amelynek
során örök és iszonytató szimbólummá vált az Elsodort
falu. Ha lenne szándék, akarat, képesség és tehetség, akkor
az Elsodort faluból filmnek kellene készülni. Olyannak legalább,
mint az Emberek a havason volt. Amelyben önmagunkra ismerhetnénk,
és látnánk, hol kell tapogassuk a ránk leselkedő veszélyt.
Nem lett film az Elsodort faluból. A lengyelek Wajdája
pedig a Katynnal fejezte be életművét. A vele együtt induló
és legalább akkora tehetségű Jancsónak meg a Pepe-Kapa
siralmas és megalázó ürességére futotta vénségére.
Így arattak fényes győzelmet idehaza az urbánusok.
Csurka darabjait pedig két évtizede nem játszották színházak
idehaza. Túl jó volt Ő ennek a közegnek. A Pepe-Kapa ürességének.
S mire akadt végre egy színház, amelyik műsorra tűzte volna
őt, addigra meghalt. Mert bár soha nem mutatta, de szívére
vette a gyalázkodást, a bántást, az igazságtalanságot.
Az urbánusok egyik legtehetségesebbike, Tamás Gáspár
Miklós most helyenként emberien írt a halott íróról, de sok
mindenben tévedett. A legnagyobbat abban, hogy Csurka szíve
gonosz volt. Nagyon nem volt az. Gyermekien, zavarba ejtően jó
szíve volt. Amikor végre volt lehetőségem és bátorságom
nyilvánosan bocsánatot kérni tőle, a szemén láttam a jó szívét.
És megbocsátott. És az Ő megbocsátása által voltam képes
megbocsátani önmagamnak…
TGM emberien búcsúzott tőle. A legocsmányabbul meg a
Kurucinfo. És ez legalább annyira érthető és természetes,
mint amennyire érthetetlen. Így kerülnek helyükre a dolgok. Így
válik riasztó valósággá az elmúlt húsz év másik nagy
tapasztalata: Hogy Csurka Istvánnak majd mindenben igaza volt. Ha
olykor „rosszul” mondta is – de igaza volt…
Az Ady-könyvem elé ezt írta: „Mint a világirodalom
minden végzetesen nagy költeményét, ezt is le lehet írni kigúnyolással,
Így írtok ti-sen, de ez csak nagyságukat és a végső
bevehetetlenségüket bizonyítja. Ady Endrének több ilyen
roppant bruttó regisztertonnás verse úszik a világóceánon.
Igaz, legtöbbjüket csak a magyar lélek kikötői ben fogadják
– fogadták – díszlövéssel. Közülük a legméltóságosabb
Az ős Kaján. Mert ez csatahajó. Két kapitánya van, ami képtelenség,
de mégis így van, s most felszállt rá egy fiatal tengerésztiszt,
s mindjárt magas beosztást is kapott. Azonnal első tiszt lett.
Bayer Zsolt.”
Nagy nevetség és gúny tárgya ez odaát, a túloldalon.
Nekem pedig a legnagyobb tisztesség és roppant, szinte
elviselhetetlen felelősség. És azon leszek most már, hogy Ő
újra és újra megbocsáthassa „ifjúságom vétkét”. Őérte.
Önmagamért. Minden elsodort faluért. Minden elsodort magyar lélekért.
Jó utat, István bátyám. Hajózz ki a világóceánra.
Díszlövés fogad majd a magyar lélek kikötőiben…
(Forrás: MHO)
|
