vissza a főoldalra

 2012.02.17. 

Szülőföldje: Erdélyország

Ez a szakma már nem olyan, mint régen

A Beszterce-Naszód megyei Árpástón láttad meg a napvilágot. Mit kell tudni erről a településtől?

 –Ez a község sokáig – még gyerekkoromban is – Kolozs megyéhez tartozott, majd amikor a ’60-as évek közepén Romániában átszervezték a közigazgatást, akkor átkerült a település Beszterce-Naszód megyéhez. Ez érthető is, hiszen a falu közelebb van Besztercéhez, mint Kolozsvárhoz. Lakossága félig magyar, félig román nemzetiségű.

 Nem voltak a településen nemzetiségi problémák?

 –Mindenki tudatában volt annak, hová is tartozik. Éles konfliktusok nem voltak, sőt kölcsönösen ellesték és megtanulták egymás nyelvét problémamentessé téve ezáltal a kommunikációt. Ma már ez így elképzelhetetlen. A környéken több színtiszta magyar település található, mint például Magyardécse, Váralja , Málom, míg a közvetlen szomszéd falvak vegyes lakosságúak.: Felőr, Kudu, Szentmargita, Mihályfalva......

 Visszajársz Árpástóra?

–Természetesen! Évente háromszor, négyszer meglátogatjuk feleségemmel és kislányommal idős édesanyámat – édesapám sajnos már nem él– és a nővéremet, akik igen örülnek ezeknek a látogatásoknak,hiszen rajonganak kislányunkért.

 Szüleid mivel foglalkoztak?

 –Földműveléssel. Gyerekkoromban éltem a magam kis falusi életét, sokáig nem tudtam, hogy mi a színház, vagy mi a zene. Viszont négy-öt évesen, már teli szájjal énekeltem a „nótákat”- népdalokat műdalokat egyaránt. Édesapám népi zenész, hegedűprímás volt és négy-öt fős bandájával gyakran fellépett különféle ünnepségek alkalmával. Nagybőgőből, cimbalomból, tangóharmonikából és hegedűből álltű a zenekara. A kottát nem ismerte, viszont igen jó hallással és zenei tehetséggel volt megáldva. Még kiskamasz fiú volt, mikor hegedűt kapott a a szüleitől, azt a hóna alá csapta és időnként elgyalogolt a kb. 10 kilométerre fekvő Betlenbe a cigányprímáshoz akitől megtanulta alapfokon a hangszert kezelni.

 Ebből a községből eredezteti magát a Bethlen-család?

 –Legalábbis az egyik ága.

 Árpástóra jártál elemi iskolába?

 –Nem, mert édesapám a szomszédos Magyardécséről származott, így nem sokkal születésem után odaköltöztünk az új családi házunkba. Mindösszesen az első osztályt jártam Magyardécsén, a többit már Kolozsvárott. Képzőművész nagybátyám és tehetségkutató tanár barátai ajánlásával kerültem fel a kolozsvári zeneiskolába, s az első években a szüleim kitartóan bíztattak, segítettek átlendülni gyakran jelentkező hullámvölgyeken.

 Ennek az iskolának különböző tagozatai voltak?

 –Nem, ez csak kimondottan zeneiskola volt. Romániában másként működik a zeneoktatás, mint Magyarországon. A nagyobb városokban egy-egy profi intézmény keretein belül az első elemitől egészen az érettségiig tanulnak a gyerekek. Innen kerülnek ki a zeneakadémisták, a zenekarok hangszeresei, a szólisták, énekesek.

 Kolozsvárt a világ legnagyobb színpadain 10-15 énekes képviseli

 Gondolom Kodály-módszerről szó sem lehetett.

 –Dehogyis! Természetesen idővel megtudtam azt, hogy létezik egy ilyen módszer de Erdélyben a román közoktatási tanrend szerint kellett zenét tanulni .Így a Kodály módszert nem sajátítottuk el,azonban az a tudás amit Kolozsvárott plántáltak belénk nagyon jónak és hasznosnak bizonyult. Remek az erdélyi zeneoktatás és ezt ékesen bizonyítja ,hogy Kolozsvárt a világ legnagyobb színpadain legalább 10-15 nemzetközi szintű operaénekes képviseli, nem beszélve a földkerekség minden táján szétszóródott erdélyi hangszeresekről.

 A közelmúltban nyilatkozták lapunknak, hogy azért ilyen különleges a kolozsvári zeneoktatás, mert jól ötvöződnek ott a keleti és a nyugati hagyományok, stílusok.

 –Kétségtelen; Kolozsvárott szép hagyománya van a zeneoktatásnak, két színházban játszanak operát, a filharmónia zenekara és kórusa világszinten szólaltatja meg a remekműveket. Felejthetetlen hangulatú előadásokra emlékszem ,különösen a magyar opera produkcióira. Ezeknek az előadásoknak a hangulatát már gyerek koromban magamba szívtam és ez megmaradt bennem akkor is amikor már énmagam is a fellépők között voltam.

 Egyszerű falusi környezetből származó fiatalember a világot jelentő deszkákra lépett  

Amikor Pinkerton szerepében debütáltál Kolozsvárott, megnézett a rokonság?

 –Ott volt a fél falu, a szüleim a rokonaim a barátaim. Óriási szenzációnak számított,hogy egy egyszerű falusi környezetből származó fiatalember a világot jelentő deszkákra léphet. Eszembe jut az előadást követő ünneplésről egy humoros jelenet.  Földműveléssel foglalkozó (egyébként botfülű) nagybátyám-énektanárom azon megjegyzésére hogy itt-ott felfedezett némi pontatlanságot az előadásomban-ezt mondta: „Tanár úr, nagyon jó volt , mi nem fedeztünk fel semmiféle pontatlanságot”!

 A zeneművészeti főiskolán egyértelmű volt, hogy tenor hangfajban énekelsz?

 –A Kolozsvári Zeneakadémiára a karvezetés szakra jelentkeztem. Az, hogy operaénekes is lehetnék, eszembe sem jutott. Szerencsémre a főiskolán több operaénekes-jelölttel is összebarátkoztam, ebből aztán az következett, hogy az ő hatásukra elkezdett érdekelni az opera műfaja, meg az éneklés. Egy kínálkozó lehetőséget kihasználva a karvezetői szakról átiratkozhattam az operaénekesi karra. Ekkor még nagyon keveset tudtam a műfajról, az énektanulást tulajdonképpen a nulláról kezdtem, ugyanakkor évfolyamtársaim között már volt egy-két kész operaénekes. Az pedig, hogy tenor leszek egyértelműen kiderült már a kezdet -kezdetén. Nagy lendülettel vetettem bele magam a munkába és rövid időn belül pótoltam hiányosságaimat s ebben az is motivált, hogy nagyon izgatott-érdekelt a műfaj. Napközben a könyvtárban ismerkedtem egy-egy operával, esténként pedig vagy a magyar operában vagy a román operában néztem-hallgattam az éppen műsorra tűzött előadást. Ez egy nagyon pörgős-szenzációs időszaka volt az életemnek.

 Azt nem sajnálod, hogy nem maradtál azon a szakon?

 –Nem, bár nagyon szerettem kórusban is énekelni. Kolozsvárott működött egy félprofi madrigálkórus, aminek néhány évig a tagja voltam. Tulajdonképpen ekkor szerettem meg az éneklést.

Voltak példaképeid, amikor eleinte felkészültél egy-egy szerepre?

 –Amikor Pinkerton szerepét először énekeltem még nem voltak példaképeim, hiszen nem voltam annyira jártas az opera műfajában. A szerepet pedig a főiskolai korrepetitor tanárral tanultam meg, közel két év alatt.

 Könnyen „meg tudtad fogni” a felelőtlen amerikai tiszt alakját?

 –Biztos vagyok benne, hogy eleinte ez nem sikerült túl jól, a rendező utasításait követtem. Később, mikor már magamtól is megpróbáltam hozzátenni a szerephez, sokszor csalódva vettem tudomásul, hogy a rendezők ezt nem veszik mindig jó néven.

 Ha már itt tartunk; azt mondják, régen énekes-uralom van, míg ma rendezői. Erről mi a véleményed?

 – Zenész múltam oly’ régre tekint vissza, hogy én csak a zene irányából tudom megközelíteni a darabot. Így számomra a legfontosabb egy adott opera zenei minősége. A rendezés sokkal kevésbé érdekel. Tehát nagyobb hatással van rám a megfelelő frazirozás, átélés mint az ugrándozás, bohóckodás a színpadon.

 Dolgoztam már olyan rendezővel, aki azt mondta nekünk: csináljatok, amit akartok

 Azt mondják, sokan azért rendeznek így, mert kevés az egyéniség az énekesek között.

 –Talán, mert nem hagyják kiforrni az egyéniségeket, illetve egyre kevesebb az a rendező, aki képes egy koncepció kidolgozására, annak végigvitelére. Dolgoztam már olyan rendezővel, aki azt mondta az első rendpróbán,hogy „Egy ötletem sincsen, csináljatok valamit...Mindegy, hogy mit, amit akartok.” Csináltunk valamit, persze „ nem volt jó”. Ellenpéldát is tudnék mondani, dolgoztam olyan rendezővel is, aki mindent tudott a szakmáról, képes volt egy hét alatt a legnehezebb darabot is megrendezni. A bonyolult nagy együttesek együttmozgását egy pillanat alatt megoldotta. Először egyénenként, aztán kisebb csoportokkal próbálta ugyanazt a jelenetet,majd összeengedte az együttest és máris kész volt a jelenet. Ez a munkafolyamat nagyon hasonlít a zenekari próbákra, mikor a karmester először szólamonként próbál, aztán szólaltatja meg az egész együttessel a darabot.

 Kik voltak azok a mesterek, akiknek sokat köszönhetsz?

 – Főiskolai tanárom, énekmesterem Mircea Breazu később emberileg is közel került hozzám, és a maga kis kritikáival és megjegyzéseivel próbálta egyengetni fejlődésemet. Ő nagyon jól beszélt magyarul. Néhány évig a kolozsvári magyar operatársulat tagja volt, de egy kormányhatározat arra kényszerítette, hogy döntsön az éneklés és az oktatás között, az utóbbit választotta, szerencsémre. A legnagyobb hálával tartozom neki. Trenka Évának, a kolozsvári magyar opera hajdani remek koloratúrszopránjának is sokat köszönhetek, sok kisebb-nagyobb énekesi válságon segített át. Hero Lupescu, a Bukaresti Román Opera  főrendezőjétől szintén rengeteget tanultam, és szerencsém volt, hogy pályám elején találkoztam vele. Ők meghatározták indulásomat, szellemük végigkísért a pályámon, és meghatározta művészi fejlődésem irányát.  

Arról a szó sem lehetett, hogy valaki egyénileg megméreteti magát egy külföldi versenyen

 Még a kolozsvári színház tagja voltál, mikor több nemzetközi versenyt is megnyertél. 1983-ban díjat nyertél a luccai Puccini Nemzetközi Énekversenyen, 1986-ban pedig a Pillangókisasszony-versenyen. Akkor már könnyen kiengedtek Nyugatra?

 –Arról szó sem lehetett, hogy valaki gondol egyet, és egyénileg megméretteti magát egy nemzetközi versenyen, és ezért útlevelet kér. Az énekversenyek problémájával a kultuszminisztérium foglalkozott, értesítette a zenei intézményeket, zeneakadémiákat a nemzetközi énekversenyek helyszínéről és időpontjáról. Meghallgatásokat szervezett ezekre az énekversenyekre .A zsűri által érdemesnek tartott énekesek pedig ajánlást kaptak., amivel útlevélért folyamodhattak. Ez a procedúra hozzávetőlegesen 3 hónapig tartott.

 Egyedül mentél ki, vagy „kísértek”?

 –Ha Romániából csak engem választottak ki, akkor egyedül mentem. Tehát hivatalosan senki sem kísért el.

 Ha kint nyertél, akkor a neved mellett a Román államjelzés szerepelt. Ezt megszoktad?

 –Kényszerhelyzetben voltam és nem a magam hibájából kerültem határon kívülre! Ott születtem, ott kellett élnem, ott élveztem a helyzet előnyeit és hátrányait, tehát kénytelen voltam akarva, akaratlan Romániát képviselni. A lényeg az volt, hogy mit éreztem magamban és bennem egy pillanatig sem volt kétséges, hogy magyar vagyok.

 Akkor voltál kint először Nyugaton, mikor kikerültél az énekversenyre?

 –A versenyeket megelőzően már jártam nyugaton. Első utam Bayreuthba vezetett, ahol részt vettem a fiatal zeneakadémisták számára szervezett ifjúsági zenei találkozón és kurzuson. A résztvetők hangszeres kurzusokon, ének kurzusokon, kamara kurzusokon vehettek részt. A kurzusok közben lehetőségünk nyílt arra, hogy esténként megnézzünk a Festspielhausban egy-egy Wagner-darabot. A találkozó egy nagyzenekari koncerttel és egy operabemutatóval ért véget.

 A versenyek közben megszerzett ismertséget fel is tudtad használni?

 –Nem, mert ahhoz disszidálnom kellett volna.

 Senki sem bíztatott maradásra?

 –Ha volt is ilyen, soha nem akartam magyar gyökereimtől megválni.

 Annak idején vágytál a Magyar Állami Operaházban énekelni?

 –Nem csak vágyam volt ez, hanem egyik célom is.  

Nem mindenkinek adatik meg az anyagi és társadalmi megbecsülés

 Külföldön jobban ápolják a tehetségeket, mint Magyarországon?

 ––Pályám indulásakor még jobban odafigyeltek a kezdő tehetségekre, de ma már ez nem jellemző. Szerintem már Nyugaton se figyelnek arra, hogy valakinek egyengessék a karrierjét. Olyan sok a jó énekes, hogy aki az adott pillanatban valamit meg tudni oldani a kívánt színvonalon, megkapja a lehetőséget, és ezenkívül senkit sem érdekel, hogy az illető előtt milyen jövő áll. Itthon sokkal jobban meg kéne becsülni az oktatás és a művészet területén dolgozókat. Jó lenne, ha mind a kultúrára, mind az iskolák fenntartására lenne elegendő anyagi forrás. Ez a szakma már nem olyan, mint régen, nincs pénz, kevés a megbecsülés, csak a hivatás iránti szeretet, az önfeláldozás, az igazi tehetség az, ami most a fiatalokat a pályára vonzza. Sokkal nehezebb lett az operaénekesek élete. Ugyanazzal a szenvedéllyel, odaadással játszom, miközben sokkal bizonytalanabb lett körülöttünk minden. Ami igazán rossz, az a bizonytalanság, ami eluralkodott, s ez nem használ. Ma sokan attól rettegnek, hogy a következő évadban lesz-e szerződése, hívják-e valahová. Függetlenül attól, hogy milyen tehetséges, és mennyire való a pályára. Én nem magam miatt mondom ezt, hanem a szakmát féltem. Az operaénekesi a legcsodálatosabb pálya a világon, és operaénekes csak kivételes képessgekkel rendelkező ember lehet. Hiszen egy jó szerepet nem tud akárki jól eljátszani. Ma nem is lehet okosakat tanácsolni, mert nagyon megváltozott a világ: a kezdők vagy beleugornak a dolgok közepébe, vagy veszítenek. Sokan még ma is valami kivételezett helyzetben lévőnek gondolják azt, aki színpadon van, holott nem mindenkinek adatik meg az anyagi és társadalmi megbecsülés.

 Arról beszéltünk, hogy Erdélyben nem ért hátrány származásod miatt. De itt Magyarországon nem románoztak le?

 –Ez velem nem fordult elő, gondolom azért mert az a kör ahol dolgozom és élek, nem a születési hely szerint ítéli meg az embereket.

 Azt sem mondták, hogy idejön egy tenor Kolozsvárról, és elveszi a kenyerünket.

 –Szemtől szembe ezt nekem senki sem mondta. Inkább azt éreztem, hogy szeretnek.

 Később vendégként felléptél Kolozsvárott?

 –Nem is egyszer! 2010-ben, 30 év elteltével, újra a Bánk bán címszerepét énekeltem Kolozsvárott.

 Kodály Zoltán Székely fonója mehetett Kolozsvárott?

 –Az egész dalmű nem mehetett, mert jogdíjas volt. Így csak részleteket lehetett belőle előadni.

 El szoktad olvasni a rólad írt kritikákat?

 –Természetesen. Ha nem írnak rólam jót, az eléggé megérint. Ettől függetlenül leginkább saját ösztöneimre, tudásomra hallgatok.

 Voltak szerepálmaid, mikor Magyarországra jöttél?

 –Amire az Operaház tagja lettem, már nagyon sok szerepet elénekeltem Kolozsvárott, és ezek mindegyike egy-egy szerepálom volt , sőt a Budapesten elénekelt új főszerepek úgyszintén. Egészen biztosan vannak olyan szerepek, amelyeket szívesen elénekeltem volna még, de nincs hiányérzetem, hogy ezekre már nem kerülhetett sor.

 Önálló színházat kellene alapítani csak a magyar operák, daljátékok előadására

 Arra odafigyeltél, hogy ne vállald túl magad?

 –Nem, sőt! Gyakran előfordult, hogy túl sokat vállaltam, és az is, hogy nem igazán a hangomnak megfelelő volt a feladat. Azonban amit elvállaltam, azt mindig teljes erőbedobással, magamat nem kímélve vittem véghez. Úgy gondoltam, ezt így kell csinálni, ezzel tartozom a szakmának és a közönségnek.

 Arról már beszéltünk, hogy mennyire becsüljük meg a művészeinket, most essen szó arról, mekkora a presztízse a magyar műveknek? Kodály, és Erkel zeneműveinek?

 –Sajnos azt veszem észre, hogy a magyar zeneműveket nem becsüljük meg eléggé. A Bánk bánon kívül más magyar operát nem játszunk az Operaházban, sajnos már a Hunyadi Lászlót sem. Úgy gondolom, egy önálló színházat kellene alapítani csak a magyar operák, daljátékok előadására. Egy olyan színházat, ami népszerűsíti a műfajt és a magyar műveket.

 Sosem bántad meg, hogy operaénekes lettél?

 – Attól függetlenül, hogy most nem jó művésznek lenni, nagyon jó dolog énekléssel foglalkozni, ha az embernek a lelkében van valami, amivel rá tud hangolódni. Ez időnként olyanfajta „égést” ad, amelyért érdemes élni. Ami a hang képzését illeti, ha újra kezdhetném biztos, hogy elmennék Olaszországba tanulni egy jó időre, ez hiányzott az életemből. Voltak nagyon jó, sikeres időszakaim, amikor „kiadhattam mindent” ami bennem volt. Ezért is volt érdemes ezt a pályát választanom.

 Daróczi Tamás operaénekes 1954-ben született az erdélyi Árpástón. A Kolozsvári Zeneművészeti Főiskola opera szakán végzett 1980-ban. Ugyanebben az évben debütált a kolozsvári Operaházban Pinkerton szerepében Puccini Pillangókisasszony című operájában. 1989-től a Magyar Állami Operaház magánénekese. 1983-ban díjat nyert a luccai Puccini Nemzetközi Énekversenyen, 1986-ban pedig a Pillangókisasszony-versenyen. Európa számos operaházában vendégszerepelt. Állandó vendégszereplője volt a berlini Komische Opernek, ahol a mantovai herceg szerepét énekelte a Rigolettóban, Harry Kupfer rendezésében. Főbb szerepei: Csajkovszkij: Anyegin – Lenszkij; Donizetti: Lammermoori Lucia – Edgardo; Donizetti: Don Pasquale – Ernesto; Erkel: Bánk bán – Bánk, Ottó; Erkel: Hunyadi László - Hunyadi László; Erkel: Brankovics György – Murát; Mascagni: Parasztbecsület – Turridu; Mozart: A varázsfuvola – Tamino; Mozart: Szöktetés a szerájból – Belmonte; Puccini: Pillangókisasszony – Pinkerton; Puccini: Manon Lescaut - De Grieux; Puccini: Bohémélet – Rodolphe; Puccini: Tosca – Cavaradossi; Stravinsky: A róka - Tenor 2.; Verdi: Traviata – Alfredo; Verdi: Rigoletto - Mantovai herceg; Gounod: Faust – címszerep; Boito: Mefistofele – Faust; Bizet: Carmen – Don Jose; Kodály: Székely fonó – legény; Verdi: A szicíliai vecsernye – Tebaldo; Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok - Augustin Moser; Weill: Mahagonny városának felemelkedése és bukása - Jack O’Brien.

Medveczky Attila